Mintha Pelé és a többiek melletted énekelnék teli torokból a brazil himnuszt – Andrew Downie: The Greatest Show on Earth. The Inside Story of the Legendary 1970 World Cup

Brutális szereposztás, lélegzetelállító látványvilág és olyan jelenetek sora, melyekbe könnyen beleszédülhet az ember. Az 1970-es mexikói világbajnokságot sokan minden idők egyik legemlékezetesebb világtornájaként, a végső győztes brazil válogatottat pedig a futballtörténelem legjobb tizenegyeként tartják számon. Andrew Downie legújabb könyvében arra tesz kísérletet, hogy olyan közel hozza az olvasóhoz a focifolklór talán legfényesebb darabját, amennyire csak lehet, hogy a 32 mérkőzés szinte egyetlen mozzanatáról se maradjunk le. Ebből mindenki csak győztesen jöhet ki.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!  


 

Andrew Downie, hosszú évek óta Brazíliában élő skót publicista, sportújságíró (Reuters; Time; The New York Times; stb.) könyve, a The Greatest Show on Earth: The Inside Story of the Legendary 1970 World Cup eredetileg a torna 50. évfordulóján jelent volna meg, végül azonban egy évet csúszott a kiadás. A mexikói világbajnokság krónikája négy évvel követi Downie első könyvét, a legendás brazil futballistáról, Sócratesről írt életrajzát. A Doctor Sócrates: Footballer, Philosopher, Legend minden elemében kifogástalanul megírt történet egy valóban ikonikus játékosról, amivel Downie magasra tette a lécet a következő munkája előtt. A The Greatest Show on Earth-szel Downie mégis egy szinte teljesen más utat jár be, mint tette azt a Doctor Sócrates lapjain, így nem is érdemes összehasonlítgatásokba kezdeni a két könyvvel kapcsolatban. Legújabb könyvében ugyanis Downie előzékenyen a háttérbe vonul és felveszi az illedelmes narrátor szerepét, aki a legjobb pillanatokban ragadja magához a szót és ezzel próbál élvezhető dinamikát adni a sokszor legapróbb részletekbe is belemenő „sztorizásnak”. A The Greatest Show on Earth ugyanis pontosan ez: a világbajnokság krónikájának minden mozzanatát kimerítő, mind a 32 meccsen átívelő elmesélése, mindez pedig elsőkézből, a tornán futballozó játékosok szájából. Pontosan ez utóbbi miatt áll elő az a fura helyzet, hogy a könyv legnagyobb erénye egyben a legveszélyesebb buktatója is lesz. A díszlet mégis annyira ikonikus és egyben jelentős a futballtörténelem színpadán, hogy az a könyv egészén át képes megtartani a számtalan beszélő fej ránehezedő súlyát.

 

Az 1970-es mexikói világbajnokság több szempontból is legendás és joggal számít valódi mérföldkőnek a labdarúgás történetében. A könyv bevezetőjében Downie ezt pompásan ki is fejti, rámutatva az olyan aprónak tűnő részletekre, hogy ezen a világbajnokságon jelentek meg először kezdetleges reklámok a pályát körülölelve (ugyan a FIFA-nak még nem volt szervezett szponzori együttműködése egyetlen világcéggel sem), először kapott hivatalos labdát a világesemény (a forradalminak számító fekete-fehér mintás Adidas Telstart), a televíziótársaságok első ízben közvetítették élőben a mérkőzéseket, amiket a szerencsésebbek már színes televízión követhettek, valamint ez volt az első világbajnokság, ahol a játékvezetők már sárga- és piroslapokkal is szankcionálhatták a játékosokat.

 

Az 1970-es vb lezárta a múltat és berúgta a kaput a modernitás előtt. Ahogyan Downie írja

 

 „minden sportesemény pillanatkép egy adott időszakról, de a Mexico 1970 egy bámulatos napfény áztatta polaroid kép volt, ami éppen a jelentős változás csúcsának pillanatában kapta lencsevégre a labdarúgást.”.

 

A globalizáció nem csak kommerciális hatásait éreztette a világ labdarúgásán, de rámutatott arra is, hogy az addigi „futballpolitika” nem tartható tovább. João Havelange személyében a brazil labdarúgás egy olyan „erősembere” nyert egyre nagyobb befolyást, aki később mint FIFA-elnök majd’ egy évszázados európai hegemóniának vetett véget a szervezetnél. Jelentős lépés volt az is, hogy miután az 1966-os világbajnokságot bojkottálták az afrikai országok csapatai, a mexikói viadalra a FIFA egy darab garantált helyet biztosított a kontinensnek (Marokkó élt a lehetőséggel). Hiába a játék egyre inkább globalizált jellege, ezen a tornán is akadtak válogatottak, akik a többség számára még mindig „egzotikusak” maradtak. A nemzetek, habár egyre kevésbé, de továbbra is kis buborékokban játszották a futballt, az elszigeteltség pedig különlegesen éles volt a kontinensek között. Az európaiak még mindig roppant keveset tudtak a dél-amerikai riválisokról, a politikai színtérből adódóan a szovjet blokk válogatottjai pedig még ennél is nagyobb deficittel indultak Mexikóba. Egy valamiben viszont szinte mindenki egyetértett: a legnagyobb ellenfél maga a rendező ország éghajlata lesz.

 

 


(X) Hívd meg barátaidat és szerezz ingyenes fogadást, befizetési bónuszt, illetve bónuszpénzt összesen 75 000 HUF értékben! A meghívott barátaid pedig egy nagyvonalú üdvözlő bónuszt kapnak, tehát nem csak te, hanem ők is jól járnak.


 

A könyv külön részt szentel annak, hogy bemutassa, egy-egy válogatott hogyan próbált felkészülni a Mexikó sajátos földrajzi adottságai által eléjük tornyosuló kihívásokra. A legnagyobb félelmet az jelentette, hogy mind a négy helyszínen átlagosan 2000 méterrel a tengerszint felett, extrém időjárási körülmények között kellett játszania a csapatoknak. Ahhoz, hogy ezt leszimulálják, a válogatottak különböző megoldásokhoz folyamodtak.

A legszórakoztatóbb pillanatokat például a bolgár játékosok visszaemlékezései garantálják.

A szocialista ország labdarúgását a politikai vezetés irányította, az ő mestertervük volt például az, hogy a Szófiától délre fekvő fagyos, hófödte hegyekben készüljön a csapat a mexikói magaslati levegőre. Az ötlet természetesen teljesen abszurd volt, hiszen míg Bulgáriában a játékosok attól tartottak, hogy lefagy a lábuk az edzések közben, addig Mexikóban a gyilkos napsütés közepette a teljes dehidratáció veszélye is fennállt. A bolgár szövetség ugyanis még csavart egyet az egészen őrült felkészülésen és Mexikóban alig fél literben szabták meg a játékosok napi vízadagját. A játékosoknak titokban kellett a helyi kisboltban palackozott vizet venniük, hogy később bokrokban rejtsék el a kiürült üvegeket. A hőséget, a magas páratartalmat azonban nem csak ők, de az összes európai válogatott megszenvedte. Az NSZK játékosa, Wolfgang Overath például így emlékezett vissza:

 

„mindannyian szörnyen tartottunk attól, hogy egyszerűen képtelenek leszünk futballozni. Volt egy olyan megállapítás köztünk, játékosok között a vb előtt, hogy a testünk egyszerűen nem fogja bírni. Izgatottan vártuk az első edzéseket, amelyeken végül pocsékul éreztük magunkat.”.

 

A válogatottak aggodalmait a FIFA-nak az a döntése sem enyhítette, hogy felbuzdulva az élő TV-közvetítések lehetőségén, a mérkőzéseket vagy délután négy órakor, vagy helyi idő szerint délben, a legelviselhetetlenebb melegben rendezték meg. A játékosokat azért tették ki a legnagyobb fizikai terhelésnek, hogy Európában főműsoridőben kezdődhessenek a találkozók. Noha Downie itt diplomatikusan az olvasóra bízza a FIFA szokatlan döntésének megítélését (Berti Vogts szerint manapság ezt a „klubok és válogatottak már nem tolerálnák”), azt nyomban leszögezi, hogy a játékosok számára a korai kezdés „maga volt a pokol”. A belga Wilfried Van Moer például így emlékszik vissza a több mint 100 ezer néző előtt játszott, ebédidőben kezdődő mérkőzésekre: „Olyan volt, mint egy kemence. Hihetetlen! Na jó, fiatalok voltunk és kibírtuk, de elképesztő volt!”.

Mégis, az extrém körülmények ellenére szinte mind a 32 mérkőzés emlékezetesre sikeredett, amit a könyvben olvasható visszaemlékezések a legapróbb részletekig igyekeznek alátámasztani. Downie ugyanis tényleg minden mérkőzésről „tudósít”: a Bulgária-Marokkó 1-1-es döntetlenről ugyanúgy olvashatunk, mint például a Brazília-Anglia csoportrangadóról. Persze vannak hangsúlyeltolódások. A brazilok meccseinél a „sztori” érezhetően pulzál, viszont könnyen előfordulnak holtjáratok is, ahol maguk a szereplők sem tudnak lendíteni a történeten.

Ez utóbbiakat azonban ellensúlyozza az, hogy a legendás mérkőzésekbe szinte mikroszkopikus bepillantást nyerhetünk.

Olyan bonbonokkal, mint pl. Carlos Alberto frusztráltsága az angol játékosok keménysége miatt, aki „nem vár Pelére” (a csapat „törlesztőjére”, aki dörzsöltségével tudja, hogy hova és mennyit lehet még ütni-vágni) és maga veszi kezébe a dolgokat:

 

„szóval keményen odaléptem a combjára [Francis Leenek], ami azonnal vörös lett, mert annyira sápadt fehér volt a bőre. Nyomban megfordult a fejemben, hogy >>fenébe, most ki fognak állítani<<. De a játékvezető úgy tűnt, észrevette, hogy a fickó addig piszkosul játszott, szóval csak egy sárgát adott nekem.”

 

Ahogy sodródunk az egykori játékosok emlékeivel, egyre inkább érezheti úgy az olvasó, hogy egy kis szünetet tartva jól esne egy külső nézőpontból is ránézni az eseményekre, ami segíthetne kontextusba helyezni az arcunkba záporozó információkat. Downie ugyan időről-időre igyekszik „közbevágásaival” tisztázni dolgokat és támpontokat adni, kiegészíteni az olvasottakat, nem lenne meglepő, ha egy-egy olvasó, aki nem akarja vagy nem tudja magát teljes mértékben átadni a hetvenes évek Mexikójának, egyszerűen egy idő után monotonnak találná a The Greatest Show on Earth-t. Noha a korábban említett dinamika, amit Downie narrációja ad a szövegnek, nem veszik el teljesen, de ahogy az olvasó egyre jobban “kiismeri” a szöveg működését, úgy kell mindinkább a téma iránti elhivatottságára hagyatkoznia, hogy a könyv végig élvezhető maradjon.

 

 

Az 1970-es mexikói világbajnoksággal úgy tűnhet, hogy nem lehet mellé lőni, viszont ebben az esetben mégis megvan annak a veszélye, hogy a semmiből egy blokkoló láb belenyúl a gólba tartó lövésbe. A The Greatest Show on Earth kihagyhatatlan esélyt kínál arra, hogy átéljük a már fent említett brazil-angolt, vagy az „Évszázad Mérkőzését” (noha, ezt a titulust mi is szeretnénk magunknak tudni), az Olaszország-NSZK drámai hosszabbításba torkolló elődöntőt, vagy egyszerűen csak a fenomenális tehetségekkel megáldott brazil csapat menetelését, amiben olyan „kétes” húzásokról is lehull a lepel az olvasó számára, mint az Uruguay elleni elődöntő helyszínének egyoldalú megtorpedózása, amiből végül Zagalloék húztak hasznot (a FIFA megváltoztatta az előzetesen kiírt helyszínt, hogy a braziloknak ne kelljen utazniuk a negyeddöntő után). Mindeközben viszont elsikkadnak olyan fontos részletek, hogy például Zagallo miért számított forradalmi kapitánynak a brazil labdarúgásban, vagy éppen az, hogy a bevezetőben meggyőzően felvillantott „változás csúcsa” a futballban, hogyan vonult végig a tornán. Ugyan az utolsó fejezet „Az 1970-es brazil válogatott hagyatéka” helyet biztosíthatna annak, hogy Downie keretbe foglalja a világbajnokság krónikáját és rámutasson arra, hogy milyen jelentőséggel bírt Jairzinhoék győzelme az utókor számára, a fejezet mégis egyszerűen megragad azon a szinten, hogy a kortársak mellett a labdarúgás egy-két későbbi jelentős figurája sablonszagú dicséretekkel árasztja el a brazil válogatottat, majd az egész egy Pelé-bálványozásba fordul át.

Mindamellett, hogy ez az aspektus is teljesen jogosan szerepel a könyvben, és Pelé teljesítménye, minden kétséget kizáróan hosszú időre a futball trónjára ültette a „Fekete Gyöngyszemet”, az olvasó kis hiányérzettel csukhatja be a könyvet az utolsó oldal befejezése után.

Downie ugyanis a Doctor Sócratesben már megmutatta, hogy képes úgy rabul ejteni az olvasót, hogy az úgy érezze, egy kerek, egész történetet ismerhetett meg a labdarúgás világából.

A The Greatest Show on Earth egy ambiciózus vállalkozás, ami a legjobb pillanataiban felbecsülhetetlen szórakozást kínál, és szerencsénkre a könyv egészét figyelve döntő többségben ezekkel a momentumokkal találkozunk. Egy futballfüggő számára, aki ráadásul nem veti meg a nosztalgiát sem, Downie legújabb könyve nem fog csalódást okozni. Noha olyan kemény felkészülést talán nem kíván meg a könyv, mint amivel a mexikói vb-re kvalifikált csapatoknak szembe kellett nézniük, de érdemes lehet azzal számolni, hogy a szöveg egy bizonyos ponton túl már extra elhivatottságot is megkövetelhet az olvasótól. Mindent egybe véve, a The Greatest Show On Earth megkerülhetetlen hivatkozási pontja az 1970-es mexikói világbajnokságról szóló diskurzusnak, sőt abban is segítségünkre lehet, hogy közelebb kerüljünk ahhoz, milyen volt a korszakváltó hangulatban lévő labdarúgás fél évszázaddal ezelőtt.

 

Ki nyeri a 2022-es katari világbajnokságot?

6,00 – Brazília

8,00 – Franciaország

10,00 – Anglia

10,00 – Spanyolország

11,00 – Németország

12,00 – Olaszország

Ezt a fogadási lehetőséget a Sportfogadás/Labdarúgás/Világbajnokság2022/Végső fogadások útvonalon keresztül találhatod meg.


Kattints ide és fogadj a 2022-es Világbajnokság piacaira az Unibeten! Ha ezen a linken keresztül regisztrálsz, most 100%-os befizetési bónuszt és 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz!


Ha értékeled a munkánkat, támogasd működésünket egy kattintással:    Támogatom

Írj hozzászólást