„Úgy gondolom, a végtaghiányos gyermekek bármire képesek” – interjú Lévay Petra paratriatlonistával

Lévay Petra nem csak üzeni, hogy nincs lehetetlen, egész eddigi élete bizonyítékként szolgál rá. Szinte minden percben sorstársai, a végtaghiányos emberek ügyével foglakozik. Ez vezérli a munkájában, a civil életben és a sportban is. Gyermekkora kora óta célja kijutni a paralimpiára. Idén komoly esély mutatkozik rá, hogy kvalifikálja magát Tokióba, és végre megvalósuljon az álma.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!  


 

– Miért kezdtél el foglalkozni a sporttal kisgyermekkorodban?

– Mivel végtaghiánnyal születtem, mindenképp kellett egy olyan mozgásforma, amivel elkerülhető a gerincferdülés, ami gyakori a felső végtaghiányos embereknél. A szakemberek a gyógytornát és az úszást ajánlják leginkább. Kétéves koromban vittek először a szüleim az uszodába, az akkori edzőm, Málnai István olyan szeretettel és odaadással beszélt a paralimpiáról, hogy én és a társaim úgy gondoltuk, ez lehet maga a paradicsom. A nagy álom, amiért érdemes küzdeni! Vagyis először az egészségem, aztán a saját ambícióim miatt úsztam. Voltak időszakok, amikor nem olyan szívesen jártam, hanem a szüleim unszoltak – ahogy már mondtam, az egészségem miatt –, de a kritikus időszakot követően aztán megszerettem a közeget.

 

– Mik voltak a legkiemelkedőbb eredményeid a paraúszásban? Mi volt az álmod? Elérted-e azt?

– Ahogy már említettem, paralimpiai szereplésről álmodtam, amit eddig nem sikerült elérnem. Az athéni keret tagja voltam kétezer-négyben, de nem vittek ki, feltehetően azért, mert nem tartottak elég jónak a részvételre. A kiemelkedő eredményeim között van egy világbajnoki tizenegyedik hely kétezer-kettőből, illetve egy világcsúcs a kétszáz méteres mellúszásban – szintén abból az évből.

 

– Mikor és miért hagytad abba a versenyszerű paraúszást?

– Kétéves korom óta úsztam egyfolytában, úgy éreztem, hogy az érdeklődésem tágabb az uszoda falainál. Az érettségi után Budapesten kezdtem el felsőfokú tanulmányaimat, de a fővárosi sportklubban, ahol folytatni akartam az úszást, nem találtam a helyem igazán a közösségben, így a ,,kinti világ” mellett döntöttem.  Úgy gondoltam továbbá, hogy nem lehet karriert csinálni puszta paralimpiai részvételből, hanem minimum egy ott szerzett bronzérem kell ahhoz, hogy beinduljon valami kézzel fogható karrier. Ezért a lehető legtöbb időt szerettem volna áldozni a tanulmányaimra. A mostani fejemmel ezzel már nem értek egyet, úgy látom, hogy a kettő nem zárja ki egymást, de akkor még tinédzser voltam. Jelenleg úgy gondolom, hogy a puszta részvétel is megéri a rengeteg edzést és lemondást, kivívja az elismerést.

 

 

Lévai Petra

 

 

– Miután a fókusz az életed egyéb részeire (pl. tanulás, munka) helyeződött, hiányzott a versenysport? Hogy tudtál ezzel megbirkózni?

– Pár évig nem hiányzott az edzések és a versenyek nyomása és stressze, jó volt egy kicsit fellélegezni. De ahogy teltek-múltak az évek, rájöttem, hogy mégis szeretem ezt az életformát, szükségem van a versenysportra, a téthelyzetekre.

 

– Milyen iskolákat végeztél el, hol helyezkedtél el diplomáiddal?

– Először a Heller Farkas Főiskolán (ma Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola) diplomáztam, mint közgazdász, európai uniós szakirányon. Ebből a szakirány érdekelt főleg, nagyon szeretek a mai napig angolul beszélni, olvasni. Az EU működési mechanizmusát szerettem volna megérteni. Érdekelnek az emberek, fontosnak tartom a mindenféle értelemben vett jóllétüket, ezért a következő két diplomámat ELTE Társadalmi Tudományok alapképzésén, majd annak szociálpolitika mesterszakán szereztem. Több civil szervezetnél voltam önkéntes. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának több államtitkárságán is megfordultam, volt, ahol EU-s ügyekkel is foglalkoztam. Az ösztöndíjas időszakom után is az EMMI-nél maradtam, méghozzá a Fogyatékosságügyi Főosztályon, ahol is a nemzetközi ügyekért feleltem, így ott mind a három diplomámat tudtam hasznosítani. A munkám többször Strasbourgba szólított, ahol az Európa Tanács fogyatékosságüggyel foglalkozó bizottsági ülésein is részt vettem, mint magyar képviselő. Az ENSZ-szel kapcsolatos ügyek is hozzám tartoztak.

 

– A fogyatékossággal élők társadalmi elfogadásáért munkahelyi kereteken kívül is sokat teszel, például az ezzel a csoporttal foglalkozó reHAB a tortán c. műsort vezeted a Tilos Rádióban. Mesélj egy kicsit erről! Hogy alakult ki, hogy kerültél bele?

– Egy szociális ügyekkel foglalkozó levelezőlista által szereztem tudomást róla. Olvastam egy felhívást, hogy fogyatékossággal élő embereket keresnek abból a célból, hogy vezessenek egy rádióműsort. Az interjú első körében már éreztem, hogy ez a műsor dinamikus, vidám, üdítő jellegű lesz, egyből megtetszett. Ráadásul engem is olyan lelkiállapotban kaptak el, ami passzolt ehhez a hozzáálláshoz. El kellett mondani, mi történt velem aznap, szerencsére pont akkor csupa vicces dolog adódott, így mókás kedvemben voltam. Az első kör tehát sikeres volt, majd a második fordulón is megfeleltem. Kétezer-tizenkettő januárjában kezdtem a Tilos Rádiónál, azóta vagyok ott megszakítás nélkül önkéntesként, az alapítók közül mára csak én maradtam.

 

– A versenysporthoz való visszatérésed nem mindennapi módon történt. Mesélnél erről?

– Litavecz Anna a mára már megszűnt Rádio Q-n fogyatékossággal élő emberekkel foglalkozó műsort vezetett, és az egyik adásának én voltam a vendége. Ahogy egyre inkább belelendültünk a beszélgetésbe, kérdezte, nem fáj-e, hogy kimaradt az életemből a paralimpia? Soha senki sem kérdezte ezt megelőzően tőlem ezt. Mellbevágó volt. Először azt válaszoltam, hogy az általam felvállalt ügyeket most már nem a sporttal, hanem a munkámmal szeretném képviselni. Miután hazamentem az adás után, elgondolkodtam ezen, szöget ütött a fejembe Anna kérdése. Rájöttem, hogy ez igenis fáj nekem! Anna akkor a paratriaton-válogatott szövetségi kapitánya volt, és már hónapok óta szeretett volna meggyőzni arról, hogy triatlonozzak. Egy idő után azt gondoltam: miért ne próbálhatnám meg? Úszni, kerékpározni és futni is szeretek, a futásban ugyan akkor még nem voltam annyira jó, de úgy gondoltam, minden fejleszthető. Egy hét múlva már újra az uszodában voltam, elkezdődött egy új fejezet az életemben.

 

– Az úszás, kerékpár, futás hármasból melyik a kedvenced, és melyik az, amelyik a legtávolabb áll tőled? Miért?

– A kerékpár az erősségem, abban vagyok a legjobb, és az úszást is nagyon szeretem. De az úszás, annak ellenére, hogy korábban sikeres voltam benne, nem megy olyan jól, nagyon sokat kellett rajta dolgozni. A futás a sérülések miatt is kihívást jelent, ha nincs semmilyen sérülésem és teljesen rendben vagyok, akkor az is jól megy. Így tulajdonképpen mindhármat szeretem!

 

 

 


 

– Amikor belekezdtél a paratriatlonba, akkor is egy korábbi álmod jelölted meg célként: a paralimpiai részvételt. Miért nem sikerült ez öt éve, és mit tanultál belőle az aktuális felkészülésedet illetően?

– Kétezer-tizenhatban még csak két és fél éve volt, hogy triatlonoztam, ez nagyon kevésnek számított. Nem volt elég tapasztalatom. A tudásom, képességeim, erőállapotom alapján talán ott lett volna a helyem, de a tapasztalatlanságomból fakadó apró nüanszokon bukott el a kvalifikáció akkor. Túl korai volt talán. Azóta már öt év telt el, ezalatt a rengeteg kilométer sok mindenre megtanított. Most a Ferencvárosi Torna Clubban sportolok, ott nagyon jó közösségbe kerültem. Elhivatott és szakmailag is remekül felkészült edzőim vannak Molnár Gergő és Dr. Pécsi Annamária személyében. Hatalmas a parasportolókat körülvevő tisztelet. Az ép, profi sportolókkal egy kalap alá vesznek minket minden tekintetben.

 

– Mik a legkiemelkedőbb eredményeid paratriatlonban?

– Világbajnoki hatodik vagyok a sprint távon (750 méter úszás, 20 km kerékpár, 5 km futás), és szintén ezen a távon több világkupa-ezüstérmem is van. Középtávon (1.9 km úszás, 90 km kerékpár, 21,1 km futás) pedig Európa-bajnoki aranyérmes lettem.

 

– Mekkora az esély arra, hogy az ideire sikerül kijutni?

– Június 27-én zárult a kvalifikációs versenyidőszak. A kategóriámban tizedik helyen állok  jelenleg a világranglistán. Az első kilenc fő szerez kvótát az országának (Magyarországról a nők közül csak én indulnék), a többi helyről szabadkártyák döntenek. A paratriatlonban összesen – minden kategóriát tekintetbe véve – nyolcat osztanak ki. Ahogy említettem, én a világranglista tizedik helyén állok jelenleg, tehát kedvezőnek mondható a helyzetem. Július 5-én döntenek a szabadkártyákat illetően. Ha ez a lehetőség sem adná meg a vágyott kijutást, még mindig lehet reménykedni: a részvételt visszamondó versenyzők helyén még indulhatok. Nagyon bizakodó vagyok!

 

– A sporton kívüli életedben, a szakmai és civil tevékenységed tekintve mire vagy a legbüszkébb?

– A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítványt, mint régi alapítványi tag, két társammal újra tudtuk indítani. Aggódtunk, mert nagyon közel volt a megszűnéshez, de miután átvettük a vezetését, sikerült új életet lehelni bele. Sokféle tevékenységet végzünk, egyre több végtaghiányos gyermeken tudunk így vagy úgy segíteni. Igyekszünk minél több pályázatot beadni és támogatókat szerezni, hogy meg tudjuk szervezni a programjainkat.

 

 


 

– Mivel a sporttal versenyszerűen foglalkozol, komolyak az elvárások. Életed valamennyi szegmensét meghatározza. Megfelelő táplálkozás, pihenés, magas minőségű edzések, nyomás a versenyeken. Mit csinálsz, amikor teljesen ki tudsz kapcsolni, hogyan töltődsz?

– Nagyon szeretek olvasni, puzzle-özni, most is egy tájképen „dolgozom”. Ezek megnyugtatnak. A víz közelsége sokat jelent, nagyon szeretek a Balatonnál lenni. Fontos a barátokkal való találkozás is csakúgy, mint a párommal együtt töltött minőségi idő.

 

– Mit gondolsz, hogy áll a végtaghiánnyal élő személyek elfogadása Magyarországon? Életed eddigi 36 éve alatt a folyamat inkább pozitív vagy negatív irányba haladt?

– Egyértelműen jó irányba haladt, egyre több ép ember találkozik végtaghiányossal, ez a kulcsa az elfogadásnak, az ember tapasztalati úton tanul a legtöbbet. Minél többen vagyunk az utcán, az iskolában, a villamoson, annál közelebbinek éreznek minket az emberek magukhoz, egyre természetesebb lesz a jelenlétünk. Kíváncsiskodás ettől függetlenül mindig lesz: ha valami más, az emberek megbámulják. Azt magyarázom mindig a végtaghiányos gyerekeknek, hogy ezt ne vegyék rossz néven. Azt is meg kell érteni természetesen, hogy nekünk is lehetnek rossz napjaink, amikor nincs kedvünk beszélni ezekről a dolgokról, de mégis arra biztatok mindenkit, hogy merjen kérdezni, kezdődjön a párbeszéd. Még egyszer kihangsúlyoznám: az elfogadásunk folyamata egyértelműen pozitív irányú szerencsére.

 

– Mit üzennél annak a végtaghiányos gyermeknek, aki elkeseredett, borúlátó a jövőjét illetően?

– Úgy gondolom, hogy a végtaghiányos gyermekek bármire képesek. Azt üzenném: számodra sincs lehetetlen! Én is megdöbbenek sokszor, hogy mekkora kreativitással, találékonysággal és akarattal rendelkeznek az alapítványunknál a gyerekek! Nekem ők a példaképeim. A szülőknek és a velük foglakozó szakembereknek gyakran saját félelmeiket és aggódásukat kéne leküzdeni, és megadni a lehetőséget, hogy ezek a gyerekek segítség nélkül oldják meg a kisebb-nagyobb kihívásaikat.


(képek forrása: www.vegtaghiany.hu)

 

Ha értékeled a munkánkat, támogasd működésünket egy kattintással:    Támogatom

 

Friss hír, hogy Lévay Petra kint van a paralimpián!

Írj hozzászólást