A Wellington Phoenix és a maori örökség

Legújabb sorozatunkban olyan futballklubokat mutatunk be, amelyek bizonyos értelemben kilógnak a mai modern futballból, etnikai, kulturális, politikai vagy egyéb okok miatt. Az első részben az új-zélandi Wellington Phoenix kerül terítékre, amely két ország labdarúgó bajnokságában is részt vesz, a jelenlegi szabályok szerint mégsem indulhat egyetlen nemzetközi kupában sem.

Fotó: @NZPhotomac / Cameron McIntosh


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!  


 

Nem túl dicső múlt

A franchise ligaként működő A-League 16 évvel ezelőtti megalakulását megelőzően az etnikai klubok által uralt National Soccer League volt az ausztrál első osztály, amelyben 1999-től a liga megszűnéséig, 2004-ig már volt profi új-zélandi klub. A New Zealand Kingz (vagy Football Kingz FC) székhelye Aucklandben volt és a kis szigetország első profi labdarúgó klubjaként indulhatott az ausztrál első osztályban. A helyiek legendája, Wynton Rufer által a pályán és azon kívül is irányított csapat kevés sikert ért el.

Bár a történet jól indult, hiszen az első két idényükben is a nyolcadik helyen végeztek a tizenhat csapatos bajnokságban, a harmadik évtől kezdve megállíthatatlanul elindultak a lejtőn lefelé.

 

Wynton Rufer akcióban /stuff.co.nz

 

Az első két sikeresnek mondható szezonon felbuzdulva a helyi sportcsatorna, a Sky Sports is befektetett a klubba. Miután pénz állt a házhoz, a befektetők úgy gondolták, hogy beleszólnak a szakmai kérdésekbe, így az új-zélandi futball egyik legnagyobb legendáját, Wynton Rufert játékosként akarták a pályán látni, őt viszont ebben az időben már inkább az edzői karrier vonzotta.

A hosszas vita után Rufer visszavonult, de a kispadra nem ő, hanem Mike Petersen ült le, akinek öt mérkőzés jutott a csapat élén. A csapat végül 3 győzelemmel zárta a 2002-es szezont és a tabella utolsó, 13. helyén végeztek. A következő két év sem volt túl rózsás, hiába nevezték ki a kispadra a válogatottal sikert sikerre halmozó Ken Dugdale-t, a csapat csak a 11. helyet tudta megszerezni, hogy aztán az NSL utolsó, haldokló idényében is az utolsó helyen végezzenek.

 


(X) Hívd meg barátaidat és szerezz ingyenes fogadást, befizetési bónuszt, illetve bónuszpénzt összesen 75 000 Ft értékben!


 

Új bajnokság, új név, új csapat-régi „sikerek”

2004-ben megszűnt létezni a Kingz (amelynek a nevét hosszas jogi vita miatt kellett Kings-ről megváltoztatni, miután a Sydney Kings kosárlabda-csapatnak nem tetszett a névhasználat), és a liga (NSL) is. Az újonnan alapított, teljesen más alapokra épülő A-League-be nevezett új franchise, a New Zealand Knights arculatváltáson ment keresztül, amit a szurkolók többsége támogatott.

Noha nagy reményekkel vágtak neki a teljesen újonnan létrehozott, zárt rendszerű Hyundai A-League-nek, hiába volt a keretben több, az angol Premier League tapasztalattal is rendelkező játékos, a bemutatkozó évadjukban csupán egyszer hagyták el győztesen a pályát, és a pontszerzés is csak három alkalommal jött össze az új-zélandiaknak.

A csapaton az edzőváltás sem segített, a 2006-2007-es szezonban is a tabella utolsó helyét „csípték el”, igaz, ekkor legalább három győzelem is összejött az év végére három edzőt is elfogyasztó Lovagoknak.

Hiába volt Auckland városában viszonylagos nagy az érdeklődés a labdarúgó klub iránt, ez a sorozatos rossz eredményeknek köszönhetően nem látszódott a nézőszámokon és másfél év után azt tervezte az ausztrál szövetség, hogy visszaveszik a csapat licencét, megszüntetve ezzel a profi labdarúgást Új-Zélandon.

 

perthglory.com.au

 

Kétezerhat december 14-én, egy nappal azután, hogy bejárta az ausztrál és az új-zélandi sajtót az a hír, hogy valóban visszavonják a klub licencét, beigazolódott a pletyka – öt héttel a bajnokság befejezése előtt megszűnni látszott az aucklandi labdarúgás. Az ausztrál labdarúgó szövetség (FFA) azzal indokolta a drasztikus lépést, hogy sem a nézőszámok, sem a csapat eredménye, sem pedig a helyi játékosok fejlődése nem volt megfelelő és nem érte el az előre eltervezett mértéket, számokat. A Knights 2007 január 21-én, a Perth Glory elleni mérkőzést követően hivatalosan is feloszlott, helyét március 19-én, hosszas huzavona után a Wellington Phoenix vette át, ezzel pedig új időszámítás vette kezdetét a szigeten.

 

„E Rere Te Keo”-felemelkedés mint egy főnix madár!

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a harmadik profi új-zélandi csapatnak sem volt zökkenőmentes az indulása. Miután a korábbi csapatok rendre anyagi gondokkal küzdöttek és így a szurkolói bázisukat sem sikerült növelniük, sok szurkolóban felmerült a kérdés, hogy valóban szükség van-e a frissen létrejött ligának egy olyan csapatra, aminek ilyen múltja van?

A szurkolókkal az FFA-ből is sokan egyetértettek, végül azonban mégis megkapta a bizalmat a harmadik szigetországi labdarúgó-projekt. Mindez köszönhető volt többek között Terry Serepisosnak, aki 1.250.000 helyi dollárt fektetett be a csapatba az utolsó pillanatokban, ezzel pedig az akkor jól menő ingatlanmogul lett a Phoenix többségi tulajdonosa és elnöke is egyben, neki köszönhetően pedig három évre kapott licencet a csapat az A-League-ben.

A csapat neve sem a véletlen műve lett: 250, a szurkolók által javasolt név közül választották ki a Phoenix nevet, amivel az új-zélandi labdarúgást a hamvaiból próbálták meg életre kelteni – ehhez pedig tökéletes illik a mitológiában a feltámadást jelképező főnixmadár.

Sepp Blatter, a FIFA akkori elnöke minden támogatást megadott az új projektnek, és ez akkor vált különösen fontossá, amikor az ázsiai szövetség (AFC) elnöke, a katari Mohammed bin Hammam egy állítólagos AFC-szabályzat miatt elkezdte piszkálni a csapatot. Az arab vezető azt szerette volna elérni, hogy a Wellington vagy költözzön át Ausztráliába, vagy ne szerepeljen az A-League-ben (ami tulajdonképpen a megszűnését jelentette volna a Phoenixnek). Ennek a hátteréről annyit érdemes tudni, hogy Ausztrália 2006 óta az ázsiai szövetség tagországa, és ezáltal az A-League is az AFC „fennhatósága” alá tartozik, míg Új-Zéland nem tagja az AFC-nek.

Blatter egy 2008 decemberi interjújában világosan kijelentette, hogy ez a kérdéskör a FIFA végrehajtó bizottságának hatáskörébe tartozik, és az AFC-nek semmilyen beleszólása nem lehet az ügybe. Amennyiben a Wellington Ausztráliában kíván játszani és ameddig ezt az A-League és az FFA is támogatja, addig a FIFA áldását adja a frigyre.

Az ázsiai kupaküzdelmekben való indulást viszont az AFC szabályozza, így történhet meg az, hogy a Wellington Phoenix nem indulhat az AFC Bajnokok Ligájában, az óceániai BL-ben pedig azért nem, mert csak a tartalék csapat tartozik az Óceániai Labdarúgó-szövetség (OFC) égisze alá. Így mondhatni a csapat „csak” a dicsőségért játszik évről-évre.

Annak ellenére, hogy a bemutatkozó évében (a New Zealand Knights-hoz hasonlóan) a tabella alján végzett az újonc, nagyobb szurkolói bázist tudott megmozgatni, aminek köszönhetően már az első évben ötvenezerrel több néző látta a csapatot a helyszínen, mint az elődjét két év alatt! Aki kicsit is ismeri a helyi labdarúgást, az tudja: az itteni szurkolók érzékenyek kedvenc csapatuk sikereire, így egy-egy gyengébb szezon után képesek üresen hagyni a stadionokat – az, hogy ez nekünk, európaiaknak mennyire szimpatikus, már egy másik kérdés… A csapat ettől függetlenül tovább erősödött, a tudatos építkezésnek köszönhetően a 2009-2010-es idényben már a negyedik helyen végeztek az alapszakaszban, ami hosszú évekig a legjobb eredményüknek számított.

2011-ben több millió dolláros tartozást halmozott fel a csapat tulajdonosa, Terry Serepisos, amivel a megszűnés szélére sodorta a csapatot, miután kiderült, hogy csak Wellington városának tartozik 1,4 millió dollárral. Serepisos végül egy hét főből álló helyi konzorciumnak adta el a Phoenixet és minden, a klubbal kapcsolatos érdekeltségét, majd pár napra rá csődöt jelentett. Ekkor ugyan megroggyant a csapat, kisebb hullámvölgybe került és hol sikerült elérniük a rájátszást, hol a tabella legalján végeztek. 2017-ben megújult a Phoenix logója, a letisztult címerben pedig immáron büszkén hirdetik maori örökségüket.

 

firstpost.com

 

A címerben és a mezeken is fellelhető „E Rere Te Keo” mottó a Taniwha maori legendában gyökerező felemelkedő hívószó. A legenda szerint a két taniwha (a helyi mitológiában létező egyfajta tengeri szörny), Ngake és Whataitai két különböző módon próbált meg egy kihívást teljesíteni. Mindketten egy tóban éltek, a céljuk pedig az volt, hogy valahogy eljussanak az óceánba. Ngake volt az első, aki megpróbált kitörni a tóból, körbe-körbe úszott, majd a farkát feltekerve ellökte magát és áttört a kikötő földhídján. Whataitai ezzel szemben a leggyengébb pontot vette célba; de nem volt elég felkészült, nem gyorsult fel kellőképpen, így nem sikerült áttörnie. A legenda szerint ekkor hagyta el a testét a szelleme, ami madár alakban felrepült a Victoria-hegy csúcsára, és ott folytatta a tangit, azaz egyfajta sírós gyászolást. A hegy csúcsa ma Tangi Te Keo néven is ismert, és így jött létre az „E Rere Te Keo” hangos kiáltás, ami a felkészülésre, a kemény munkára és a győzelemre való felhívást hivatott szimbolizálni, így tisztelegve egyben Új-Zéland ősi múltja előtt is.

Valószínűleg ez ad valódi erőt a csapatnak, amely a 2017-2018-as, siralmasan sikerült szezont követően, mint egy valódi főnix, felépült romjaiból: Mark Rudannal, majd Ufuk Talay-jal a kispadon előbb a hatodik, majd a rekord eredménynek számító harmadik helyet sikerült megszereznie a csapatnak. Bár a nemrégiben mögöttünk hagyott évadban éppen lecsúszott a Wellington a rájátszásról, a csapat történelmének egyik legnehezebb évén van túl. A kirobbant koronavírus-járvány miatt Ausztrália és Új-Zéland is csak a kötelező kéthetes karantént követően engedi a beutazást az országba, így a Wellington eldöntötte:  novembertől egészen késő tavaszig Sydney városának egy hoteljét bérelték ki főhadiszállásként, így a csapat tagjai, a szakmai stáb és a személyzet nagy része több, mint fél évet volt távol a családjától, beleértve a karácsonyt és a szilvesztert is.

Az új-zélandiak futballszeretete pedig megmutatkozott, amikor a Phoenix májusban hazatért, köszönhetően a két ország között létrejött megállapodásnak, amikor is előbb Wellingtonban, majd Aucklandben is közel telt ház előtt léphettek pályára Steven Taylorék. A csapat vezetősége teljes mellszélességgel szokott kiállni a kisebbségek, az emberi jogok és az elfogadás mellett. A christchurch-i rasszista indíttatású mészárlás áldozataira is megemlékeztek, maori szertartással üdvözölték a fél év után hazatérő csapatot a repülőtéren, és a találkozók előtt is gyakran megemlékeznek a szigetország történelméről.

A Wellington Phoenix igazi főnixmadár módjára éli életét, néha ugyan alá kell szállnia, hogy lendületet vegyen és mindenkit meglepjen a pályán, a szurkolók pedig büszkék lehetnek nem csak a csapat játékosaira, de a vezetőségükre is. Ritka az ilyen jó szurkoló-vezető viszony a mai modern futballban, illik megbecsülni.

 

Ha értékeled a munkánkat, támogasd működésünket egy kattintással:    Támogatom

Írj hozzászólást