A sportról való gondolkodás kezd diktatórikussá válni?

Noha a sportvilág – főként annak is legnépszerűbb ágazata, a futball – egyre markánsabban elmozdul a rendszeren, egyenlő közösségi teljesítményen alapuló sémák felé, bizarr módon az arról való kommunikációs tér épp mintha az egyenlőtlenséggel reagálna erre. Diktatórikus pozíciókat veszünk fel? Ha igen, miért? Mi az elmúlt évek egyik legnagyobb tévhite?

„Vajon a fény maximuma nem forrása-e a homályosságnak?” – Jacques Lacan

„Az igazságok illúziók, amelyekről elfelejtettük, hogy illúziók” – Friedrich Nietzsche

„[A] (…) szakértők nem az emberi társadalomtól izolált közegben élnek és dolgoznak, ahonnét csak időnként szállnak le közénk, hogy ismereteiket megosszák velünk. A tudományos tudás termelése, a tudósok képzése egy meghatározott társadalmi közegben, meghatározott intézményi feltételek mellett zajlik, amelyek mind befolyásolhatják és befolyásolják is azt, hogy a szakértők miként tekintenek a világra” – Kapelner Zsolt


A szélsőséges, sarkításon alapuló értelmezéseket megelőzve: tények vagy igazságok módszeres kétellyel való kezelése nem egyenlő azok kategorikus elutasításával.

 

AZ IGAZSÁG HELYÉN A VILÁG, A KÖZÖSSÉG HELYEZKEDIK EL

Kultúrák és korok himbálóznak a „semmiben”, majd egyszer csak összeütköznek, és az ősrobbanáshoz hasonlóan horizontot szélesítenek. Ezáltal – hangsúlyos(!) – ahelyett, hogy létrehoznának valami újat, pusztán újszerűen vagy máshogy láttatják a már meglévő entitásokat. Világteremtés helyett világképek fordulatáról beszélhetünk: ami az ókorban igaz volt, a mából nézve hamisnak tűnik, ám ettől még az ókorban nagyon is igaz marad és ugyanarra a tárgyra a későbbi tudás sem lesz igazabb, mint az egykori volt, pusztán olyan, amely a jelenvaló világképet hűségesebben táplálja – jó példa erre Arisztotelész fizikája.

 

HÉJ NÉLKÜLI TOJÁS

A sportokban sincs ez másképpen, minden átalakul. De mi minden? Mi az a minden? A sportok önmagukban való tulajdonságai változnak? Netán a sportról való lehetséges beszéd változik? Kicsit mindegyik és egyik sem, kicsit a tyúk vagy a tojás már-már közhelyes és érdektelen kutyaszorítója ez, és valójában merőben rosszul kérdezünk, amikor a sporthoz mint kulturális változóhoz – akár szimbólumhoz/jelhez – akarunk közelebb férkőzni, mert túl közelről fogalmazódik meg ez a kérdés, így a halszemoptikának nincs érvényesülési területe.

Nem a feltett kérdésekre adható válasz izgalmas, hanem az, hogy miért merülnek fel egyáltalán ezek a kérdések. Egészen egyszerűen, mert a technológia változott, azzal együtt az ipar is, a piac is, mindennek révén pedig az általános vagy épp személyes emberi definíció is.

A 20. század második felének jelleme mind a köznapokban, mind a művészetekben és tudományokban erőteljesen elfordult a merev, megkövült, évtizedek, évszázadok, akár évezredek alatt gyülemlett narratíváktól és azoknak hagyományaitól,

így az eszmei terek módszeres szkepsziseken keresztül – kissé Descartes farvizén úszkálva és nietzscheiánus alapokra épülő új filozófiai hozzáállások mentén mocorogva – a bizonyosságok megbolygatását tűzték ki célul. Persze sikeresen, így hát

a tyúk és a tojás megmaradt, csak épp előbbi tollak, utóbbi héj nélkül: a valóság pedig épp, ahogy egy héj nélküli tojással is történne, szétloccsant.

Össze kéne rakni. Össze kéne rakni?



 

BIZALOMKERESÉS

Nem elég, hogy a 20. század második felében a valóság szétloccsant (értsük ezt pozitív vagy negatív előjel nélkül), a 21. század hajnalán is számos katasztrófa rázta meg az emberiség tudatát, gondolhatunk akár a terrortámadásokra vagy épp az egyre csak erősödő társadalmi és nemi egyenlőtlenségekért küzdő mozgalmakra, melyek „megjelenése” is minimum jelzésértékű a bizonyosságok elvesztése kapcsán, ugyanakkor a bizalom megingásának is karakán jelei.

Az ember hite mind önmagában, mind a társadalomban meginogott, jobbára csak a fizika törvényei maradtak. Ha nem is eszmei válság volt ez, öndefiníciós mindenképp, az egyén saját maga és a közösségek közé esett egy (nem nagy, egy kis!) „semmibe”. Tagadhatatlanul a bizalomkeresés maradt az egyetlen út az élet minden területén, így a sportban is,

amely ekképpen rohamos léptekkel haladt és halad mindmáig a szakértők, de sokkal hangsúlyosabban a tények fetisizálásának (perverz imádatának) irányába, hiszen ahol bizonytalanság van, ott az értelmezést és a gondolkodást helyettesítő tényezőket illik (már akinek) keresni.

Egyetlen apró bökkenőt találunk: általában senkit nem érdekel, mi az a tény, miért van, hogyan van? Holott efféle teoretikus kérdésfeltevések nélkül maximum áltudományig vagy még az áltudománynak is csak a mímeléséig juthatunk.

A státusz, a látszat, sajnos előbb beszélnek – így, hogy a világ a szkepszis ellen küzd –, mint az, amit a státuszban lévő személy mond vagy vizsgál; csak egy dolog számít, az emberek/mi sportfogyasztók a bizalomhoz vezető utat keresve szükségszerűen is hatalmat szeretnénk ruházni más emberekre (szeretünk felelősséget hárítani, na!), akiktől bizonyosságokat várhatunk, legyen az újságíró, szakíró, híresség, celeb, stb.

Félreértés ne essék, nem pusztán arról van szó, hogy szakértők akarunk lenni (és ez baj lenne?), hanem arról is, hogy a közösségi tér és annak tagjai tudatosan vagy tudat alatt is vágynak a szakértőkre, vágynak arra, hogy bármilyen vélt vagy valós okkal valakire egy téma bölcs bábájaként tekinthessenek. (Ezt nem javallott összekeverni a már avítt népokítással.)



 

NIHIL: MIFÉLE BIZALOMKERESÉS AZ, AMELYIK MORÁLIS PROBLÉMÁKAT SZÜL? – MI AZ ELMÚLT ÉVEK EGYIK LEGNAGYOBB TÉVHITE?

Éppenséggel az, amelyet most e cikk írója is elkövet az olvasója felé, vagy épp amelyet a cikk olvasója is elkövet a szerző, jómagam felé.

Az eddig tárgyaltak azt hivatottak érzékeltetni sommásan, milyen eszmei körforgások és hatások mentén alakul az „alkotás” (a szerző felől) és annak megértésének aktusa (az olvasó/hallgató/néző irányából).

Mindebből lassacskán nyilvánvalóvá válik, hogy a „tudás termelése (…) meghatározott társadalmi közegben, meghatározott intézményi feltételek mellett zajlik, amelyek mind befolyásolhatják és befolyásolják is azt, hogy (…) miként tekint[ünk] a világra” (a lead alatti harmadik idézetből, Kapelner).

VAGYIS:
  • A tények és az igazságok nem egy és ugyanazon dolgok.
  • Tények nem tartalmaznak igazságokat, tulajdonításon keresztül nyerik el ezt az értéket, nem belőlük ered, hanem a tények értelmezőjéből és annak világképéből; persze előfordul, hogy igazságok is válhatnak ténnyé. Jó példa a presszing-mérések eredményei, amelyek igazságot hordozó elemként fordulnak elő a különféle sajtótermékekben, azonban tényszerű „értékük” minimum megkérdőjelezhető, mert egy nyomásgyakorlás sikerességének kontextusa az ellenfelek taktikai beállítottsága, illetve nyomásgyakorlás úgy is lehet esetlegesen sikeres, ha adott esetben a presszing-séma elcsúszik, vagy egy játékos egy mozgás időzítését elhibázza, ám az ellenfél ezt szkennelési problémák miatt nem képes kihasználni – ebben az esetben például már nem vagy nem csak a nyomásgyakorlón múlt az eset kimenetele.
  • A „biztos mítosza”, a „biztonsági játék kultusza”, a „hitelesség vására” közel sem magától értetődő, távolról sem problémamentes. A tény és az igazság fogalmakat retorikailag összemosni, nem reflektálni akár egy elemzésben is talán vezet olyan látszattényezőhöz, amely pillanatnyilag hiteles státuszt kölcsönöz, de a hitelesség még nem garancia az igaz, valós tartalomra.

Márpedig korunk egyik meghatározó pozitúrája épp ez a hitelességen alapuló hatalmi „játék”, amely nem tűri a szkepticizmust, amelynek így célja eltorzul, valójában nem tud mindig az lenni, aminek lennie kéne. Az érzékelés, a valóság, a tudás, az információhiány okozta hiátusokat a valóságon nem abszolút igazságokkal tudjuk betömni, hanem igazságkonstrukciókkal, amelyek voltaképpen inkább társadalmi, etikai megállapodások, a közösségi morál megerősítéséért zajlanak, csak épp a tények sem válnak ekképpen tisztán hozzáférhetővé, és a pozíció, melyből narrálásra kerülhetnek sem tudja levetni magáról a kor általános ideológiai hálóját.



A jelenlegi kor igazságai az ellen jöttek létre, hogy a tévedést elkerüljük (tényleg, miért is félünk annyira tévedni?), azaz hangsúlyosan: valami ellen jöttek létre és nem valamiért, ez pedig nem biztos, hogy az értelmezési motivációkat vagy épp újságírói elemzői igényeket/lépéseket helyes irányba mozdítja, nem biztos, hogy reflektált légkört teremt, mert az egész „társadalmi szerződés” magában foglalja azt, hogy vannak dolgok, amiket nem szabad megkérdőjelezni – holott épp honnan bizonyosodhatunk meg arról, hogy vannak dolgok, amiket nem szabad megkérdőjelezni? 

Csak épp, ha egy kommunikáció görcsös, kétségbeesett, már-már önigazoló célja és elvárása is az igazságkonstrukciók tétnélküli felmutatása, akkor azzal egyúttal mindig a hatalmi pozíciók felvétele is meg fog történni, amely nem eredményez termékeny diskurzusteret és a gondolkodást is csak irányított figyelmek, előre legyártott sablonok mentén rögzíti. Az igazságok és benyomások kulturális harca zajlik, állítólag – ez egy vaskos hazugság, az elmúlt évek talán leginkább demagóg tétele. Az igazságok és a benyomások ugyanis nem állnak olyan távol egymástól – nem szélsőséges ellentétei egymásnak, az igazságok maguk is társadalmi szerepeinktől függő benyomások, amelyeket pusztán érdekek valamiféle mesterséges „értékkel” felruháznak, kitüntetnek.


A képek forrása: Getty Images

Írj hozzászólást