Az Internazionale játékrendszerének szakmai korlátai

Az alábbi mélyelemzésben megvizsgálom Antonio Conte milánói munkásságát, az általa felélesztett 3-5-2-es hadrend szakmai hátterét és evolúcióját, valamint a milánóiakra jellemző egyes játékelemeket. Feltárom az Internazionale játékrendszerének szakmai sajátosságait, a korlátait és hiányosságainak okait.

CONTE VÉDJEGYE: A KORSZAKOS 3-5-2

A volt szövetségi kapitány 3-5-2-es játékrendszere az itáliai labdarúgás közelmúltbéli korszakának meghatározó hadrendjévé vált. Az elmúlt évtizedben számos olasz tréner alkalmazta és alkalmazza annak egyes változatait. Köztük Simone Inzaghi, Allegri, Mazzarri, vagy a magyar szövetségi kapitány, Rossi is. Ha Ancelotti karácsonyfa-alakzata újat adott a labdarúgásnak és egy időszakot meghatározott, akkor Conte felélesztett és megreformált 3-5-2-es játékrendszere is hasonló jelentőséggel bírt az elmúlt évtizedben. Nagy különbség azonban, hogy a szakvezető innovatív játékrendszere elsősorban Itáliában terjedt el, miközben az alkalmazott szisztéma nemzetközi eredménytelensége természetesen nem emeli azonos szintre a Sacchi-, vagy Ancelotti-féle rendszerekkel.

 

HÁTTÉR

Antonio Conte két alkalommal is első osztályba vezette csapatait (Bari és Siena) a kedvenc 4-2-4-es felállásával. E hadrend lényege abban áll, hogy a szélsők rengeteg futással mind védekező, mind pedig támadó fázisban állandó létszámfölényt biztosítanak a pálya azon területén, ahol a játék folyik. Ezt a hadrendet Conte több esetben alkalmazta a válogatottnál is. A Juventusban, az aktuális keret minőségének tudatában – és Vidal képességeinek kihasználása okán – Conte a 3-5-2-es felállást preferálta, amelynek egy korábbi, aszimmetrikus változatával 1982-ben, az Enzo Bearzot-féle olasz csapat a világ tetejére jutott. Amíg az 1982-es világbajnok kontratámadásokkal is meglepte ellenfeleit, Conte sem a Juventusban, sem az Interben nem alkalmazhatta e támadásvezetést, mivel a keret tagjai erre nem alkalmasak.

Conte három bajnoki címet hozó torinói időszaka során nem volt kreatív a játék, miközben a Juventus csak vergődött Európában. Közel egy évtizeddel később hasonlót tapasztalunk az Internél folytatott munkássága során, és ez egyáltalán nem meglepetés.

 

MIÉRT?

Európában a nyílt futball a kifizetődő, miközben a Conte-féle játékrendszernek (3-5-2/3-4-1-2) komoly korlátai vannak, ahol a belső középpályások legfeljebb alkalmi távoli lövésekkel vagy a sokkal inkább kamatoztatott és e rendszerrel elősegített mélységi beindulásokkal veszélyeztetnek az ellenfél büntetőterületén belül.

A játékrendszer legnagyobb hiányossága, hogy korlátozza egy csapat kreativitását és sokszínűségét, ugyanakkor decentralizálja a középpályás sor magját adó kreatív futballisták támadás-befejezésben való szerepét.

 

MIÉRT MŰKÖDIK ITÁLIÁBAN?

Itália taktikai értelemben egy elszigetelt futballkultúra. Olaszországban a csapatok saját maguktól visszazárnak térfelük közepére, alacsonyabb intenzitásban futballoznak és nem késztetik nyílt játékra ellenfelüket: ez a hozzáállás egyenesen a tradicionális, biztonságra törekvő talján futball sajátja. Bár Gasperini vagy De Zerbi egészen más hitvallást képvisel, de ahogy egy évtizeddel ezelőtt a Juve, Conte jelenlegi együttese, az Inter is bajnoki címre versenyképes kerettel áll ki hazai ellenfeleivel szemben és ez döntő faktornak bizonyul.

A Lippi-éra alatt játékosként az öltözőben is hangos, csapatát tűzben tartó Contétól több kockázatot várt volna a szakma az elmúlt évtizedben. Bár kiemelkedő sikert ért el Torinóban (zsinórban három bajnoki cím), regnálása idején lett volna lehetősége bővíteni taktikai repertoárját az akkoriban egysíkú olasz bajnokságban. Főként azért, mert olyan edző keze alatt dolgozhatott, akinek taktikai rugalmassága vezethetett a nemzetközi sikerekhez.

Az elmúlt évtized során Contétól nem volt elvárható, hogy egy Lippi-féle, kreatív megoldásokra építő csapatot hozzon létre, az azonban igen, hogy a saját elképzeléseire formált egyedi 3-5-2-t felváltó, hatékony hadrendet idővel kialakítson. Az alábbiakban az egyes csapatainál alkalmazott példákkal szemléltetem elképzeléseit.

 

A TÁMADÁSVEZETÉS EVOLÚCIÓJA

Antonio Conte 2019-es kinevezését követően némiképpen kényszerből a 3-5-2-es felállással kezdte meg milánói munkásságát is. Az együttes már a kezdetektől ötvözte a korábban az olasz válogatottnál és Juventusnál alkalmazott támadásvezetési és levédekezési formákat. Conte mind az első, mind pedig a módosított 3-5-2-es játékrendszerét alkalmazza.

A Conte-féle 3-5-2 első, eredeti változata Itália játékának példáján keresztül 2014-ben: A játékosok a saját térfelükön, labdaszerzésnél körbejáratják a játékszert a letámadó ellenfelek között, mivel ekkor még rendezetlen a csapat, az ellenfél pedig felállt védelemmel kísérli megakadályozni az akciót. Conte legényei létszámhátrányban vannak és időbe telik, mire a középpályások eredeti posztjukra érnek. Éppen ezért hosszú másodpercek telnek el, mire Olaszország támadást tud kezdeményezni.


De Rossi szerepe
De Rossit Van Persie zárja ki a játék szervezéséből, így ekkor még nem játszható meg az olasz mélységi irányító. Ranocchia ezért az időközben felért De Sciglióhoz ível, aki a labdát visszajátssza annak a De Rossinak, aki a labdajáratás ideje alatt megszabadult őrzőjétől, felért a támadáshoz, és így Olaszország irányítója jó 25 méterrel közelebbről indíthatja támadásba a társait.

Ugyanezt figyelhettük meg az Internél: a támadásvezetés előrehaladtával Asamoahval (bekarikázott) kiegészülve négy támadó osztja meg a védelem figyelmét, miközben az irányító (Brozović) felért a támadáshoz és a szélsőket keresi a labdával:


Brozovic szerepköre


Idővel a módosított 3-5-2-ben a lassú labdajáratást Conte egy villámgyors, támadóvonalba történő felpasszal építette tovább. Conte célja a kevésbé átlátszó támadások elkerülése mellett az volt, hogy ugyanúgy létszámegyenlőséget vagy akár létszámfölényt teremtsen az ellenfél büntetőterületénél. Ezúttal ezt a két ék mellett nem a felfutó szélsőkkel, hanem a védelmi vonalak mögé beékelődő, belső középpályásokkal teszi. Így a támadás gyorsabb, meglepetésszerű és veszélyesebb lett.


olasz válogatott 2016
Conte módosított támadójátéka 3-5-2-ben, szintén az olasz válogatottnál alkalmazott példán keresztül (2016). Világosan megfigyelhető, mennyit változott a támadó fázis befejezésekor alkalmazott taktika Conte eredeti 3-5-2-jéhez képest.

 

VÉDEKEZÉS

A 3-5-2 lehetőséget ad arra, hogy a két szélső középpályás védővonalba történő beékelésével teljesen elzárja ellenfele elől a területeket, és megfelelő létszámfölényt biztosítson egy esetleges labdaszerzéshez. Ugyanakkor védekező fázisban az ötvédős rendszer egyik hátránya, hogy túlságosan hátul történik a labda visszaszerzése, ezért a támadást nagyon mélyen kezdik szervezni. Ebben a játékhelyzetben sem Barella, sem Vidal vagy Gagliardini nem képes mélységből megbontani, széthúzni az ellenfél védelmi vonalát. Létszámfölényt pedig egyáltalán nem sikerül kiharcolni az ellenfél térfelén.

Védekező fázisban a 3-5-2 másik komoly hiányossága, hogy a két szélső középpályással megalkotott pillanatnyi ötvédős rendszer előtt a három középpályás nem elengedő ahhoz, hogy lefedje és ellenőrzés alá vonja a középpályát, ahogy nem alkalmas arra sem, hogy állandó létszámhátrányban folytonosan labdát szerezzen. Éppen emiatt Conte ma már sokszor négy főre bővíti második védelmi vonalát.


üres területek
A körök az őrizetlenül hagyott, ellenfél által bejátszható területeket jelzik.

 

A SZAKMAI MUNKA MILÁNÓBAN

A szakvezető első milánói évében a szerényebb technikai adottságokkal felvértezett Asamoah-val vagy éppen D’Ambrosioval kellett kiálljon egy Barcelona ellen, és időbe tellett, mire Marotta munkájának eredményeként Conte nemzetközi szinten versenyképes keretettel vehette fel a küzdelmeket. Az elmúlt idény során megmutatkozott hogy a steril támadójáték Milánóban sem kifizetődő, és éppen ezért az együttes jobb támadófutballt tudott felvonultatni idegenben (Dortmundban, Barcelonában, Prágában a Slavia ellen), mint a hazai találkozóin. Idegenben ugyanis az Inter technikás játékosaira építve dicséretes módon képes felhozni a labdákat, a Barcelona ellen egyenesen szemet gyönyörködtető módon tette mindezt.

Az ellenfél hibáira vár, majd másodkézből építkezik, az ellenfél által magasan tartott védelmi vonalak mögé pedig Lukakut és Lautarot is könnyedén futtatja be.

Amennyiben az ellenfél támadói az Intert agresszíven támadják le, labdafelhozatalnál a két szélsővédő kihúzódik a szélekre, hatástalanítva az ellenfél két támadójának letámadását. Létszámfölényes helyzetben építkezik a védelem, miközben a két szélső középpályás fellép a támadósorba. Amennyiben egy harmadik támadó is zavarja a középhátvédet, Brozović is visszalép, és és egy másik középpályás – az ábrán Vidal – a Brozović helyezkedésével ellentétes oldalon kínálja magát és vonja el az ellenfél figyelmét.


Handanović passzjátéka
Handanović – Skriniar – Handanović összjátékot követően a szintén szorongatott De Vrij a jobb szélen visszalépő Vidaltől kap segítséget, miközben Hakimi fentebb lép, és fent tartja az ellenfél szélsővédőjét.

Hazai pályán azonban irányítani kell a játékot, és az Inter felállt védelemmel szemben nehézségekbe ütközik. Tavaly Sensi volt az egyetlen olyan játékos, aki az ellenfél két védelmi vonala között területet nyitott, kínálta magát és kombinatív játékkal összekötötte a középpályássort a támadókkal.


De Vrij Skinniar passzok


A részlegek között a megnőtt területek rendre komoly gondot jelentenek Conte rendszerében, amelyről Conte tehet. Egyfajta antifutballt próbál meghonosítani a középpályássor teljes kiürítésével.


Kiürült középpálya
Brozović túlságosan mélyen tartózkodik.  A középpálya Conte stratégiájának megfelelően teljesen kiürül, kizárólag az aktuális ellenfél futballistái találhatók ott, mivel a belső középpályások nem lépnek fel. Ez a fajta elképzelés viszont nem hatékony.

Ugyanezt figyelhettük meg a Conte-féle Chelsea játékában is:


Conte Chelsea-je


Conte rendszerének európai sikertelensége a tavalyi Barcelona B elleni Bajnokok Ligája csoporttalálkozón mutatkozott meg. Immáron sokadszorra. A milánóiaknak hazai pályán le kellett volna győzniük a tartalékos csapattal felálló, már korábban továbbjutott katalánokat. A találkozón kiütközött a két együttes közti különbség, amelyet Conte merev játékrendszere nem tudott ellensúlyozni.

 

A JÁTÉKRENDSZER EVOLÚCIÓJA MILÁNÓBAN – 3-4-1-2

2020. Június 13-án Conte a Lazio elleni Coppa Italia elődöntő visszavágón a támadásvezetés hatékonyságát elősegítendő, egy rendhagyó, játékosai állandó elmozgásaira épülő 3-4-1-2-es hadrenddel lepte meg ellenfelét. Ez volt az a mérkőzés, ahol a szakvezető végre mozgatta középpályásait és a merev támadásvezetésbe egy kis színt csempészett.


Inter - Lazio Coppa Italia
Az Inter hol Brozović révén a bal-, hol Barella révén a jobb oldalon kezdi támadásvezetését. A belső középpályás (az ábrán Barella) védelembe történő visszalépésével egy láncreakció indul be a támadásépítést építő játékosok részvételével. A jobboldali középhátvéd Skriniar fentebb lép, és a jobb szélen nyújt hivatkozási pontot a labdát felhozó Barella számára. A jobbszélső Hakimi a centrális területet keresve befelé húz, kimozgatva az őt követő szélsőhátvédet. A Conte által a pálya minden szegletében elvárt, alapvető fontossággal bíró rombuszt a visszalépő Eriksen segítségével alkotja meg a mozgásban lévő négy játékos.

Elsődleges cél a létszámfölényes szituáció kialakítása, a játékosok kombinációs játékának elősegítése és az, hogy minél hamarabb a támadóvonalba jusson az Inter. Legtöbb esetben a befelé húzó szélső kapja a labdát. Mint az ábrán látható, Hakiminek számos lehetősége adódik. Optimális esetben helyzetbe hozhatja az ellenfél belső védőit lekötő két támadótárs egyikét, összjátékot kezdeményezhet egy felfutó középpályással (Brozović), vagy kiugrathatjta az ő eredeti helyén időközben felfutó, jobboldali középhátvédet (az ábrán Skriniar).


Brozovic - Lautaro - Lukaku
A statikus futball egyszerű, de hatékony ellenszere. Lukaku fizikális felépítésének köszönhetően neuralgikus pont Conte rendszerében. A játékos hiánya éppen ezért komoly problémákat szül az együttes számára. Mint látható, az ellenfél letámadó játékosait sokszor egy egyszerű felpasszal, és Lukaku egy időben mélységbe történő visszalépésével játsza ki az Inter. Lukaku diktálja a támadásépítés ritmusát és az ő reakcióidején és megoldásain múlik az Inter támadásépítésének hatékonysága is. Mint az ábrán látható, a belga támadó Lautaro Martinezhez játszik, aki az idén Itáliába visszatért Vidalt szökteti mélységbe.

Conte centrális szereppel ruházza fel chilei játékosát. Vidal bár pályafutása végéhez közeledik és sebessége is megkopott a torinói évei óta, mélységbe fut, vagy több esetben – lásd legutóbb az Atalanta elleni találkozón – visszalép a bal-, vagy a jobbhátvéd pozíciójába és a labda felhozatalában veszi ki szerepét. Hol több, hol kevesebb sikerrel.  A Real Madrid elleni Bajnokok Ligája találkozón Conte hiába szervezte meg együttese játékát, az Inter nem volt képes a szakvezető elképzeléseit megvalósítani a mérkőzés túlnyomó részében.  Labdakihozatalnál többen, köztük az említett Vidal hibáztak. Az együttes erősségét jelentő mélységi, kreatív, rövid passzos kombinációkat magában foglaló labdafelhozatalból Madridban nagyon keveset láthattunk. A spanyolok góljaihoz labdaeladás vezetett.  Emellett visszatérő probléma az idei szezon során, hogy az Inter játékosai letámadásnál nem mindig agresszívak és nem indítják el idejében a letámadást. Rosszul olvassák a játékot, lemaradnak ellenfeleikről és reakcióidejük sem mindig optimális. Pozitívum ugyanakkor a vezéregyéniséggé előlépő Barella szerepe, aki legutóbb már a trequartista pozíciójában is kimagasló teljesítményre volt képes.

 

KONKLÚZIÓ

Antonio Conte a sok bírálat ellenére a Juventus és a Chelsea után az egy évtizede vergődő Internazionalét is újjáépítette. Tette mindezt úgy, hogy a sorozatos kifakadásai ellenére a kínai tulajdonos és Marottáék többet tettek a játékoskeret megerősítése érdekében, mint az elmúlt évtizedben bárki az Inter háza táján.  Conte bár rövid időn belül felzárkóztatta az együttest, a klub hívei lényegesen többet várnak tőle.  Rövid távon Conte megfelelő személy lehet arra, hogy a kék-feketék versenyben legyenek a bajnoki címért és az idei szezonban javulni fog az együttes játéka. Ez az első lépés, és ne feledjük, Conte csupán második évét kezdte az Inter kispadján. Bár több sebből vérzik az együttes, jelenlegi játékoskeretével mindenképpen a bajnoki címért küzdhet.

Az európai előmenetelhez azonban vagy edzőváltásra lesz szükség, vagy arra, hogy taktikai sokszínűség jellemezze az együttest. Erre azonban – az elmúlt bő évtizedben tapasztaltakból kiindulva – minimális esélyt látok.  Az elemzésben taglalt taktikai evolúció ugyanis legtöbbször egyazon játékrendszerben fordult elő.

Antonio Conte szakmai karrierjét egyfajta kettősség jellemzi. Egyrészről taktikai merevség jellemzi futballját amely, az európai porondon nem kifizetődő. Másfelől ugyanakkor el kell ismerni azt a szakmai bravúrt, miszerint a szakvezető kiismerhető futballja több klubnál sikeres szereplést eredményezett az évek során. Bár azonos játékrendszert alkalmaz, Itáliában még sincs egyetlen egy olyan szakvezető, aki e játékrendszerrel akárcsak megközelítőleg is hasonlóan sikeres volna.

Idén előnyt jelent az együttes számára, hogy egy szisztematikus játékoskiválasztásnak köszönhetően egy begyakorolt, a keret tagjai által ismert hadrendben száll harcba a bajnoki címért.

Másfelől megközelítve, Conte konzervatizmusa az idei átigazolási időszakban ismét megmutatkozott.  A klub bár nemzetközi szinten minőségi játékosokat igazolt, e játékrendszer korlátozza kreativitásukat.  Egy Asamoah – Young, vagy éppen egy Candreva – Hakimi cserétől joggal elvárható, hogy az új játékosok technikai adottságai és készségei színesítsék és javítsák a csapat támadójátékát. Ennek ellenére a kreatív játékosok taktikailag korlátozva vannak egy olyan játékrendszerben, ahol bár valóban hozzá tudnak tenni a támadások javulásához, de a rendszer elzárja előlük azt a lehetőséget, hogy kreativitásuk több dimenzióban mutatkozhasson meg a pályán. Magyarul: nem csupán egy előre kodifikált, automatizmusokra épülő, idővel kiismerhető, sablonos támadásvezetés során volnának képesek színt csempészi a játékba.

Az Inter amennyiben Európában is meghatározó szerepre pályázik, hosszútávon olyan szakvezető kinevezését kell szem előtt tartania, akinek hitvallása egy nyíltabb, európaibb játékra ösztönöz. Akinek szakmai elképzeléseiben a támadásvezetés nem függ kizárólag a két támadó és a szélsők aktuális megoldásaitól. Simone Inzaghi bár hasonló felállást alkalmaz, futballja dinamikusabb, rugalmasabb, sokszor mélységi beindulásokra illetve a második hullámban érkező játékosok támadásbefejezésére alapszik, ahol kreatív labdarúgóinak centrális feladatot ad.  

Éppen ezért az Internek Európában egy biztonságot és magabiztosságot nyújtó játékrendszerre van szüksége, amelynek köszönhetően az együttes képes lehet irányítani a mérkőzések menetét neves európai riválisai ellen, és ellenőrzése alá tudja vonni a játék ritmusát és annak intenzitását. Ezt az alkalmazkodóképességének köszönhetően teheti meg, amellyel akár mérkőzés közben is képes szisztémát váltani egy bátrabb, rugalmasabb, egyszóval az úgynevezett európai filozófiát követő szakvezető segítségével.


A szerző a Calcio Analyst nevű blog szerkesztője, amennyiben az olasz labdarúgás aktív magyar nyelvű szakmai közösségéhez szeretnél tartozni, alább elérhető a felület közösségi média-profilja:

https://www.facebook.com/calcioanalyst

Írj hozzászólást