Az első magyar futballakadémiáról – interjú Tóth Attilával a pacsai modellről

Tíz évvel ezelőtt, 2011-ben zárta be kapuit az ország első futballakadémiája, a Pacsai Labdarúgó Sportkollégium. Tóth Attila tanárként, kollégium-vezetőként huszonnégy évig dolgozott az AC Milan utánpótlás-bázisának mintájára létrehozott intézményben. Vele beszélgettünk a megszűnés okairól, falusi fociról, gyerekekről, és arról, kiből lesz jó edző. Interjú.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!  


 

– Vannak emberek, akik összenőttek egy-egy várossal: Dárdai Pál Berlinnel, Herczeg András Debrecennel, jelen esetben pedig Tóth Attila Pacsával. Azzal a településsel, ahol 1975-2011 között az ország első futballakadémiája működött. Az AC Milan utánpótlás-bázisának, Milanellónak a mintájára létrehozott Pacsai Labdarúgó Sportkollégiumban huszonnégy évig dolgoztál. Mit jelent számodra az intézmény?

– A kollégiumban kezdtem a labdarúgó pályafutásomat. Két évet a Pacsai Labdarúgó Sportkollégiumban töltöttem, majd jött a középiskola és a főiskola. Ezt követően keresett meg az intézmény igazgatója, lehetőséget ajánlott. Örömmel mentem vissza. Így 1987-től matematikát és testnevelést tanítottam, illetve labdarúgó-edzőként tevékenykedtem. (1995-ig a tanítás mellett a Pacsai Haladás SE játékosa voltam.) Akkor még Pacsa falu volt, a közösségi életet pedig a foci jelentette. Ennek a közösségi életnek voltam a szerves része. Szerelmeket, szakmai kapcsolatokat adott nekem a kollégium. Olyan embereket ismertem meg, mint Bozsik Péter, Gellei Imre, Pusztai László, Mezey György, Both József, akik példaképeim lehettek. És akik hozzájárultak szakmai tudásom bővítéséhez. Ezek az emberek nem tipikus focisták, inkább olyan értelmes emberek, akik értettek a szakmájukhoz. Akkoriban számomra az volt a legfontosabb, hogy minél több szakmai tudáshoz jussak.

 

– „Figyelmünk tehát a falvak felé irányult, mert rájöttünk, ott van a gyémántbánya” – írta Gyurkó Kálmán, a pacsai modell egyik szülőatyja a 25. évfordulóra kiadott füzetben. A kiválasztásnál milyen szempontokat vettél figyelembe?

– Érdemes két korszakra – a rendszerváltás előtti és utáni időszakra – bontani a kérdést. Az 1990-es évek előtt a megyei vezetés elkötelezett volt a kollégium irányába, ezáltal az iskolákból a legügyesebb gyerekek kerültek az intézménybe. Ráadásul akkortájt a srácok örömmel jöttek, szerettek focizni, a testnevelő tanárok szívesen adták őket. A rendszerváltás után átalakult az oktatás: fejkvóta-rendszer lépett életbe. Ez kihatott a labdarúgó kollégiumra is. Az iskolák gyakorlatilag bújtatták a gyerekeket. Egyszerűen azért, mert ha egy osztályból ketten-hárman elmentek, akkor az az osztály megszűnéséhez vezethetett. Emiatt nem tudtuk elvinni a legügyesebbeket.

 

Más módszerhez folyamodtunk: hirdetést adtunk fel, és akik eljöttek, azokból válogattunk. De még ez sem jelentett teljes sikert, ha ugyanis az iskola tudomást szerzett a gyerek távozási szándékáról, akkor lebeszélte a váltásról.

 

De alapvetően a beiskolázási folyamat úgy zajlott, hogy végigjártuk Zala megye összes általános iskoláját, megnéztük a srácokat, a legjobbakat pedig behívtuk edzésre. Amit figyeltem, azok a fizikai paraméterek, főleg a gyorsaság. Úgy gondoltam, ha valaki nem gyors, nem rendelkezik a megfelelő izomzattal, akkor hiába ügyes, nem lehet belőle jó futballista. És mivel általános iskolás korú gyerekekről volt szó, a technikai tudást lehetett fejleszteni. A gyorsaságot csak nagyon minimálisan lehet, az adottság, izomzat kérdése. Ami még érdekelt, hogy mennyire szereti a focit, megvan-e benne a játékügyesség.

 

– A pacsai kollégium megszűnését nemcsak a fejkvóta rendszer okozta. A megjelenő futballakadémiák sem segítettek…

– Igen, a bezárás mögött sok minden áll. A ZTE 1989. december 31-én hivatalosan is megszüntette a pacsai edzők munkaviszonyát, és a kollégium szakmai és pénzügyi támogatását. A sportkollégiumot 1990-től a helyi önkormányzat tartotta fent. A 1998-2002-es Fidesz-kormány jelentősen támogatta a sportot, így egyre több helyen lett műfüves pálya. Ez azt eredményezte, hogy az általános iskolások nem igazán akartak már jönni, mert egy megyei csapatnál jobb feltételek voltak, mint Pacsán. Az más kérdés, ha 2002-ben a Fidesz nyeri a választásokat, akkor lett volna sportcsarnoka a kollégiumnak. De az is közrejátszott a megszűnésben, hogy a későbbi helyi vezetés nem rajongott a labdarúgásért, a kollégium csak nyűg volt. Emellett megszűnt a kollégium-vezetői státusz, a feladatkör az iskolaigazgató-helyetteshez került, így a szakmaiság is csorbult.

 

 

– Hogyan élted meg a 2011-es bezárást?

– A végén már váltani kényszerültem. Megszűnt a kollégiumi évfolyam, kevesebb tanárra volt szükség, félállást ajánlottak. Mivel a devizahitel-válság engem is érintett, nem tehettem meg, hogy maradok. Nehezen hagytam ott az intézményt. Őszintén, az elmúlt tíz évben, ha nem muszáj, nem megyek be az épületbe, nem visz rá a lélek. Látni, hogy a kollégiumból munkásszálló lett, hogy az épületet lelakták, nagyon rossz. Mintha meghalt volna bennem valami.

 

– Milyen jellegű képzést kaptak a kollégiumi gyerekek?

– Azt adtam tovább, amit kaptam: a régi német filozófiát. A középiskolában, Zalaegerszegen reggel hatkor keltünk, fél órát futottuk, hihetetlen fizikai felkészítés zajlott: résztávokat, hosszú távokat futottunk, majdhogynem atlétika edzések voltak. Ugyanezt a vonalat követtem edzőként. Az országban nem volt olyan csapat, amelyik annyit edzett volna, mint a kollégiumi gyerekek. A 90-es évek második felében jött Mezey György, és elindult az edzőképzés. Megérkezett a holland és az olasz iskola, a Coerver-módszer, a labdás koordináció. A szakanyagokat azonban jóval nehezebben lehetett beszerezni, mint manapság.

 

Se internet, se tévé, se könyv. Ha tudtunk, akkor videokazettákat másoltunk le, úgy gyűjtöttünk anyagokat. Lejegyzeteltem, majd azt tanítottam a gyerekeknek. A mai napig megvannak a Coerver-gyakorlatok kazettán.

 

Azt azért tudni kell, hogy akkor átestünk a ló túloldalára. Emlékszem, egy edzői értekezleten elhangzott, hogy hagyjuk el a hosszútávfutást, mindent labdával csináljunk. Pedig legalább annyira fontos a fizikai felkészítés, a gyorsaság. A technikai tudás előbbi nélkül semmit sem ér. Láthatjuk a Bayern München vagy a Liverpool példáján, mennyire fontos mindkettő.

 

– Ha holnaptól újra lenne Pacsai Labdarúgó Sportkollégium, csinálnál valamit másképp?

– Manapság az általános iskolás korú srácok már nem alkalmasak a kollégiumi életre. Azt reálisabbnak tartom, hogy legyenek felszerelt körzetközpontok, ahová a szülők vagy kisbusz viszi a gyerekeket. Ugyanakkor, ha valaki heti négyszer kemény edzést tart, és eredményt akar elérni, akkor kételyeim vannak, hogy ezt a mai fiatalok többségével meg tudja tenni. Sok kollégával beszélgetek, és az is látszik, egyre kevesebb az olyan gyerek a faluban, aki focizna. A számítógép, a telefon jobban érdekli őket. Ezt leküzdeni csak magas színvonalú környezettel, oktatókkal, reklámmal lehet. De az is kérdés, hogy mennyire vonzó a foci a gyerekek számára. A nagyobb városokban élőnek lehet, hogy az, de a falvaknál már más a helyzet. A Bozsik-program például azért is indult, hogy sokan focizzanak, de az a gond, hogy sok helyen nincs gyerek. A megyei ifjúsági bajnokságokból is egyre kevesebb van, nincs csapat. De mondok mást: az alsósokat a tanító nénik tanítják, nemhogy nem fociznak, sokszor tesi óra sincs.

 


(X) Hívd meg barátaidat és szerezz ingyenes fogadást, befizetési bónuszt, illetve bónuszpénzt összesen 75 000 HUF értékben! A meghívott barátaid pedig egy nagyvonalú üdvözlő bónuszt kapnak, tehát nem csak te, hanem ők is jól járnak.


 

– A Hertha BSC edzője, Dárdai Pál egy korábbi interjújában épp arról beszélt, hogy „a futballt be kell vinni az iskolába, és a pedagógusoknak oda kell figyelniük a gyerekre”.

– Ez a gyakorlatban nem működik. Naivitás. Erőszakkal nem lehet bevinni, ehhez hely kell, tornaterem. Hiába van mindennapos testnevelés, ha egyszerre több osztály használja a termet, fizikai képtelenség bármit csinálni. Ezért gondolom jónak a körzetcentrumokat, amik felszereltek, és olyan edzők foglalkoznak a gyerekekkel, akik értik a szakmájukat. Bár, azt meg kell jegyeznem, hogy attól, hogy valaki jó focista volt, nem feltétlen lesz jó tréner.

 

– Meglátásod szerint kiből lesz jó edző?

– Akik tudatosak, és már futballista korukban elkezdenek tanulni. A foci szeretete csak egy tényező. Fontos az intelligencia és az, hogy szeresse a játékosait. De pedagógiai szempontból különbséget kell tenni a tanító és a tanár típusú ember között. Előbbi kisgyerekekkel foglalkozik, gondoskodóbb. Utóbbi már szigorúbb, felállítja és betartatja a szabályokat. A szabályok ugyanis azért vannak, hogy a gyerekben ne legyen kétely. Egy kevésbé jó szabály mindig jobb annál, ha nincs szabály, vagy nem tartatjuk be. Ebből következik, hogy vannak emberek, akik az utánpótlás futballra, és vannak, akik a felnőtt futballra alkalmasak. A kisgyerekek esetében nem kell feltétlenül szakmailag kimagaslónak lenni. Az emberi tényezők fontosabbak. Mert egy kisgyereknél az a fontos, hogy olyan helyre menjen, ahol érzi, hogy szeretik.

 

– Dolgoztál a felnőtt és az utánpótlás futballban. Voltál az OTP-MOL-Bozsik Labdarúgó Akadémia alközpontvezetője, és tagja vagy Zala Megyei Labdarúgó-szövetség utánpótlás edzőbizottságának. Milyen edzőket, embereket látsz magad körül?

– Az biztos, hogy régebben nem volt annyi képzett edző, mint manapság. A 1990-es években, ha valaki jó futballista volt, határozott, karakteres személyiséggel rendelkezett, akkor edző lehetett. Ellesett, tanult néhány gyakorlatot az edzőjétől, s azt adta tovább. Azzal, hogy Mezey György elindította az edzőképzést, már más a helyzet. Igaz, ordibálni, szidni mindenki tud, azonban az sem árt, ha valaki értelmesen el tud mondani néhány mondatot. Edzőnek lenni ugyanolyan, mint tanárnak lenni: foglalkozás. Szükséges hozzá egy bizonyos értelmi szint. Egy kisvárosban, faluban elsősorban nem edzőre van szükség. Sokkal inkább olyan személyre, aki szervez, motivál, viszi a gyerekeket játszani.

 


 

– Esett már szó a futballakadémiákról. Jobb lett ettől a magyar futball?

– Igen, mindenképpen. Voltam Agárdon a Sándor Károly Akadémián, még akkor, amikor az egész elkezdődött. Láttam, mennyit számít a minőségi képzés. Szükség van az akadémiákra. Az már más kérdés, hogy nagyon kevesen kerülnek be egyből az első osztályú csapatok kereteibe. Játéklehetőséget még kevesebbet kapnak, de azért vannak jó példák, ahogy korábban az MTK-ból, úgy most is többen kerülnek ki külföldre.

 

– De nem az lenne a hazai futball érdeke, hogy akár az akadémián nevelkedett, magyar játékosokra építsen?

– Megmondom őszintén, nem. Az élvonalban tizenkét csapat van, és élet-halál harc megy a bennmaradásért, így az edző nem teheti meg, hogy a félig érett, utánpótlás korú labdarúgókat építse be. A másik, hogy mivel a klubok gazdasági társaságok, vállalkozóként az a cél, hogy a csapat minél jobb eredményt érjen el. Nem számít, hogy hány éves játékosok vannak a csapatban. A Győr és a Veszprém kézilabda csapata sem foglalkozik az utánpótlással – az más kérdés, hogy van egy második csapatuk. A megoldást épp ebben látom. Hogy a fiatalokat előbb a második számú csapatba kellene beépíteni.

 

Tévhit, hogy kötelezővé kell tenni a fiatal játékosok szerepeltetését. Az nem szül jót, hogy kötelezően játszatni kell őket. A ravasz labdarúgók ezt kihasználták, több pénzt kértek. Nem azzal az egy-két emberrel fejlődik a labdarúgás. Legyen verseny, ez a fontos.

 

– Mit látsz, mi dönti el, hogy valakiből profi labdarúgó lesz-e vagy sem?

– Egyszerű: szülő, menedzser kell. A legjobb menedzser a szülő, akinek van pénze és ideje. A szülő áldozatos munkája, hozzáállása a legfontosabb. Segíteni, támogatni, menedzselni kell a gyerekeket – főleg, ha jönnek a serdülőkorral járó ingerek. Ezt a kérdést tekintve, nem az egyesületben, hanem a szülőben hiszek. Vagy egy olyan emberben, aki tudja pótolni a szülőt, mint egy menedzser.

 

– Huszonnégy év alatt miben és hogyan változott a „gyerek”?

– A tehetség nem változott. Manapság, ahogy korábban is, vannak nagyon ügyes gyerekek. A gond a mentalitás. A munkához való hozzáállás, a tiszteletadás hiánya. Ennek hátterében a szülők kompenzálását látom. A mai apukák, anyukák 40-50 év körül vannak, akik még megszenvedtek azért, hogy elérjenek, megvegyenek valamit. Most azonban már megtehetik, hogy megvegyék a gyereknek azt, amire szüksége van. De nem várnak el tőlük még minimálisat sem, akár csak annyit, hogy bevessék az ágyukat. A másik, hogy nagyon sok szülő nincs otthon, nem foglalkozik a gyerekkel, aki szabadidejében azt csinál, amit akar. A tanárnak, edzőnek már nincs szava.

 

Ha a falut nézzük: régebben köszöntek egymásnak az emberek, helyet adtak a másiknak. Ma az a helyzet, hogy a gyerek már az iskola bejáratánál, ahol tanítok, az ajtóban letapos, előbb bemegy az ajtón, mint én.

 

Se tisztelet, se köszönés. Ez az egész pedig kihat a sportra, a munkára is. A szülő tanítja meg ugyanis a gyereket a tiszteletre, a sport szeretetére, s minél kevesebben teszik ezt meg, annál kevesebben fociznak. Egyszerűbb odaadni a mobiltelefont. A munkához hozzá kell szoktatni a gyereket. Ehelyett azt látom, hogy a fiatalok nem szeretnek dolgozni, sőt, teljesítmény nélkül várják el, hogy kapjanak. Ez a hozzáállás alapvetően változtatta meg az erkölcsöt Magyarországon is.

 

– Mi kéne ahhoz, hogy ez megváltozzon?

– Tudatosság. És az, hogy a fiatal találkozzon olyan emberrel, aki imádja a saját tevékenységét, legyen az szobrászat, ének vagy a foci. Mert példaképként tud rá felnézni. A megyei fociban ez abszolút így van, ha nincs a faluban nincs egy lelkes szervező olyan, aki összehozza az embereket, akkor ott bizony nincs foci. A gyerek olyan, ha lelkes emberek veszik körül, akkor ő is lelkes. Csak ma már nem lát már lelkes embereket, mert azok is el vannak foglalva a saját maguk gondjával, bajával. Ezáltal véletlenszerűvé válik, van-e azon a településen olyan ember, aki imádja, szervezi a focit. És ez nem pénzkérdés, ha valaki imád valamit, azt nem a pénzért csinálja.

 

A pacsai labdarúgó kollégiumból az NB I-ig jutó játékosok: Halász István (Pacsán végzett 1976-ban), Sipos Sándor (1977), Takács Jenő (1977), Rózsa László (1980), Németh István (1979), Belső Sándor (1982), Szalai Csaba (1982), Németh Tibor (1983), Horváth József (1984), Németh Tamás (1986), Zugor Péter (1987), Herczeg Miklós (1987), Zöld Szilárd (1990), Tóth Zoltán (1992), Simonfalvi Gábor (2002). 
 

Képek forrása: Index.hu

 

Ki nyeri a 2022-es katari világbajnokságot?

6,00 – Brazília

8,00 – Franciaország

10,00 – Anglia

10,00 – Spanyolország

11,00 – Németország

12,00 – Olaszország

Ezt a fogadási lehetőséget a Sportfogadás/Labdarúgás/Világbajnokság2022/Végső fogadások útvonalon keresztül találhatod meg.


Kattints ide és fogadj a 2022-es Világbajnokság piacaira az Unibeten! Ha ezen a linken keresztül regisztrálsz, most 100%-os befizetési bónuszt és 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz!


 

Írj hozzászólást