A leicesteri tündérmese öröksége, avagy hogy áll most a rókaprojekt?

A Leicester a 2016-os csúcshódítása után újfent magasra tör. De milyen elvek mentén? Milyen esélyekkel? Eleve, mi volt a titka annak, hogy négy éve sikerült felérnie a Parnasszusra? És ha hasonló csodára nem is lesz már képes, a Bajnokok Ligája-helyek egyikét megcsípheti? Ezeket a kérdéseket jártuk körbe.

 

VAGÁNYSÁG ÉS TUDATOSSÁG A SIKER TITKA

Bár a Leicester City tündérmeséjéből szinte mindenkinek a diadalmas happy enddel záruló 2016-os esztendő égett bele leginkább az emlékezetébe, a történet másfél évvel korábbról indul. Egy komor karácsonyi estén, amikor Nigel Pearson alakulata a Tottenhamtől is vereséget szenved, 18 forduló elteltével pedig továbbra is a tabella alján sínylődik, alamizsnának is csak jóindulattal nevezhető szerény tíz pontot összekaparva. A City menthetetlennek tűnik, amit a történelmi múlt is alátámaszt: a Premier League históriájában addig két olyan csapat akadt, amelyik karácsonyi utolsóként bent tudott maradni (a West Bromwich, valamint a Sunderland) – nem úgy néz ki akkor, hogy a Leicester lehet a harmadik. A klubot 2010-ben megvásárló thaiföldi tulajdonos família azonban kitart a csapattal az előző nyáron feljutó tréner mellett, áprilisra fordulva is, jóllehet a hátrány továbbra is tetemes, hét pontnyi. És láss csodát, világ – az utolsó kilenc meccséből hetet behúz Nigel Pearson alakulata, a Leicester túlél, edzője nem. 


Nigel Pearsonnak négy én után kellett távoznia a Leicester City-től 2015-ben

A “rókák” hívei akkor szembesülhettek először a tulajdonos családfő Vichai Srivaddhanaprabha rideg profizmusával, hogy mennyire érzelemmentesen képes dönteni, ha úgy véli, azzal a klub javát szolgálja. Másfél évvel később a bálványozott Claudio Ranieri elküldése még nagyobb döbbenetet váltott ki – elzavarni a nyolc hónappal korábban világraszóló sikert elérő csodatevőt, na ne már! –, de éppen ez, a rá a keretösszeállításkor pláne jellemző merészség viszi előre azóta is a klubot. (Vichai két évvel ezelőtti, tragikus halála óta immár fia, Aiyawatt öröksége hasonlóan vagányan dönteni.) Mit sem érne persze a bátorság, a kockázatvállalás, amellyel a Leicester rendre esélyt kínál az alacsonyabb osztályokból érkező labdarúgóknak is, ha azok nem lennének igen tudatosan kiválasztva. 

 

„Egy klubon belül a játékosmegfigyelői divízió a leglényegesebb, fontosabb az edzőnél és a meglévő futballistáknál is – mondta Pep Guardiola, amikor a manchesteri sikereiről kérdezték. – Ha Txiki Begiristain sportigazgató és kollégái jól választanak, nyolcvan százalékban már megvagyunk.”

 

FŐSZEREPBEN: STEVE WALSH

A Leicester márpedig rendre jól választ. Mert korántsem csak a játéktudást figyeli, legalább annyira monitorozza az egyes személyiségjegyeket. Azaz, igyekszik bizonyítani akaró, többre vágyó, elképesztő belső motivációval megáldott labdarúgókat megnyerni magának, miközben persze a különleges tehetséget is konstans kutatja. 2016 előtt pláne nem gondolkodhatott másként.

Azt a csapatot Kasper Schmeichel kivételével egytől-egyig a fő játékosmegfigyelő Steve Walsh választotta ki, és micsoda érzékkel: 21 millió fontot kóstált mindössze az egész Angliát félresöprő kezdőtizenegy.

N’Golo Kanté 18 éves koráig csak amatőr szinten futballozott, 23 volt, mire eljutott a francia élvonalig, gyerekkorát pedig az állandó elutasítás jegyében töltötte, elsősorban apró termete miatt.


Kanté első Premier League-szezonjában mindössze egyetlen bajnokit hagyott ki

Rijad Mahrezt úgy szúrta ki Walsh a Le Havre-ban, hogy nem is az algériait, hanem csapattársát, Ryan Mendest figyelte, persze az ördöngősen cselező szélső addigra már alighanem megszokta, hogy sokadik a sorban. (Walsh Kantéhoz hasonlóan Mahrezt is meggyőzte afelől, a Leicesterben a helye, noha az algériai először meghallva a klub nevét azt hitte, egy rögbicsapat csábítja.)

A Sheffield Wednesdayből 16 éves korában kihajított Jamie Vardyt évekig figyelték Walsh-ék, az amatőr Stocksbridge-től az ötödosztályú Fleetwoodig mindenhol, mígnem 2012-ben, egymillió fontot ajánlva érte valahára Leicesterbe vitték. Az első szezon keservesen telt: gyengécske volt Vardy első érintése, a góllövés sem ment neki, a beilleszkedéssel is küzdő, az éjszakai bárokat rendszeresen látogató csatár az idény végén csalódottságában vissza akart térni a Fleetwoodba. Walsh-nak és Pearsonnak azonban sikerült a lelkére beszélnie. Vardy maradt, és nem csak az „aranycsapatnak” vált a hősévé, de az ismételten BL-szereplésre vágyó Leicester 2.0-nak is a vezére.



WALSH UTÁN IS VAN ÉLET 

Az újabb verziót már nem Walsh verbuválta, de hasonlóképp ígéretes: Kantét pótolni érkezett 2017 januárjában az akkor 20 éves Wilfred Ndidi; a védelmet előbb a török Caglar Söyüncü, idén pedig a 19 éves Wesley Fofana jött acélosítani; az ugyancsak fiatal két kreatív középpályás, Youri Tielemans és James Maddison posztján egyaránt a mezőny legjobbjainak egyike; Harvey Barnest a saját utánpótlásból sikerült a kölcsönadások után beépíteni.

Az előző szezonban még leicesteri Ben Chilwellt is idesorolva megállapítható, az újkori Leicester bizony tehetségesebb, reményteljesebb, értékesebb futballistákból áll, mint a négy éve bajnok együttes.

És ha az identitását akarnánk meghatározni, hogy milyen ambíciókkal bír, a választ alighanem úgy lehetne megfogalmazni: egy nem különösebben nagy költségvetéssel működő klub – a 2018–2019-es szezont tekintve a 178,4 millió fontos bevételével a kilencedik volt a Premier League-ben, csak a rend kedvéért, a top 6 e tekintetben utolsója, az Arsenal majd’ 370 millió fontból gazdálkodhatott –, amelyik a zászlajára tűzte, hogy a remek megfigyelőhálózatával, kiválasztásával, a tehetségek felkarolásával a PL meghatározó klubja lesz. Még akár a négybe is megpróbál betörni, amihez elengedhetetlen, hogy klubpolitikájához ragaszkodva értékeit igyekezzen megőrizni. Azaz, bár a „rókák” igen kapósak, és ezen a nyáron is játszi könnyedséggel találhatott volna magának topklubot Barnes, Maddison, Tielemans, Ndidi vagy Söyüncü, átigazolási időszakonként csak egy klasszis távozhat. (A többiek megtartásához mélyen bele kell nyúlni persze a kasszába, ezért is megy el a bevételek 84 százaléka (!) fizetésekre, ami azért korántsem egészséges.)


Harvey Barnes 2020 augusztusában az angol válogatottban is bemutatkozhatott

A bajnoki címet követő nyáron ment N’Golo Kanté 32 millió fontért (mintegy 12 milliárd forintért) a Chelsea-be, de mindenki más maradt. 2017-ben Danny Drinkwater ugyanoda 35 millióért; lehet voksolni, a Sevcsenko, Fernando Torres, Drinkwater hármasból melyik a legnagyobb londoni flop, bár az ex leicesteri aligha verhető. 2018-ban Rijad Mahrez a Manchester Citybe (60 milliót ért meg Guardioláéknak), tavaly – már nem a bajnokcsapatból – Harry Maguire a Unitedbe, az idei nyáron Ben Chilwell a Chelsea-be. A két védőért 130 milliót kasszírozott a Leicester, a kvintettért összesen majd’ 260 milliót, miközben begyűjtésük körülbelül 24 millió fontba fájt… 

Persze, fizetett is jócskán játékosokért 2016 óta a klub. 390 millió fontot összesen, ám mert mintegy 300 millióért értékesített, rendben van a mérleg. Egy, ám annál fontosabb feladat várt még azonban a Leicesterre: az igazán tehetséges társasághoz megtalálni a megfelelő edzőt.

 
SHAKESPEARE-TŐL RODGERSIG

A Craig Shakespeare-t váltó Claude Puel bár taktikailag felkészült tréner, a kommunikáció nem a legerősebb oldala. De nem is feltétlenül ez, vagy a sovány, 34 százalékos győzelmi mutatója jelentette a vesztét, hanem hogy marginalizálta Jamie Vardyt, akiről Brendan Rodgers érkezése után ismét csak kiderült, még mindig a Leicester legfontosabb játékosa. A társas kapcsolatokra sokkal nyitottabb Rodgers nem csak vele értett mindjárt szót, hanem valamennyi klubalkalmazottal egyaránt.

Már a hivatalos bemutatása előtt kiküldött egy PowerPointban precízen megszerkesztett prezentációt, amelyben lefektette, milyen mentalitást vár el.

Kiemelte, hogy gyors, agresszív támadójátékra törekszik, s lefektette, hogy a játékfelfogásukhoz akkor is ragaszkodniuk kell, a hitüket akkor sem veszíthetik el, ha történetesen elmaradnak az eredmények. Hozzátette, nem tűr el ahhoz hasonló kiesést, mint amilyen a beiktatása előtt a negyedosztályú Newport elleni volt az FA-kupa harmadik fordulójában, hogy őket a top 6 csapataihoz hasonlóan a kupagyőzelem kell, hogy motiválja. A reményteljes első félév (2019 tavasza) után meglehet, épp az újabb kupacsalódásból fakadt az elmúlt szezonbeli összeomlás. Mert amíg az első 16 fordulóból 12 meccset megnyertek a „rókák”, és sokan már az újbóli leicesteri csodáról duruzsoltak, az utolsó 14 bajnokijukon csak háromszor győztek, eltékozolva január végi 14 pontos előnyüket az ötödik Manchester Uniteddel szemben. Márpedig épp azután kezdték meg vesszőfutásukat, hogy a Ligakupa-elődöntőben hatalmas meglepetésre kiejtette őket az Aston Villa. 

Mindamellett, hogy sérülések is tizedelték a hadra fogható játékosállományt, a Leicesterből csak akkor lehet ismételt BL-résztvevő, ha a kudarcot is tűri, túllép rajta, és elhiszi magáról, képes a legjobbak közé férkőzni.

Mert ez a szupertehetséges keret remek északír mesterével valóban képes rá.


Képek forrása: Getty Images, LCFC.com

 

Írj hozzászólást