„Talán soha nem volt elég kemény lelkem a profi futballhoz” – Interjú Gyepes Gáborral

Játszott belső védőt a Fradiban, a válogatottban és néhány szigetországi klubban, most épp gazdát játszik a Farmban. Gyepes Gáborral beszélgettünk népszerűségről, a brit csapatoknál szerzett tapasztalatairól, családról, küzdőszellemről. Utóbbiból szerencséjére neki, a 26-szoros válogatott futballistának bőséggel kijutott.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!  


 

– Korábbi válogatott futballista, szakértő, Póth Diána férje, immár pedig celeb. Mindegyik titulussal meg tudsz békélni?

– A celebbel nem. Nem vagyok az. Azt nevezem celebnek, aki napi szinten szerepel az írott vagy elektronikus sajtóban, aki erőteljesen jelen van a social felületeken. Én nem. Az én Farm VIP-beli szereplésem, és az abból adódó megnyilvánulásaim inkább csak átmenetiek.

 

– Az első három titulust büszkén vállalod, nem?

– Persze. Ami a szakértői munkát illeti, még gyerekcipőben járok. Elsősorban a saját tapasztalataimra hagyatkozva, a helyismeretre alapozva beszélek az angol futballról, a szurkolókra jellemző viselkedésformákról, az edzők, a játékosok gondolkodásáról. Nyilvánvalóan sok minden változott azóta, hogy 2013-ban hazajöttem, még több a külföldi tréner, mások az edzésmódszerek, a klubok szakmailag és infrastrukturálisan is erősödtek, folyamatos a fejlődés, a hagyományokat azonban őrzik, ezért aztán tudom, hogyan működnek. Változtak persze kőbe vésettnek vélt szokások is, az én időmben a szerda például mindig szabad volt, ma már nincs így, mégis, sok minden a régi, abból merítek.

 

– Annak, hogy a TV2 realityjében szerepelve a sporttal eddig nem foglalkozó közönség előtt is ismertté váltál, érzed bármilyen hatását?

– Szerencsére nem. Az éttermünk törzsközönsége eddig is ismerte a sportmúltunkat, az, hogy miattunk azok is nézik a tévét, akik eddig nem, jólesik. Amúgy autóval járok, nem nagyon fordulok meg új helyeken, szóval nem tapasztalok elementáris változást, azt, hogy olykor megnéznek az emberek, megszoktam. De nem érzem úgy, hogy többen ismernének meg most, mint aktív futballistakoromban.

 

– Hogy viszonyultál akkor a népszerűséghez? Szeretted? Utáltad?

– Sosem reagáltam rá végletesen, szimplán csak jólesett. Nem értek rossz élmények, bármikor, ha autogramot kértek tőlem, közös fotót, én pozitívan álltam hozzá, sosem éreztem nyűgnek, persze rendre feltettem magamban a kérdést, miért vagyok én olyan fontos?

 

– Annál azért, mint amikor egy futballistát szeretve ünnepelnek, kevés jobb érzés létezik, nem?

– Engem azért kevésbé rajongtak körbe, mindig akadtak olyanok a környezetemben, akiket jobban imádtak, de a csapatsikerek miatt én is kaptam a drukkerek szeretetéből. Az Üllői úton felcseperedve, a klubot bérletesként éltetve, illetve a meccsek hangulatát labdaszedőként megélve hamar szembesültem azzal, milyen rajongás övezi a futballistákat, én magam azonban sosem voltam rajongó típus. A csapatot persze nagyon szerettem, gyerekkorom mindegyik Fradiját. Amikor felkerültem az első csapatba, örültem, hogy nekem is jut a tapsból, jó volt átélni, hogy a góljaink után a kerítésen lógva ünnepelnek a szurkolók, hogy gratulálnak a meccsek után. Előfordult, hogy azért kaptam helyet egy étteremben, mert Fradi-drukker vezette.

 


(X) Minden napra új meglepetés az Unibet adventi kalendáriumával! Kattints ide, regisztrálj egy számlát és nézd meg, milyen meglepetés vár ma rád!


 

– Mikor volt a legjobb futballistának lenni? 

– A Fradival kivívott két bajnoki cím idején feltétlenül, de az utolsó zöld-fehér szezonomban, az UEFA-kupa csoportkörében szerepelve szintén. Pedig akkor már komoly anyagi problémákkal küzdött a klub, amelynek a kizárás lett a vége, de összetartottunk. Ha a pénzügyeket illetően nem is volt rózsás időszak, szakmai szempontból nagyon is. Mindig támaszkodhattunk a másikra, nekem is jól ment a játék, gólerős voltam, akkor kezdtem azt érezni, labdarúgóvá válok. 

 

– A mondandód két dolgot is felvet. Egyrészt az anyagiak kapcsán megfordul-e a fejedben, hogy de jó lenne most huszonöt évesnek lenni? Elvégre nálatok sokkal gyengébb képességű labdarúgók keresik annak a pénznek a sokszorosát.

– Lehet, de akkor az előttünk futballozó generációnak is irigykednie kellene ránk. Változik a világ, vele együtt a futball is. Jó lenne persze újra huszonöt évesnek lenni, de lehet, ha a mai viszonyok közt növök fel, és azok a hatások érnek, amik a mai fiatalokat, el sem jutok a felnőtt szintig. Lehet engem is szélnek eresztenek, mint a maiak többségét. Bár a fiatalokat akkoriban is előszeretettel adták kölcsön, Csank Jánosnak is ez volt velem a terve, Páncsics Miklós azonban nem engedte. 

 

– A másik, az említett gólerősség apropóján: 2004 őszén nem csak az ellenfelek kapujába találtál be. Viszonylag rövid időn belül becsúszott három öngól, ami különleges pech, a szurkolói közeg azonban kegyetlen. Könnyen átléptél a gúnyolódásokon, vagy mélyen a lelkedbe vájtak?

– A három szerintem kettő, csak azt is nekem adták, amikor az Izland elleni válogatott mérkőzésen beleléptem az egyik oldalról érkező lövésbe, és a lábamról a kapuba vágódott a labda. De a kérdésre felelve, igen, lelkileg nagyon megviselt az az időszak. Leginkább azért, mert nem éreztem jogosnak a gúnyolódást. Azt sem, hogy másnak hasonlót elnézünk, nekem meg nem. Úgy éreztem, alaposan felnagyítják a történteket. S ennek az lett az eredménye, hogy öngólkirályként vagyok elkönyvelve. Mindegy, ma már teszek rá. Olyannyira, hogy a Farmban magam is poénkodtam rajta.

 

Jó néhány évvel ezelőtt azért nem gondoltam volna, hogy egy nap így leszek vele. Nagyon sokáig emésztettem magam miatta. Talán azért is, mert jólelkű embernek gondolom magam, aki soha nem döngölné földbe a másikat, alighanem ezért is vettem annyira a szívemre. Talán soha nem is volt elég kemény lelkem a profi futballhoz.

 

Azt azért el kell tudni viselni, hogy az egyik pillanatban még hozsannáznak, de jó vagy, hallod mindenhonnan, másnap meg öngólkirálynak neveznek. Csak azt nem mérik fel ilyenkor, hogy a sok hülye felül a hullámra, a tömeges piszkálódás meg tudja azért bántani az embert. Nagyon sokáig bosszantott, de sikerült túllépnem rajta. Öngólkirály? Legyen, nem érdekel. Ma már így állok hozzá, mert tudom, az egykor csúfolódók többsége az esetleges személyes találkozáskor az őszinte elismerését fejezné ki inkább. 

 

Gyepes Gábor 26 mérkőzésen egy gólt szerzett a magyar válogatottban (Fotó: Getty Images)

 

– Ahhoz is kellett bizonyára lelkierő, hogy a súlyos sérüléseken túllépj.

– Azokat jól kezeltem, mert mindig a megoldást kerestem. Én mindig hittem a teljes felépülésemben, a Wolverhampton nem, ezért lett szerződésbontás a vége. Sunday League, mondta a Wolves, ami Angliában az amatőr futball megfelelője, a Blasz. Hogy legfeljebb arra lesz jó a térdem, és ha a Wolves akkori fizióján múlik, így is történik, kis híján derékba törte a pályám. Az ügyvezető nyilvánvalóan az ő sugallatára nem hitt bennem, azóta sem tudom megbocsátani a fizioterapeuta hozzáállását. Évekkel később egyébként találkoztunk, kezet sem fogtam vele. Majdhogynem kettétörted a karrierem, vágtam a fejéhez.

 

– Mit szólt?

– Elnevette a dolgot. 

 

– A lelkierő az egyik legfontosabb kritériuma a profi sportnak? Hogy mindig, minden helyzetből fel tudj állni?

– A civil életben sincs ez másként. A legborzalmasabb, ha a hozzátartozódat veszíted el, más „csak” az állását. Valakinek szerelmi bánata van, van, aki le akar fogyni, de hiába – mindenkinek más akadályt kell leküzdenie. Sokak kénytelenek feldolgozni a veszteséget, sokakat gyötör lelki eredetű probléma, egy biztos: ha valaki sikeres sportoló akar lenni, nem lehet opció, hogy nem áll fel a padlóról. Jóllehet az élsportoló is ugyanolyan ember. Mégis muszáj a terhekkel, a megpróbáltatásokkal, az állandó nyomással megbirkóznia. Mi sokkal inkább előtérben vagyunk, miközben ugyanazokkal a magánéletbeli problémákkal küzdünk, mint az átlagember. A lelki egyensúly már csak azért is lenne esetünkben rendkívül fontos, mert gyakorta a sérüléseket is lelki problémák okozzák. Ne vidd ki a gondjaidat a pályára, hallják a futballisták, de hát bitang nehéz ennek megfelelni. Van, aki nem képes rá, más igen. De senkinek sem könnyű. Volt nekünk az étteremben egy szakácsunk, aki a korábbi munkahelyén csak a leszúrást kapta, abba is hagyta akkor. Pedig ragyogó szakács. Ha nem vagy elég erős, az élettől is elmegy a kedved, a sportolónak ráadásul a közvélemény állandó figyelmétől kísérve kell erősnek maradnia.

 

– A Wolvesban összeszedett súlyos keresztszalagsérülésből visszajönni volt életed legnagyobb megpróbáltatása?

– Fel lehet ebből épülni, közölte az orvos, nekem pedig ez elég volt ahhoz, hogy ne adjam fel. Önköltségen jártam Hollandiába rehabilitációra, de megérte, mert sikerült visszatérnem az operációt megelőző szintre. Hálás vagyok érte a hollandiai szakembernek. A műtét után sem volt bennem soha félsz, nem fordult elő, hogy óvatosan csúsztam volna be, ahogy a párharcokba is teljes erőbedobással vetettem bele magam. 2003-ban, az első keresztszalag-sérülés után egy évet hagytam ki, a másodikat a bemutatkozó angliai szezonomban szenvedtem el – két évembe telt visszatérni a gyepre.

 

Mindent a nulláról kellett kezdenem, fel kellett építenem magam, büszke vagyok, hogy sikerült. Megdolgoztam érte, s egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy feladjam. Már csak ezért sem éltem meg tragikusnak.

 

Az munkált bennem, hogy a lehető leggyorsabban, a lehető legjobb állapotban térjek vissza a pályára, tulajdonképpen jó szívvel gondolok vissza arra az időszakra, mert alaposan megerősödtem. Az ember eljátszik persze a gondolattal, mi lett volna, ha nem sérülök meg. Aligha visz el a Manchester United, de rengeteg meccset játszhattam volna abban a két évben, bizonyára nagyon sokat fejlődök, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem volna, adódhattak volna új lehetőségek. 

 

– Így is megfordultál a Northamptonban, a Cardiffban és a Portsmouth-ban. Mi kellett ahhoz, hogy Angliában érvényesülni tudj?

– A játékstílusom eleve passzolt az angliai futballhoz, olyan sok mindent nem is kellett másképp csinálnom. A körülményekhez igyekeztem alkalmazkodni, a nyelvet mielőbb elsajátítani. Amikor kimentem, azt gondoltam, tudok angolul, hamar kiderült, hogy nem. A legfontosabb tanulság az, hogy végezd el azt, amit az edződ megkövetel tőled, dolgozz keményen. Ott sem Ronaldók, Zidane-ok fociznak, a második ligában pláne nem, de másban szocializálódtak, az önbizalmukkal nincs gond. Megszokták, hogy versenyhelyzet van, nem is akármilyen, úgy nőttek fel, hogy a konkurenciával meg kell vívnod a magad csatáját. Megtanultak megbirkózni a riválisokkal, felnőttként is beleállnak a harcba. Hamar felmértem, azt kell játszanom, amit tudok, amiért odavittek, ne akarjak többet mutatni, ezért is játszhattam elég sok meccset az angliai éveimben, dacára a súlyos sérülésnek. Sehonnan nem zavartak el, a Portsmouth-ban egyenesen az év játékosának választottak, szerettek a szurkolók. Előfordult, hogy Arsene Wenger nyilvánosan megdicsérte a Cardiff védőpárosát, ezt azért elraktározod magadban. Remélem, úgy emlékeznek rám angliai klubjaimban, hogy de jó, hogy itt volt az a Gyepes.

 

Gyepes Gábor és Patrice Evra harca a labdáért (Fotó: Getty Images)

 

– Te mikor kiálthattál fel úgy, „de jó, hogy itt vagyok”?

– A Portsmouth-ban éreztem magam a legjobban, dacára annak, hogy csődhelyzetbe jutott a klub, játékosok jöttek-mentek. Az a kevés fix ember ugyanakkor családot alkotott, a szurkolók akkor is imádták a csapatot, fantasztikus hangulatban játszhattuk a meccseinket. Cardiffhoz azért is húz a szívem, mert odaigazolásom egybeesik a családalapítással: akkor házasodtunk össze Diával, miután befejezte a korcsolyát, kiköltözött, gyerekvállalásba fogtunk, nagyon szerettük azt az időszakot. Szakmai szempontból jót és rosszat is megéltem Walesben, az első, tényleg jó szezonom után valamiért kikerültem a csapatból, az edzőmtől, Dave Jonestól sem kaptam rá választ, miért. Elengedni sem akart ugyanakkor. Egy edzőnek nyilván nem kell megmagyarázni a döntéseit, de ha mellébeszél, ha nem őszinte veled, az baj. Ha végigjátszol egy szezont, folyamatosan dicsérnek, szerződést hosszabbítasz, erre fel hoznak két labdarúgót a posztodra, valami nem stimmel. Akkor ott lefőtt a kávé. Később én is hibáztam, amikor nem mentem el kölcsönben Prestonba. A harmadik idényem után a menedzserem elintézte nekem a Crystal Palace-t, hogy vételi opcióval kölcsönvesznek. Beleéltem magam, Londonban akartam folytatni. Erre egy nap behívott az új cardiffi edző, Malky Mackay, hogy mehetek Prestonba. Oda nem akarok, feleltem. Már csak azért sem esett jól, mert közben egy csapattársamat elengedte a Palace-be. Durcás lettem, elégedetlenkedtem, s ez bizony hiba volt. Jobbnak tartottam azonban magam annál, mint hogy a Prestonba menjek, helytelenül gondolkodtam. Egy labdarúgó esetében a leglényegesebb ugyanis, hogy futballozzon; akkor vagy szem előtt, úgy felfigyelhetnek rád, eleve te magad játékban maradsz, ami rendkívül fontos. A tragikus körülmények közt elhunyt jóbarátom, Gajda Pisti mondta mindig, ne dönts meggondolatlanul. Én akkor sajnos úgy tettem. Ezt bánom. Lehet, ha elmegyek Prestonba kölcsönben, még néhány évet maradhattam volna az Egyesült Királyságban. De egy rossz döntés talán belefér egy karrierbe… 

 

– Azért az érdekes, hogy közületek senki nem menekült haza… Pedig volt idő, amikor tucatnyian játszottatok Angliában. Rendben, ti már valamivel bőségesebb felnőtt tapasztalattal igazoltatok el, ma sokan tizenévesen, viszont az első nehézség után hazamenekülnek. Puhányabbak? Elkényeztették őket itthon? Vagy megtapasztalva, hogy ott küzdeni kell, inkább a kényelmeset választják?

– Az alapkérdés az, elég motivált-e a játékos, megvan-e benne a szükséges ambíció, tudja-e, mit akar elérni. Az uniós csatlakozással nekünk is könnyebb lett országot váltani, a mai fiataloknak még inkább az. Amikor Hajnal Tamás és Szollár Krisztián tizenhat évesen Németországba szerződött, arra mindenki felkapta a fejét, a hasonló átigazolás ma már mindennapos. Egy biztos: akik az én vagy az eggyel korábbi generációból külföldre szerződtek, nem elsősorban azért tették, mert sok pénzt akartak keresni, hanem mert meg akarták tapasztalni, milyen az a profi világ, amiről addig csak az újságban olvastak. Azt sulykolták belénk, amit itthon csinálunk, az messze van a profi futballtól, hát én meg akartam méretni magam. Persze, egyfelől szerettem volna irigylésre méltó körülmények közt élni, ugyanakkor egy olyan közegben, amelyik állandó versenyre, konkurenciaharcra, a folyamatos megfelelésre kényszerít. Nekem sem volt gyerekjáték az eleje, be kellett illeszkedni, integrálódni, megtanulni a nyelvet, átvenni az ott honos gondolkodásmódot, alkalmazkodni a magasabb követelményekhez. Nem terítik le eléd a piros szőnyeget, senki nem garantálja az ötszáz Premier League-meccset. Buktatók mindig lesznek: edzőváltás, tulajdonosváltás, sérülés… De én kint akartam maradni, noha hívtak haza a Fradiba, előbb Berki Krisztián, aztán Kubatov Gábor. Úgy éreztem azonban, az szolgálja a pályafutásomat, ha minél tovább kint maradok.

 

Sajnos ma sok fiatal mindent megkap tálcán, nem kell megküzdeni semmiért, és amikor az első akadállyal találkozik, elbizonytalanodik. Itthon közben tárt karokkal várják, a támogatási rendszer miatt szép pénzért, ő meg úgy gondolkodik, kint úgysem játszom eleget, otthon viszont a kényelmesben vagyok, nem olyan hatalmasak az elvárások, jó lesz az nekem.

 

Ha a magyar futball problémáiról beszélgetünk, az egyik feltétlenül az, hogy a játékosaink nem tanulnak meg kőkeményen küzdeni a céljaikért. A fiamtól annyit szoktam csak kérni, hogy akarjon. Fejlődni próbáljon, ne a színes cipő legyen a lényeg. Guardiola be is tiltotta azt az utánpótlásban. De a futball iránti vágynak, a jobbá válás szándékának belülről kell fakadnia. Szívem szerint most, negyven évesen is játszanék, mert semmit nem szeretek ennél jobban. Ha egy mai fiatal csak a csillogást érzékeli, az baj. Az meg tud babonázni, pedig tisztában kellene lenni azzal, a rengeteg munka vezet el addig. A másik probléma, hogy a szülők folyamatosan befolyásolni próbálják a gyerekeiket: azt csináld, amit én mondok, ne azt, amit az edző, hallani sokszor, én is napi szinten tapasztalom, ahogy a szülő az edzővel szemben igyekszik instruálni a gyerekét. A gyerek meg egyrészt nem tudja, kire hallgasson, másrészt ha nem teljesít jól, azt gondolja, „nem én vagyok a hibás, hanem az edző”. Dehát ez a tízmillió szövetségi kapitány, illetve tízmillió miniszterelnök országa. Meggyőződésem tehát, hogy amíg a szülőket nem vagyunk képesek kizárni, nehéz lesz előrelépni. Külföldön más a módi. Sok helyen a szülő nem is beszélhet az edzővel, hanem csak egy összekötővel. Ha az edző akar valamit, a kapcsolattartón keresztül jelez. Azzal, hogy a szülő levitte a klubba a gyerekét, elfogadta, hogy a klub elképzelései szerint készül, aztán egy év után eldöntheti, jó-e az neki vagy sem. De addig nincs beleszólása a képzésbe.

 

– A tieid hogy állnak a sporttal?

– Kyra tizenkét éves, egy éve kezdett csak teniszezni, de nagyon ügyes. Ha Wimbledont már nem is nyer, ilyen rövid idő alatt is rengeteget fejlődött. Ha úgy gondolja, az első osztályig simán eljuthat. Andrej kilenc, négyéves kora óta focizik a Fradiban. Nem egy hétköznapi név, tudom. Kerestük anno a neveket, a Noel, Filip, Milán tetszett, de nem akartunk a divathullámra felülni, és mert Dia mindig is rajongott az orosz műkorcsolyázókért, az Andrejben megegyeztünk. 

 

– Az apjuk időközben viszont visszavonult.

– Már csak a játék élvezetéért fociztam. Nem a bajnoki cím hajtott, egyszerűen csak hiányzott volna az öltözői hangulat, a zrika, a civakodás, a meccsek és az adrenalin, minden olyan velejárója a futballnak, amiért amatőr szinten is érdemes művelni. Azt éreztem, minderre még szükségem van. Biatorbágyon ráadásul megyei bajnoki címet szereztünk, aztán Budakalászra igazolva eleinte ugyancsak nagyon jó társaságban játszhattam, kiváló csapatszellemben, ami a nyáron megváltozott. A csapat fele vagy eligazolt, vagy abbahagyta a játékot, nem jöttek helyette minőségi játékosok, és már nem ugyanaz a csapat volt, mint korábban. Nem éreztem már jól magam, s bár hívtak azután is több helyre, szép csendben abbahagytam a futballt. Legalább a korral járó fájdalmak elkerülnek. Mit szenvedsz, mondta mindig a feleségem, lehet, igaza volt. Bár a fizikumommal nincs baj, a Fradi öregfiúk meg még mindig opció. De legalább többet lehetek együtt a családdal, megosztjuk a terheket: ha Dia viszi Andrejt focizni, én Kyrát teniszezni, ha még játszanék, továbbra is szétszakadna. Én viszont már csak a konditeremben szakítom szét magam.

 

Ki lesz az OTP Bank Liga 2021/22-es kiírásának gólkirálya?

4,00 – Ádám Martin

5,00 – Nenad Lukic

6,00 – Ryan Mmaee

8,00 – Ugrai Roland

Ezt a fogadási lehetőséget a Sportfogadás/Labdarúgás/Magyarország/NB I./Végső fogadások útvonalon keresztül találhatod meg.


Kattints ide és fogadj a magyar liga piacaira az Unibeten! Ha ezen a linken keresztül regisztrálsz, most 100%-os befizetési bónuszt és 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz!


Kiemelt fotó: Getty Images

Írj hozzászólást