A PSG Neymarral akart Messizni, de végül Choupo-Motinggal jött össze

Furcsa mérkőzésen diadalmaskodott és jutott be a PSG az Atalanta ellen a Bajnokok Ligája elődöntőjébe 2-1-es végeredménnyel. Noha egészen a 90. percig még a bergamóiak vezettek. Annak ellenére, hogy mindvégig nyílt párharcot láthattunk, nem volt igazán fajsúlyos a ritmus. Maguk a kialakuló játékszituációk is meglehetősen repetitívek voltak. Ebben persze bőven akadt szerepe a 29 Atalanta-szabálytalanságnak, de annak sem kevésbé, hogy párizsi oldalon kifejezetten esetleges volt a koncepció. Különösebb csapatszintű dinamikák helyett a PSG Neymar egyéni képességeire épített, úgyhogy a brazil egész meccsen a Barcelona Lionel Messijéhez hasonló szerepben tetszelgett; sőt ami dicséretes, hogy Neymar ennek ellenére nem szakította ki magát a rendszerből egy percre sem, mindvégig hidegvérűen és tudatosan vállalt felelősséget. Egyedül a helyzetek befejezésénél nem volt elég éles. Szabó Dárió elemzése.  


Meddig és mire juthat a PSG a Bajnokok Ligájában? Kattints és fogadj rájuk vagy ellenük!


A 2017-es Juventus és az Atalanta analógiája

Az olaszok összerogyásának nem taktikai meta szinteken kell keresni az okait, annál jóval prózaibb dologról van szó. Egy területvédő csapat (PSG) és egy emberfogó csapat (Atalanta) játszott egymás ellen, vagyis utóbbi oldalon mind a fizikai, mind az arra kihatással lévő mentális energiák (koncentráció, reakcióidő) terheltebbek voltak, mint előbbi esetében, akik sokkal kevesebb és sokkal kisebb intenzitású futással oldották meg – oldalirányú tolódások segítségével – védekezésüket. Ráadásul a PSG a megspórolt erőket sem azon nyomban és direkten forgatta támadásba; minimális elmozgásokkal és kissé meddőn járatták a labdát, ezzel is folyamatosan kicsikarva a csapatszintű aktivitást az Atalantától, miközben maguk többnyire passzívak voltak – kivéve, ha Neymarig jutott a játékszer. Mert akkor sikeres egy az egy elleni kísérletek révén felgyorsult a játék, sőt helyzetig folytatódott, hiszen az emberfogásos praktika miatt Gasperini védővonalában nem tudnak létrejönni mélységi egymás mögé történő biztosítások. Ez utóbbival talán nem is próbált elégszer, sem módszeresen visszaélni a PSG, inkább Neymar leleményén múlott egészen sokáig a dolog, és ez, mint majd egy lenti ábrán látható lesz, csak Choupo-Moting becserélésével változott.     

Kicsit a 2017-es fináléra emlékeztetett a mérkőzés, ahol a Juventus úgy kapott ki a Real Madridtól, hogy egészen egyszerűen elkészült az erejével. Jóllehet, azt mondtam, nem taktikai tényezőkben kell keresni az Atalanta vereségét/a PSG sikerét, az áttétesen mégiscsak a játékfelfogásból adódott mind annak idején Allegriék, mind pedig most Gasperiniék „kudarcának” oka (az Atalanta esetében a kudarc szó határozottan idézőjeles).

2017-ben a Juventus taktikailag sokkal komplexebb első félidőt produkált, mint a Real Madrid. Allegri csapata azon a meccsen 1-3-4-3-as hadrendben állt fel, ám ez támadásnál volt egyedül érvényes, védekezésnél 1-4-4-2-re álltak át. Az ellenfelénél variánsabb Juvénál két játékosból is nagyon sokat kivett az első félidő. Az egyik Mandzukic volt, aki offenzívánál baloldali támadóként funkcionált, míg defenzív szerepköre baloldali középpályás poszton volt, a másik pedig a szintén baloldalon szereplő Alex Sandro, aki voltaképpen három pozícióban játszott „egyszerre”: támadásépítésnél baloldali középpályásként, védekezésnél mélységben, balhátvédként, míg például azoknál az eseteknél, amikor a középpálya tengelyében játszó Pjanic megvonta a mélységet a csapatrészről támadás során, Alex Sandro húzódott be a helyére is biztosítani. A két extraterhelés épp elegendő volt, hogy a második félidőben már például több ízben is szét tudja rohamozni a baloldal ereje híján a Real Madrid a Juventust. Zidane alakulata 1-4-3-3-ban szerveződött mindenféle játékhelyzetben, így a spanyoloknál például az átmenetek sem vettek igénybe annyi plusz figyelmet.

Az Atalanta-PSG jól rímel minderre; Tuchelék a lehető legstatikusabban igyekezték kezelni a pozíciókat, és bár támadásban 1-4-3-3-at játszottak, védekezésnél pedig 1-4-4-2-t, az ilyenkor a támadósorból a középpályára visszalépő Sarabiának sem járt komfortzónaváltogatással az átmenetből átmenetbe való rendeződés, mert a támadóláncban is passzívabb funkciója volt távolabb az ellenfél kapujától. A PSG célja az volt, hogy – csapatszinten – kistúlzással békén hagyják az Atalantát (lejjebb majd látható lesz, letámadásuk sem volt túl szervezve, sem túl magasan), amíg elfárasztják saját magukat a Gasperini makacsságából adódó töretlenül zajló emberfogással. De érdemes megjegyezni, hogy Neymar számára is épp ez tartogatott a legtöbb potenciált, hiszen egyrészt tere adódott az egy az elleni, cselezéssel átjátszható szituációknak, másrészt ilyenkor rendre olyan zónába kerülhetett labdával a brazil, amely nem volt nyomás alatt. Különösen ennek okán valójában a szerencsén (Neymar borzalmas befejezésein) múlott, hogy az Atalanta bukta el a továbbiakat akár már az első félidő elején. Furcsa lehet ezt hallani, de úgy volt pokolian nehéz dolga a PSG-nek, hogy közben igazából minden az ő kezükre játszott.

Az Atalanta végül emelt fővel tudott búcsút inteni az idei BL-menetelésnek, mi több identitással is; azáltal, hogy Gasperini nem mondott le saját játékáról, rájátszott saját kultuszára is a csapat.

Amit az alapfelállások kapcsán érdemes kiemelni, hogy Gomez természetesen szabad pozícióban mozgott labdabirtoklásnál, míg Toloi belsővédő posztról nyomult lendületben több ízben is a PSG tizenhatosánál középső területen. Tucheléknél ami különösen fontos volt, hogy a támadóhármas jobboldala leginkább a pálya szélességi manipulációjáért felelt (szélesség megadása, hogy középen nyíljon terület az emberfogásból adódóan) előbb Icardival, majd a helyére beszálló Choupo-Motinggal. Míg Neymar és Sarabia voltak azok, akik visszalépkedtek olykor felváltva a labdát kérni vagy védekezőszerepet is jobban vállalni. A brazil egyébként sosem középen kért labdát, nem igazán indult be középső területből a kapu felé, sokkal inkább a baloldali félterületet kereste, ahol egyébként Sarabia is helyezkedett, így abban a zónában rendre több emberfogót is sikerült lekötni – később Mbappéval is. Ilyen módon az olaszok védelme könnyű szerrel „szétrángatásra” került.

Ezen a képen remekül látszik, az Atalanta miképpen kezeli a teret, amikor labdát birtokolnak, a túlzó vertikalitás a középső zónák megvonásával gyakorlatilag azt eredményezi, hogy teljes mértékben felfelé irányuló passzokra kényszerítik magukat a vonalak mellett, így válik ellentmondást nem tűrően direktté játékstílusuk.

Két dolog szembetűnő a jelenetnél. Az egyik, hogy Gomez bár jól játszott, nem volt elég éles ezen a meccsen, hogy a középpályán kellően felgyorsítsa a játékot. Az argentin úgy lép be a szituációba, hogy nem igazán szerez információt a társak hollétéről, így sem a forgatási lehetőség – Freulerhez a félterületbe –, sem a közelebbi szél megjátszhatósága nem tűnik fel neki, pedig az épp alakuló Atalanta-támadóharmad 4v4-ben ronthatott volna rá a párizsiakra. A másik, ami feltűnő volt, hogy kissé „szervezetlennek” látszott a PSG letámadási módszere, de valójában ez egy alkalmazkodás része volt az Atalanta (produktív) kaotikusságához.

Marquinhos aktívan presszingel, míg Herrera és Gueye nem szűkítenek, ráadásul passzívak, mozgásuk inkább oldalirányba zajlik, a „tartózkodóbb presszing-vonal” velük már a szélre kijátszott labdák lereagálására állt készenlétben.

Herrerának és Gueye-nek még a letámadásban való funkcióját is úgy sikerült kialakítani, hogy energiát is spórolhassanak közben.

Az Atalanta magasan kezdődő labdanélküli magatartása, mely az emberfogásalapú, tolódásmentes letámadás elvén alapul. 

Ez a gól előtti szituáció, ahol két dologgal zavarja igazán össze az Atalanta a PSG csapatvédekezését. Egyrészt a képen nem látszik, de a mélységbe visszalépő Sarabiát épp lefoglalja Hateboer, aki passzívan megadja a teljes szélességet jobboldalon. Másrészt az üresen maradt és végül vezetést szerző Pasalic nem Bernat mulasztásából került előnyös helyzetbe, sokkal inkább Marquinhoséból. A gólpasszt jegyző Zapatára a támadáshoz a védelem közepéből csatlakozó Toloi adta a felpasszt, ám miután ez megtörtént, Marquinhos levette a figyelmét végérvényesen Toloiról, így amikor ellenfél-honfitársa betört a tizenhatoson belülre, nem tudta fogadni, melynek következtében Bernatnak kellett elmozognia Pasalictól. Végtére is Toloi helyezkedése volt a kulcs ahhoz, hogy az Atalanta minőségi helyzetet teremtsen magának.

Neymar nem csak labdával próbált hasznosnak bizonyulni, hanem anélkül is. A második félidőben járva ennél a helyzetnél például apró vissza- és elmozgása óriási veszélyforrást teremtett az Atalantára nézve, hiszen a brazil olyan passzfolyosót nyitott, mellyel lehetővé vált, hogy a védelemtől egészen a támadóharmadig tisztán feljátszható legyen a labda. Ebben az is segítségére volt, hogy a PSG egyre többször operált aszimmetrikus középpályás hármassal, hogy az Atalanta presszingjét középen kicsit szétrázva rések adódjanak hasonló jellegű progresszív felpasszokhoz.

Mind Draxler, mind Choupo-Moting taktikusan szálltak be a mérkőzésbe. Ahogy a képen látható, a jelenetnél Draxler magas pozícióból mélyíteni kezd a pálya jobboldali félterületében, eközben pedig a baloldalon mind Neymar, mind Mbappé passzív marad, nem indulnak be rögtön a nyitott középső területbe, hogy azzal korán odatereljék az Atalanta emberezésének súlypontját. Choupo-Moting is rendkívül higgadtan, fegyelmezetten, tudatosan tartotta az oldalvonal melletti szélességet, hogy valóban zavartalanná tegye a felszabadult zónát. Amikor a labda Kehrerhez került, Draxler gyors szkenneléssel felmérte a mögötte lévő helyzetet, és mivel az őt fogó Atalanta-játékos nem olvasta jól a szituációt – illetve itt már a korábban szóba kerülő fáradtság is egyre relevánsabb lett – Draxler sokkal jobb reakcióidővel és hamarabb fordulva törhetett a terület felé, ahol labdát kapott. Komoly hibának bizonyult bergamói részről, hogy az emberfogást nem csak az ellenfél térfelén zajló letámadásoknál erőltették, hanem saját kapujuk közvetlen közelében is, hiszen így egészen egyszerű egyéni mozgásokkal megbonthatók voltak. Mindent elmond a helyzetről, hogy Draxler maga csinált egy üres zónát, amibe aztán szintén saját maga érkezhetett…

A már itt is dicsért Choupo-Moting nagyon jól szállt be a mérkőzésbe, nem csak szélmanipulációja volt hasznos, de az egyenlítő gólt az ő kulcspassza és remekül kivitelezett víziója előzte meg, míg a továbbjutást érő találatot maga szerezte.

Írj hozzászólást