„Huszonhárom éves koromban játszottam először jobbhátvédet” – interjú Fiola Attilával

Nem volt jó gyerek, sőt kifejezetten rosszcsont, de ahogy akkor sem ismert félelmet, olyankor sincs benne csöppnyi félsz sem, ha történetesen a portugál, francia vagy angol klasszisok ellen kell szerepelnie. A mindig győzni akaró, a védőjátékot autodidakta módon megtanuló, sokszor a határon futballozó Fiola Attilának olykor bizony a társait is meg kellett rendszabályoznia.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!  


 

– Őszintén, az elmúlt négy hónapban hányszor nézted vissza a franciáknak rúgott Eb-gólod?

– Nem tudnám megszámolni, nagyon sokszor. Örök emlék, nekem is, a környezetemnek is, és remélhetőleg minden magyar futballszurkolónak. Felejthetetlen pillanat volt.

 

– Mindig ugyanannyira libabőrös leszel tőle?

– Mostanában ritkábban nézem már vissza, de mindig ugyanolyan jó érzés fog el. Előjönnek a kellemes emlékek.

 

– Az is, ahogy az oldalvonal mellett ülő szegény lány asztalát szétvered? Mit ártott neked?

– Azt sem tudtam, hova fussak örömömben, aztán oda sikerült, és azt láttam, hogy lefelé néz a hölgy, az asztalát bámulva. Azt hittem, nem látta a gólt, gondoltam, felhívom rá a figyelmét, hogy ez bizony az volt. A lényeg, hogy nem minden nap esik meg az emberrel, hogy az aktuális világbajnoknak talál be, ilyenkor gondolom természetes, hogy túlcsordulnak a benned dúló érzések.

 

– Az összegyűlt feszültség is felszabadul ilyenkor? Mert mintha az robbant volna ki belőled.

– Mindenkiben van feszültség, valakiben több, másban kevesebb. Nekem kevesebbszer adatik meg, hogy gólt rúgjak, hogy pont egy ilyen mérkőzésen sikerül, az még különlegesebbé teszi az élményt, az azt követő hangrobbanás szintén, persze, hogy ki tudtam volna szaladni a világból. De ha egy csatár szerzi, akinek azért többször van része hasonló örömben, szerintem ugyanígy reagál.

 

– Az, hogy a serdülő-ifikor határán még csatár voltál, segített a kapu előtt feltalálni magad?

– Valamennyire biztosan. Tizenöt-tizenhat éves koromig játszottam csatárt, azóta elég sok idő eltelt, jóval többet töltöttem el már más poszton, ahol mást gyakorolsz. Sokkal fontosabb megfelelően ellátni a védőfeladataimat, de talán valamelyest segített a múlt.

 

– Soha, egy percig nem bántad meg, hogy tinédzserként hátrébb rendeltek? 

– Akkoriban keseregtem, mert mindig elöl játszottam, nem tetszett, hogy már nem a góllövés a dolgom. Csatárból lettem balszélső, majd belső középpályás, belső védő, azután szélső védő, majd újra belső védő, a pálya szinte minden pontján megfordultam már. Eleinte nem örültem, hogy egyre hátrébb szorulok, de eltelt két-három év, és megbarátkoztam vele. És ha arra gondolok, mit értem el védőként, hogy bajnok, negyvenszeres válogatott, kétszeres Eb-résztvevő lehetek, nincs mit bánnom. Ki tudja, meddig jutok csatárként.

 

– Eljátszol olykor a gondolattal?

– Néha. Mindig a csatároké a dicsőség, de én sosem a dicsfényre hajtottam, soha nem jelentett prioritást. Edzésen a kapussal szemben is a passz lehetőségét keresem, persze ha maradok csatár, aligha akarom ziccerben leadni a labdát. Tizenöt-tizenhat éves koromig egyáltalán nem játszottam hátul, csak elöl, talán azért is, mert én voltam a legkisebb a csapatban. De talán nem csak ez volt az indok, mert azért gólkirályi címet is ünnepelhettem.

 

Esetemben mindenesetre nem volt posztra képzés, nem az történt, hogy tízévesen beraktak jobb-bekknek, és azt játszottam egész életemben, megtanulva mindent, amit a poszt megkövetel. Én huszonhárom éves koromban játszottam először jobbhátvédet. Magamtól tanultam meg, mire van szükség.

 

Már előtte is hátrébb szerepeltem persze, Gellei Imrénél a középpályán, Kis Károlynál húszévesen belső védőként. Fogalmam sem volt, mi ott a teendő, három-négy évet szerencsére Éger Laci mellett töltöttem el, az sokat segített.

 

– Ha tanítják, még jobb védő válik belőled? 

– Biztosan. Sok mindenre igaz, hogy minél később kezded, annál nehezebb a dolgod. Harmincegy vagyok, és azt érzem, ezt a tudásszintet jó néhány évvel ezelőtt elérhettem volna. Ha tízéves koromtól védőnek képeznek, nem itt tartok. 

 


(X) Használd az Unibet betshare funkcióját és oszd meg a szelvényedet barátaiddal!


 

– Irigyled is a maiakat, amiért kiváló körülmények közt, elméletileg legalábbis minőségi akadémiai képzést kapnak? Nem mintha a gyarkorlatban lenne ennek eredménye. 

– Persze. Én a betonfalra rugdostam a labdát, egyéni képzésem nem volt, posztra képzés se, ezt azért sajnálom. Pedig ugye én sem vagyok olyan öreg.

 

– El tudom képzelni, milyen erővel rugdostad neki a labdát a falnak… Amúgy gyerekként is hasonló vehemenciával, a pályán sem istent, sem embert nem ismerve küzdöttél? Mert ez az, amit nagyon bírnak benned a drukkerek.

– Az ellenfél szurkolói kevésbé… Kapom is tőlük beszólásokat. Aki velem van, nyilván kedveli a habitusomat, de hát mindenkinek nem lehet tetszeni. Tízévesen is mindig nyerni akartam, minden csínbe belementem. De tizenévesen, az első felnőtt edzésemen is odatettem magam, valószínűleg ennek köszönhetem, hogy megragadtam a csapatban. 

 

– Ehhez képest, aki beszélgetett veled valaha, tudja, civilben mennyire más, szerfelett nyugodt ember vagy.

– És az esetek kilencven százalékában ez nagy megdöbbenést kelt.

 

– De az a hevület, szenvedély, ami a gyepen magával ragad, belülről fakad, otthonról hozod, vagy egy-egy helyzet váltja ki?

– Gyerekkorom óta ilyen vagyok, szerintem ez az, amit nem lehet tanítani. Ez vagy megvan valakiben, vagy nincs. Remélem, a most hároméves fiam, Dominik hozzáállása is ilyen lesz. Ha igen, nagy baj már nem lehet.

 

– A dicséretes hozzáállás mellett gyerekként azért nagy csibész is voltál, amint azt korábban egy interjúdban elejtetted. 

– Így volt, mit tegyek? Az óvodában mindig mindenkit megvertem, az édesanyám be sem lépett szinte a terembe, s máris tudta, a gyerek, aki a sarokban áll, nem lehet más, csak én. Verekedős voltam, nem féltem senkitől, ráadásul a többieket is belevittem a rosszba. Bár én azt speciel jónak gondoltam. Akkoriban olyan voltam az életben is, mint amilyen a pályán.

 

– Az kijelenthető, hogy az a csapat, amelyikben akad egy-két Fiola-típusú harcos, valamivel jobb pozícióból startol?

– Nyilván vannak kimagasló tehetségek, de a futballisták többsége körülbelül ugyanarról a szintről indul. Ha viszont valakiben az átlagnál erősebben munkál az akarat, alázat, elszántság, valamivel előnyösebb helyzetből startol. És ha sikerül megőriznie ezeket a tulajdonságait, azok teljes pályafutásában a segítségére lehetnek. Az utánpótlásban volt olyan edzőm, aki kijelentette, bárcsak lenne tizenegy Fiolája.

 

– A Liverpool drukkerei Jamie Carragherről énekelték azt a Yellow Submarine dallamára, hogy olyan csapatot akarnak, amelyikben csupa Jamie Carragher futballozik.

– És ugye ő sem a fülén pörgette a labdát. Nagy előny, ha van benned kitartás, szenvedély, alázat.

 

Fiola Attila Raheem Sterlinggel (balra) harcban a labdáért (Fotó: Getty Images)

 

– No de milyen lenne az a csapat, amelyikben csupa Fiola Attila szerepel?

– Megalkuvást nem tűrő, győzni akaró. Arra például büszke vagyok, hogy az edzésen is ugyanilyen vagyok. Az emberek a meccsen látottak alapján ítélnek meg, de belőlem a tréningeken is ugyanez jön.

 

– Csakhogy minden csapatban léteznek típusok. Azt hogy viseled, illetve viselted karrieredben, ha valaki nem igazán tette oda magát? 

– Nehezen.

 

– Szóltál olyankor?

– Inkább rúgtam. Bár előbb azért figyelmeztettem. De valóban minden csapatban van olyan, aki nem a küzdőszelleméről híres, szerencsésebb az az együttes, amelyikben kevesebb ilyen akad. Mindig próbáltam pozitívan kezelni az ebből fakadó kényes helyzeteket, elsőre legalábbis. Ha nem hatott, odatettem magam.

 

Ha nem megfelelő valaki hozzáállása, ha szórakozik, miközben a másik gürizik, ha te mindent beleadsz, ő meg csak harminc százalékot, azt muszáj jelezni. Az azért extrém helyzet, amikor fizikailag kell büntetni, ez csak akkor fordulhatott elő, ha tényleg nem maradt más választás.

 

De hát engem soha nem érdekelt ki, jön velem szemben, más esetben sem. Juhász Rolival vagy Danko Lazoviccsal szemben is ugyanúgy mentem bele a párharcokba.

 

– Ezt nyilván az edzőid is értékelik.

– A legtöbb szereti, bár azt nem mindenki, hogy az edzésen is kőkeményen futballozom. De ha edző lennék, biztos ezt a típust keresném. Azt tartom jónak, ha van nyolc-kilenc munkásembered, és egy-kettő, aki eldönti a meccset.

 

– Hovatovább van úgy, hogy a munkásember dönt. Az idei Eb-n szerzett gólod kárpótolt azért, hogy öt évvel korábban, a franciaországi Eb-n az első mérkőzés után véget ért számodra a torna?

– A karrieremet nem pótolja, de adott vissza valamennyit abból, amit elvett. Ha teszel érte, a futball visszaad. Soha semmit nem kaptam ingyen. És soha nem adtam fel, a legkeservesebb napokon sem. Az öt évvel ezelőtti Eb után nagy esélyem nyílt volna külföldön folytatni. Huszonhat évesen jó korban voltam, sokan érdeklődtek, ha nem sérülök meg, kilencvenöt százalék, hogy légiósként futballozom tovább. Azt nem tudom, kint mire vittem volna, de magamat ismerve mindent megtettem volna azért, hogy jól alakuljon a karrierem. Bizonyos szempontból viszont egyáltalán nem bánom, hogy itthon maradtam, máskülönben nem ismerkedem meg Nikivel, és nem születik meg Dominik. Szóval ahogy az életben sok mindent, a pályám alakulását is meg lehet több oldalról közelíteni. A karrierem szempontjából mélyütés volt az a sérülés, valamint az azt követő három év, amikor vagy sérült voltam, vagy fájdalommal játszottam. Az zavart elsősorban, hogy nem tudom azt a teljesítményt nyújtani, amire képes lennék, mert folyamatosan fáj a térdem. Elviselhetetlen fájdalmak kínoztak, sokszor harminc-negyven százalékos állapotban edzettem. De kéz-, arccsont- és bokasérülés is gyötört abban a három évben.

 

– De mindből visszajöttél.

– Igen, pedig rendre feltettem magamnak a kérdést, játszom-e még valaha fájdalom nélkül. Minden erőmmel arra törekedtem, hogy valahogy kimásszak belőle, sikerült. Két éve szeptemberben megműtöttek, azóta rendben vagyok.

 

– Hogy mennyire, azt az Eb-n is igazoltad. Hanem azért a mi válogatottunk elég furcsa egy társaság. Képes – leginkább persze a védekezést illetően – nagyon magas szinten produkálni, és a nagyok ellen bravúreredménnyel kirukkolni, máskor viszont igencsak alulteljesít, mint az albánok elleni két, vagy az andorraiak elleni hazai meccsen. Ki kell mondanunk, hogy nekünk nem annyira fekszik, ha dominálni kell, folyamatosan támadni, felállt védelmet feltörni?

– Ahogy a nagyok nehezebben törnek fel minket, mi is így vagyunk ezzel az úgynevezett kicsikkel szemben. A topcsapatok ellen védekezni kell, de ha azt jól csináljuk, nehéz ellenünk játszani. Ha nagyjából egyenlő erejű együttesek találkoznak, mint amikor az albánokkal mérkőztünk, apróságok döntenek. Az egészen más helyzet, amikor az angol vagy a francia válogatott ellen nyolcvan százalékban védekezel, és abból próbálsz kontrázni, mint amikor neked kell irányítani, áthatolni a falon. Az előbbi nekünk jobban fekszik. Nálunk kiváló a csapategység, ez segít a fegyelmezett védekezésben is, de ha nekünk kell folyamatosan támadni, már adódnak problémák. 

 

Fiola Attila gólöröme a francia válogatott ellen (Fotó: Getty Images)

 

– Képességbeli hiányosságokra vezethető vissza?

– Kétségtelen, hogy nem a spanyol, a brazil vagy az olasz válogatott vagyunk, nincsenek olyan sztárjátékosaink, akik bármikor képesek meccseket eldönteni. Nekünk csapatként kell jól teljesítenünk.

 

– Ennek tükrében csalódás az idei vb-selejtezőbeli szereplés, vagy lássuk be, ez a realitás?

– A világbajnokságra sokkal nehezebb ugye kijutni, mint az Eb-re, szerettünk volna persze ott lenni a vébén. A nyári torna után úgy mentünk bele a sorozatba, mikor, ha nem most. Ehhez képest csalódás. Nem lehet persze bennünket Angliával egy lapon emlegetni, a Wembleyben mégis futotta az erőnkből egy ikszre, a lengyelek ellen pedig sokáig a kezünkben volt a meccs. 

 

– A realitás témakörénél maradva, az is az, hogy a Fradi ennyivel ellépett a Viditől? Az előző szezonban huszonkettő, előtte tizenhárom pontot vert rátok, miközben korábban fej-fej mellett haladt a két klub.

– Azelőtt egyszer ide dőlt el, egyszer oda, az elmúlt két év nem úgy sikerült, ahogy terveztük. Akkora különbség, mint ami tavaly kialakult, nincs azért a két csapat között. Akkor azért ami a Fradinak befelé pattant, nekünk kifelé. Azóta meg csúnyán beütött nálunk a koronavírus, tele voltunk sérültekkel, az elmúlt hónapban tizennégyen hiányoztak ilyen-olyan okból, mára kilábaltunk belőle, de a jobb meccsek után sajnos megint beleszaladtunk egy vereségbe.

 

– Bosszant, hogy ennyire lemaradtatok a Fradi mögött?

– Amikor mi álltunk nyerésre velük szemben, amikor El-csoportkörben szerepeltünk, nem tudtunk sajnos még egy szinttel feljebb lépni. Nem tudtuk megvédeni a bajnoki címet, nem sikerült újra eljutnunk az Európa-liga főtáblájára, a Fradi meg tudta ezeket lépni, sikerült tovább erősödnie. Ez most a különbség. Meg hogy van huszonöt olyan játékosa, akik közül bárki bármikor bevethető.

 

– Azért aligha adtátok fel a küzdelmet.

– Egy pillanatra sem. Miért adnánk fel? Attól, mert valamely csapatnak erősebb a kerete, nem biztos, hogy nyer is. Azért tenni is kell. Ha mi mindent megteszünk, és jobb a másik, feltesszük a kezünket, elismerjük a győzelmét, de kilenc-tíz forduló telt csak el, továbbra is minden meccsbe úgy megyünk bele, hogy meg akarjuk nyerni, mert a bajnoki cím a cél. 

 

Ki lesz az NB I. gólkirálya a 2021/2022-es szezonban?

6,00 – Ryan Mmaee

7,00 – Ádám Martin

7,00 – Ugrai Roland

Ezt a fogadási lehetőséget a Sportfogadás/Labdarúgás/NB I/Végső fogadások útvonalon keresztül találhatod meg.


Kattints ide és fogadj magyar bajnokikra az Unibeten! Ha ezen a linken keresztül regisztrálsz, most 100%-os befizetési bónuszt és 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz!


Kiemelt fotó: Getty Images

Írj hozzászólást