Anglia–Németország: Southgate elszúrta jó ötletét, de megúszta

Közhely, de a labdarúgás sokszor igazságtalan tud lenni, ami persze frusztráló. Ennél egy fokkal még bosszantóbb, amikor egyes mérkőzések, csapatok, játékosok, vagy éppen edzők esnek igazságtalan megítélés alá, csak mert a rájuk vonatkozó következtetéseket a pályán történtek helyett a végeredményből vezeti le a nagyérdemű. Ezen jelenség következetesen végigkíséri az angolok Eb-szereplését, és talán sosem volt kézzelfoghatóbb, mint a németek ellen sikerrel vett nyolcaddöntő után.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

Ahogy azt már a csoportkör utáni értékelőnkben is említettük, a csapatot övező felhajtás miatt nehéz tárgyilagosan értékelni az angol válogatott Európa-bajnoki teljesítményét. Az adott eredmények függvényében ingaként változik a háromoroszlánosok körüli hangulat, ami jellemzően Gareth Southgate-en csapódik le: a szakvezető személyi döntéseit és sokak által túlságosan is óvatosnak ítélt felfogását rengeteg bírálat érte a kontinensviadal kezdete óta, azonban a nagy mumus Németország kiejtése után dicshimnuszokat zengenek a szurkolók a mesterről, aki végre maga mögött hagyta az 1996-ban kihagyott büntetőjének árnyékát. Az igazság azonban az, hogy bár Southgate jó rendszerben és felfogásban küldte fel a csapatát, és Jack Grealish cseréjével aztán döntően tudott belenyúlni a meccsbe, csapata elhibázott védekezésével könnyedén végzetesnek bizonyuló hibát véthetett volna.

A portugál szövetségi kapitány, Fernando Santos csoportkörös hibájából tanulva Southgate nem félt formációt váltani, és letükrözve a németek háromvédős felállását ezúttal ő maga is egy 3-4-3-as hadrend mellett tette le voksát. A 2018-as világbajnokságon szereplő középső védőhármas két oldalán Luke Shaw és Kieran Trippier, közvetlen előttük a már megszokott Declan Rice – Kalvin Phillips duó szerepelt, a támadósorban pedig a kirobbanthatatlan Raheem Sterling és Harry Kane mellett a Csehország ellen kitűnően játszó Bukayo Saka kapott ismételten bizalmat. Német oldalon kevesebb volt a változás az alapcsapathoz képest: Ilkay Gündogan helyére bekerült Leon Goretzka, Serge Gnabry helyén pedig az angol védőket jobban ismerő Timo Werner rohamozhatott.

Az alkalmazkodó hazaiaknak két feladatot kellett megoldaniuk. Egyrészt, semlegesíteni kellett a vonalak mellett fel-alá vágtázó Joshua Kimmichet és Robin Gosenst, amit a saját szárnyvédőikkel maradéktalanul meg is tudtak oldani. A középpálya biztosítása azonban már keményebb diónak ígérkezett: Kai Havertz és Thomas Müller a világ legjobbjai közé tartoznak a labda nélküli mozgás tekintetében, ráadásul Goretzka is előszeretettel lépked fel a vonalak közé, azonban napjaink legkiválóbb mélységi irányítóját, Toni Kroost sem szabad őrizetlenül hagyni – úgy kellett (volna) „megfojtani” a Real Madrid klasszisát, hogy közben a másik három középső játékosnak se maradjon terület Rice-ék mögött. A helyzetet csak nehezítette Werner jelenléte, aki folyamatos beindulásaival gondoskodott róla, hogy a hátsó sort ne lehessen túl magasra tolni.

A torna során végig elővigyázatos Southgate rizikós tervvel készült Joachim Löw csapatának megállítására. Hasonló esetekben hatalmas felelősség nyomja a támadó trió tagjainak vállát – jellemzően ők azok, akiknek fedezniük kell az ellenfél középpályásai irányába a passzsávokat, illetve vissza kell zárniuk, hogy csapatuk ne kerüljön létszámhátrányba a pálya tengelyében. Utóbbit Löw azzal oldotta meg, hogy az angol labdakihozatalok során Havertz visszalépett a középpályára, így a labdás 3-4-3-as felállás labda nélkül 3-5-2-re módosult, aminek hála a hazaiak jóval ritkábban találtak szabad területeket.

 

A németek célja, hogy a középpályát megszállva ne juthassanak szabad területekhez a visszamozgó angol támadók.

 

Southgate ezzel szemben látszólag nem tartotta ennyire fontosnak a középpálya lezárását, ami ismerve a német játékosok profiljait, igencsak érdekes – mondhatni, megkérdőjelezhető – döntésnek tűnt. Phillips és Rice rendszeresen agresszívan támadták meg a labdát a saját térfelük mélyén kérő Kroost és Goretzkát, amivel óriási üres teret hagytak maguk mögött Havertz és Müller számára – az angol kapitány arra bazírozott, hogy három középhátvédje le tudja majd követni a német támadók visszamozgásait. Ezzel azonban szinte a mérkőzés egészére egy az egy elleni szituációban hagyta védőit, amibe a legkisebb hiba sem fér bele.

 

Egy előrevágott labda után azonnal letámadnak az angolok: Shaw fellép Kimmichre, Rice és Phillips pedig kiront találkozni Goretzkával és Kroosszal. A kép alján a visszalépő Havertz kimozgatja emberét, Maguire-t.

 


(X) Kattints ide és vegyél részt a napi Eb-sorsoláson és vidd el a részed a 300 millió forintból!


 

Goretzka könnyedén megtalálja a Rice és Phillips mögött keletkezett légüres térbe visszalépő Müllert, akit így Stonesnak a védelmi vonalból kirohanva kell megtámadnia. Mivel Maguire-t korábban Havertz visszalépése mozgatta ki, óriási lyuk keletkezik az angol védelem közepén, ahova Goretzka indul meg. A jelenet végén Müller könnyedén lefordul Stonesról, majd tökéletesen indítja klubtársát, akit Rice csak egy nagyon kockázatos szabálytalanság árán tud megállítani a tizenhatos előterében.

 

Hasonló szituációk több alkalommal is előfordultak az első félidőben, mielőtt a második játékrészben kicsit visszatekerték a presszinget a háromoroszlánosok. Két dolognak köszönhető, hogy a Löw gárdája nem tudta megbüntetni a túl bátor hazai letámadást. Egyrészt az ellenfél támadóinak formájának – Havertzet leszámítva egyik német játékos sem tűnt elég élesnek a büntetőterület környékén, a kínálkozó esélyek sokszor rossz megoldásokon haltak el. Másrészt hatalmas dicséret illeti az angol hátvédek, különösen Harry Maguire teljesítményét: Southgate terve nagyban függött attól, mennyire tudják egy az egy ellen kordában tartani embereiket, amit néhány már-már elkerülhetetlen kivételt leszámítva nagyszerűen oldottak meg – a Manchester United csapatkapitánya megérdemelte a mérkőzés legjobbjának járó elismerést.

 

A mérkőzést végül az döntötte el, hogy az angoloknak sikerült, ami a németeknek az első félidőben nem: kihasználni az egyik védő lemaradását.

 

Sterling ártalmatlannak tűnő helyzetben kapja a labdát a jobboldali félterületben, Rüdiger azonban némileg elkésve követi. Kroos tökéletes pozícióban, hogy kisegítse társát, viszont csak tessék-lássék módon támadja meg az angolok tízesét, aki így be tud törni a középpályássor mögé. Egy gyors kombináció után a szélre kerül a labda, ahonnan Shaw tökéletesen szolgálja ki a Manchester City szélsőjét.

 

Mindezzel véletlenül sem szeretnénk az sugallni, hogy Anglia a szerencsének köszönheti továbbjutását – egy kiegyensúlyozott mérkőzésen a döntő pillanatokban erősebbnek bizonyuló csapat nyerte a keddi mérkőzést. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy Southgate ne végzett volna jó munkát a mérkőzés előtt – a háromvédős átállás tökéletesen sült el és a személyi választásaiba sem lehet különösebben belekötni. Mégis, csapatának első félidei letámadásával egy olyan kis – vagy talán nem is olyan kicsi – hibát vétett, ami könnyedén a „német-átok” folytatásához vezethetett volna. A hajrában pedig, ahogy azt már említettük, az angolok élni tudtak azokkal a kínálkozó esélyekkel, amiket a németek az első játékrészben elszalasztottak – gyakran ilyen nüanszokon dől el a továbbjutás.

Írj hozzászólást