A nagy kaland – Egy Sevilla szurkoló naplója az UEFA-szuperkupáról

Magyarországi Sevilla szurkolóként nem mindennapi élmény lehet a csapat mérkőzését a helyszínen megtekinteni, ráadásul kis hazánkban és pláne úgy, hogy éppen egy kupa megszerzéséért harcol az együttes. 

Messziről kezdeném a gondolataimat. Már akkor terveztük, hogy kell jegy, mikor bizonyosak lettünk a folytatásban, de nem gondolom, hogy ennyire kalandos utazásra vágyna egyetlen olvasó is. Indítsuk kis utazásunkat onnan, mikor egy igazán felemelő pillanatként megéltem, hogy kedves barátom és utazótársam azzal a hírrel írt rám, hogy jegyet nyert a meccsre, majd felhívtam őt.

Egy végtelennek tűnő buszutazás, egy mindenhol piros, Bayern München mezesekkel teli nagyváros, egy kis kaja, ami közben az első Sevilla-fanba belebotlottam. Már ezek is megérnének egy külön sztorit, de akkor egy soha véget nem érő mese lenne az enyém, így lépjünk előre addig, hogy minden tiszteletem a szervezőké, mert nagyon mesterien rendben volt minden, a beléptetés és a segítőkész dolgozók részéről. Innen is hatalmas köszönet, annak az aranyos lánynak, aki útbaigazított minket.



Miután nagy nehezen elfoglaltuk a helyünket és már teljesen Sherlock Holmesnak éreztem magam a sok kiderítéstől, felderítéstől, még volt elég időnk megnézni a MOL Fehérvár FC büntetőpárbaját, ahogy tette ezt a tőlünk nem messze ülő két úriember is, bár rajtuk jobban látszódott az öröm, mint rajtunk.

Mikor zajlott a bemelegítés, már elfogott az izgalom, hogy tényleg itt vannak azok a játékosok, akiket hetente követek, akik úgy váltanak ki belőlem érzelmi reakciót, mintha csak a barátaim lennének, sőt egyik másik inkább, mintha a családtagom lenne. Furcsa érzés volt életemben először ilyet átélni, mert soha nem gondoltam volna, hogy ez itt Magyarországon megadatik.

A mérkőzés alatt – mint bármely meccsen – átváltozott az agyam és előbújt belőlem a minden mozdulatot véleményező, szakmai szemmel mindent értékelő okostojás, akivel nem lehet bírni, míg a játékvezető nem fúj hármat a sípjába.

Amennyire nem volt jó a helyünk, annyira jött jól több esetben is, kezdve az első fontosabb akciónál, mikor is Luuk de Jong lefejelt labdája után Rakitic ellen történt szabálytalanság a tizenhatoson belül. Azt itt meg kell jegyezni, hogy nem néztem vissza egyik esetet se, így a saját szememre hagyatkozva ítélkezem, ahogy tettem ott is. Ocampos a tőle megszokott magabiztossággal értékesítette a büntetőt, én pedig, bár örültem nagyon is, jól tudtam, hogy egyrészt a „tyúkokat is este számolják”, másrészt azt is, hogy körülöttem mindenki a bajoroknak szurkol és nem kellene ebből probléma legyen később, mert hát kitudja.

Ahogy telt az idő, amit alig lehetett észrevenni, mert annyira élveztük minden pillanatát, egy mesteri akció végén jött a németek egyenlítő gólja, az előtte nem sokkal ziccerben hibázó Lewandowski gyönyörűen tálalt Goretzka elé egy kicsit se könnyen megszelídíthető labdát, majd a középpályás higgadtan, esélyt sem adva Bounou-nak a kapuba lőtt.

Jött a sevillai lesgól, amiben nem volt kétségünk, mert ehhez pont jó helyen ültünk, hogy lássuk, hogy a holland belógott.

Félidőben már azon ment a diskurzus, hogy kiket fog cserélni a Sevilla, mert az már bevett szokás Lopeteguinél, hogy a de Jong-En-Nesyri cserét meghúzza, bármelyik is kezdjen, illetve mi úgy matekoztunk, hogy az egyik nyolcasnak kell majd lejönnie az eredmény tartása érdekében.

Fordulás után a Sevilla kezdett jobban, de utána jöttek a Bayern lesnek megítélt góljai. Bevallom őszintén az első esetében, ha az is volt – amiben egyáltalán nem voltunk biztosak –, akkor is megérdemelte volna, hogy megadják, mert Müller és Lewa játéka álomszép volt. A második esetben már sokkal inkább az volt az érzésem, hogy jogos volt a les megítélése.



A végjátékra ugrok, mert már kopnak az emlékek, de En-Nesyri ziccere az utolsó percekben, amin elment a győzelem. Ha ott nem Neuer áll a kapuban, aki ismét azt bizonyította, hogy a világ egyik legjobbja, akkor talán már percekkel később ünnepi hangulatban nézem a díjátadást.

A hosszabbítás elején ismét a marokkói volt helyzetben, de újfent nem tudott túljárni a BL-trófeát magasba emelő kapus eszén. Innentől kezdve viszont megszűntek létezni a Sevilla-akciók, és erőteljes dominancia lépett elő, ami góllá is érett német részről.

Nem állíthatom, hogy ne lett volna megérdemelt a Bayern München sikere, mert az bebizonyosodott, amit tudhattunk is, hogy a kettő közül ők a jobb csapat.

Számomra büszkeség, hogy egy hatalmas győzelmi széria végét jelentette a döntetlen, mert még én magam sem gondoltam volna, hogy ez megvalósul, de nagyon jól tartotta az előnyt is, és az eredményt is az andalúz csapat, amelyen szerintem a végére kijött, hogy nem volt tétmérkőzése az EL-döntő óta.

Hazafelé sokat járt az agyam, hogy esetleg meg lehetett volna nyerni, és hogy lehetett volna ez a pillanat még szebb is, de már az, hogy egy relatíve kiscsapat szurkolójaként élőben, Magyarországon láthattam őket, hallhattam, ahogy egy „maréknyi” andalúz dala olyan szinten zengi be a Puskást, mint amit senki nem hitt volna, az egy olyan örök élmény marad, amit még az sem tud egy cseppet sem elhomályosítani, hogy nem Jesús Navas emelte magasba a trófeát…

Írj hozzászólást