Egy koszos mosdóból Európa csúcsáig – A Jorginho-sztori

Jorge Luiz Frello Filho, vagy ahogyan ma ismerjük őt, Jorginho, Braziliában látta meg a napvilágot, ott azonban nem igazán ismerték fel tehetségét. A játékos 15 évesen tette át a székhelyét Itáliába, abba az országba, ahol a focira – a szülőhazájához hasonlóan – vallásként tekintenek, és ahol végül válogatott is lett. A taljánok 2006 után többek között az ő hathatós segítségével értek fel újra a csúcsra nemzetközi tornán, elhódítva az Európa-bajnoki serleget, hősünk ráadásul pár héttel korábban Bajnokok Ligáját tudott nyerni a Chelsea-vel. Élete eddigi legjobb szezonját talán egy Aranylabdával koronázhatja meg, már csak ezért is érdemes megismernünk a történetét.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!  


 

 

Azoknak, akik mernek álmodni

Koszos szobákban éltünk, naponta háromszor ugyanazt az ételt kaptuk. A zuhanyból nem jött meleg víz, télen sem. Ha kimentünk az utcára, bandák próbáltak kirabolni minket. De a legrosszabb az volt, amikor már a szemetet sem ürítették. Amikor vécére kell menned, a papírt általában beledobhatod, miután végeztél. Brazília egyes részein, ez kicsit másképp működik, a lefolyó könnyen eldugulhat, így a papírt sokszor a kukába kellett dobnunk. Amikor azonban már hetek óta nem ürítették… El tudod képzelni. Így teltek a napok a foci táborunkban, Guabirubában, Braziliában. Mindössze 13 éves voltam, de több, mint 160 kilométerre éltem a családomtól. TIZENHÁROM.

Mintha a seregben lettem volna, napi két edzés, aztán tanulás. Ötvenen aludtunk emeletes ágyakban, amelyek között alig volt hely. A tábor előtt próbajátékon jártam három Sao Pauló-i csapatnál is, de nem kellettem egyiknek se, így visszamentem a szülővárosomba, Imbitubába, ahol egy olasz játékosügynök meghívott az általa szervezett táborba. Azt mondta, azoknak, akik jól teljesítenek majd, talán lesz esélye Olaszországban ajánlatot kapni. Melyik gyerek ne akarna Európába menni?

A táborban hamar rosszra fordultak a dolgok. A takarítónő nem kapott fizetést, így felmondott. Ezután ötös csoportokba osztottak minket, mindegyik csoportnak kiosztva egy napot, amikor a takarítás az ő feladatuk lett volna. Olcsó megoldás, persze, de először az egyik, majd a többi csoport sem végezte el a munkát, a mocsok pedig egyre gyűlt. A vécék kerültek a legrosszabb állapotba, vissza kellett tartanod a lélegzeted, ha menned kellett.

Talán meglepő lesz, amit mondok, de egy idő után megszoktam a helyzetet. Őrület, hogy mi mindent kibírsz, amikor úgy érzed, nincs más választásod. Amikor annyira akarsz valamit, hogy el sem tudod képzelni, hogy feladd, minden egyéb másodlagos.

 

 

Kitartani, minden áron

Amikor ötéves voltam, apám megkérdezte tőlem, mi szeretnék lenni, ha felnövök? Egyből rávágtam, „focista”.

 

Azt mondta – „focistának lenni nem annyiból áll, amit a tévében látsz. Bántani fognak, megpróbálják majd elvenni, ami a tiéd, sokszor a sírás kerülget majd, haza akarsz menni, és fel akarod adni az egészet. Még egyszer megkérdezem, mi szeretnél lenni, ha felnőttél?” „Focista” – ismételtem.

 

Készen álltam rá, hogy bármit megtegyek az álmomért, de a családommal is meg kellett küzdenem. Pár héttel azután, hogy a takarítónő felmondott, édesanyám meglátogatott engem a táborban, és be kellett mennie a mosdóba. Amikor visszatért, rám parancsolt, hogy szedjem össze a cuccaimat, mert megyünk haza.

„Nem megyek” – válaszoltam.

„Tudom, hogy ez az álmod, de az én fiam nem fog így élni” – mondta.

Elmondtam neki, hogy ha haza kell mennem miatta, és végül nem leszek focista, egész életemben őt fogom hibáztatni.

„Kérlek, ne mondd ezt” – válaszolta, majd sírni kezdett.

 

„Ez az én esélyem, és nem érdekel, mit kell átélnem. Ha kell, ugyanazt az ételt eszem tíz napon át, és egy mocskos vécébe járok. Ez mind semmi!”

 

Csak nézett rám. „Komolyan mondom” – folytattam. Végül sírva ment haza. Ez volt életem egyik legnehezebb pillanata. Meg kell értened, ő nem az a tipikus anya, aki nem ismeri a futballt. Sőt, tőle örököltem a tehetségem. Tudom, hogy apám dühös lesz, amikor ezt mondom, de tudja, hogy igazam van! Édesanyám futballista családból származik, és a mai napig játszik. Amikor ötéves voltam, minden nap játszott velem a parton, közel a házunkhoz. A legfontosabb az volt, hogy jól szórakozzunk, de amikor rossz lábtartással rúgtam meg a labdát, mindig rám szolt, és megmutatta, hogyan csináljam.

 

 

Amikor követtem az utasításait, egyből rájöttem, igaza van! Szerettünk játszani, de ugyanakkor kellő szigorral foglalkozott velem. Ha rosszul passzoltam, szóvá tette! „Hé, akkor még csak öt éves voltam!” – mondom neki mindig nevetve, de az az igazság, hogy a legjobbat akarta nekem. Ezért is fájt neki az, hogy nem mentem haza, mert tudta, hogy sok szempontból nehéz lesz nekem, és anyaként ezt elfogadni még akkor is nehéz, ha egyébként támogat. Sok tehetséges gyerek feladta, és hazament, a legtöbbnek a karrierje is véget ért.

 


(X) Hívd meg barátaidat és szerezz ingyenes fogadást, befizetési bónuszt, illetve bónuszpénzt összesen 75 000 Ft értékben!


 

Verona, a lehetőségek kapuja

Én két évet maradtam a táborban, ami egyértelműen kifizetődött. 15 éves koromban ugyanis leigazolt a Verona, akik egy apátságban helyeztek el. Öt másik utánpótláskorú játékossal laktunk egy kicsi szobában, három emeletes ágyon aludva. Nem nevezném luxusnak ezt sem, de a brazíliai helyzetnél jobb volt, én pedig már attól is izgatott voltam, hogy Olaszországban lehetek. Most már bármi lehetséges!

Az első három hónap remekül sikerült, de aztán kezdett honvágyam lenni. Fogalmam sem volt, mikor mehetek majd haza, és heti 20 euróból éltem, amit az ügynökömtől kaptam, ugyanattól, aki meghívott a táborba. A kevés pénzt, amit kaptam, mindig ugyanarra költöttem, öt euró, hogy hazatelefonáljak, néhány elment samponra, dezodorra, fogkrémre is, a maradékot egy internetkávézóban költöttem el, hogy MSN-en tudjak beszélni az otthoniakkal.

Ha időnként nagyon vágytam valami édességre, bementem a helyi McDonalds-ba, hogy vegyek egy shake-et. Egy euróba került. Sült krumpli? Hamburger? A Happy Meal a gazdag gyerekek kiváltsága volt. Sokszor kiültem a lépcsőre a főtér sarkában, és figyeltem, ahogy az emberek jönnek-mennek. Néztem a madarakat és a turistákat, és hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak. Általában így töltöttem a szombat délutánjaimat.

Sokszor voltam magányos, másfél évet töltöttem így, csak a futball létezett számomra. 17 éves koromban, miután elkezdtem az első csapattal edzeni, az ügynökömmel különváltak az útjaink. Nem akarok belemenni a részletekbe, de az eléggé padlóra küldött. Két évig egy koszos foci táborban voltam Brazíliában, hogy utána heti 20 eurón éljek a következő 18 hónapban, aztán még ez is?

 

Sírva hívtam fel édesanyámat. „Anya, nem bírom tovább, hiányzol, hazajövök.” Fejben már Imbitubában voltam. „Az ajtó zárva lesz” – válaszolta. „Nem jöhetsz haza, ha itt látlak az ajtóm előtt, nem foglak beengedni” – folytatta.

 

 

Nem hittem el, amit hallok. El tudod képzelni, hogy a saját anyád ilyet mond neked? Felhívtam az apámat. Akkor már nem voltak együtt, gondoltam majd vele fogok élni, de meglepődésemre ugyanazt mondta. Ha haza merek menni, az ő ajtaját is zárva találom majd. A szüleim aztán együtt hívtak fel.

 

„Jorge, már a profikkal edzel együtt, és fel akarod adni? Nem teheted meg. Higgy magadban, csináld tovább, és az álmod valóra fog válni!”

 

A nővérem később elmondta, hogy miután lerakták a telefont, édesanyám sírva fakadt. Hálát adok az égnek, hogy erősek voltak, amikor erősnek kellett lenniük. Hallgattam rájuk, és találtam egy új ügynököt, Joao Santost, aki a mai napig képvisel engem. Rafaelnek is meg kell köszönnöm, aki a csapat kapusa volt, és olyan nekem, mint egy testvér. Amikor hetente 20 eurón kellett élnem, megengedte, hogy időnként náluk legyek, ételt és ruhát vett nekem. Joao és Rafael hatalmas szerepet játszottak abban, hogy 2011-ben bekerültem a Verona első csapatába. Sosem fogom elfelejteni, amit értem tettek.

 

Már Nápolyban

Amikor 2014 januárjában a Napoliba igazoltam, egy teljesen más városba kerültem. Mindenki ismeri a nápolyiakat, ugye? Hű! A szenvedély, amivel a focihoz viszonyulnak, szinte istenként tisztelik a játékosaikat! Nem tudtam elmenni a boltba, nem tudtam kimenni a parkba. Esélytelen volt! Sapkát és kapucnis pulóvert kellett felvennem, apám azt mondta, hogy úgy nézek ki, mint egy börtönszökevény!

Egyszer az egyik barátom meglátogatott egy hétvégén. Általában vasárnap játszottunk, de ezúttal szombaton volt a meccs, ami miatt később azt hittem, hogy egy nappal előrébb járunk. Bevittem őt a városközpontba délután 5 órakor, ahol furcsálltam a nagy forgalmat. Csak, hogy biztos legyek, megkérdeztem egy autóst, hogy milyen nap van. „Vasárnap”, vágta rá. „Jajj, ne!”, kiáltottam, mielőtt a barátomhoz fordultam. „Azt hittem hétfő, készülj fel, ez nem lesz egyszerű.”

 

 

Próbáltunk taktikusan haladni, felvettem a sapkámat és a kapucnis pulóvert, közvetlenül mögötte sétálva, hogy még ő is takarjon. Egy szűk utcán mentünk, mondtam neki, hogy semmiképpen se álljon meg. Bementünk egy Piazza del Plebiscito nevű helyre, hogy elbújjunk a bárban, ami működött is. Eleinte senki nem vett észre.

Egy idő után távozni akartunk, hasonló módon, ahogy bejöttünk, de amint kiléptünk az utcára, valaki megragadta a karomat! Nagy meglepetésünkre a pincér volt az, aki egy közös fotót akart. Nem akartam káromkodni, de meg kellett kérdeznem, miért nem bent csináltuk meg a fotót? Azt válaszolta, hogy ha bent kér meg, elveszíti az állását. Azért nem veszítheti el az állását, ha munkaidőben kimegy az utcára? Nem értettem a dolgot, de Nápoly már csak ilyen!

Szerencsétlenségünkre a pincér a vakut is használta a fotók készítése közben, amelynek hatására az egész tér, szinte egyszerre nézett oda, és kiáltotta: „Jorginho!”. „Ez háború lesz” – mondtam a barátomnak. Mindenki a nevemet kiabálta, és persze közös fotót szeretett volna, még azok is, akik egyébként nem is tudták, hogy ki vagyok! „Mi is csinálhatunk egy fotót? Egyébként ő ki?” – kérdezték néhányan. Minden lépés után kellett vagy három fotót csinálnunk. Ráadásul a nápolyiak nem olyanok ám, mint a londoniak, ha úgy érzik, ők megragadnak, kicsit oda is húznak. Azt hittük, sosem érünk haza, harminc perc alatt haladtunk egy utcát. Szerencsére jött egy szurkoló, egy nagydarab ultra, aki kihúzott minket a tömegből, és megkért mindenkit, hogy engedjenek minket haza. Megköszöntük neki, erre nem ő is kért egy fotót? „Barátom, megmentettél minket, akár tízet is csinálj!” – mondtam neki nevetve. Nápoly ennyire őrült hely, de én imádtam, ahogy az ottaniakat is. Négy és fél remek év után nehéz döntés volt otthagyni a klubot, és vele a várost.

 

 


(X) Válaszolj helyesen a napi kérdésekre és gyűjtsd össze ingyenes fogadásaidat az ingyenesen játszható Nyerő Széria tippjátékkal.


 

Chelsea, egy még magasabb szint

A Chelsea-nél eltöltött első hetek nehézsége még nehezebbé tette az egészet. Emlékeztek, mit mondtak akkoriban? Túl lassú vagyok, túl gyenge, Sarri kiskedvence… Annyira dühös voltam. Alábecsültek. Egyébként mindegyik klubomnál nehéz volt a kezdet. Mindegyiknél. Amikor Veronába jöttem, senki nem akart engem. Először a negyedik ligába adtak kölcsön, ahol szintén nem akartak, de sose hagytam abba a kemény munkát, és végül kiérdemeltem a tiszteletüket.

Amikor visszatértem a Veronába, feljutottunk a Seria A-ba. A Nápolyban eltöltött első évem is nehéz lett, Sarri érkezése változtatott meg mindent. Mire Londonba kerültem, már hozzászoktam a kritikákhoz, és a negatív véleményeket motivációként tudtam használni. „Meg fogom mutatni nekik” – gondoltam. Most pedig itt ülök, az Európa-liga- és a Bajnokok Ligája-trófeák után, és csak annyit tudok mondani, köszönöm. Mindenkinek köszönöm.

Az El-trófea megszerzése különösen érzelmesre sikeredett. A családjainkkal ünnepeltünk egy bakui szállodában, amikor édesanyámat szem elől tévesztettem. Az egyik erkélyen találtam rá, ahol egyedül nézte a város fényeit. Hajnali öt óra volt, napfelkelte, elképesztő látvány tárult elénk.

 

„Sírsz?” – kérdeztem tőle.

„Csak örömkönnyek” – válaszolta.

 

Elmondta, mennyire büszke azért, hogy ilyen messzire jutottam, és arra, hogy egy imbitubai srác ennyi mindent elért. Mindig elöntik őt az érzelmek. Amikor elkezdte, az jutott eszembe, hogy „már megint elérzékenyült”, de az igazság az, hogy a végére nekem is könnybe lábadt a szemem. „Nem akarok én is sírva fakadni, inkább menjünk vissza” – mondtam. Természetesen igaza volt, ami velem történt, az hihetetlen.

 

Volt még feljebb

A Bajnokok Ligája-döntő napján nem ettem semmit. Túlságosan ideges voltam. Minden másodperc egy órának tűnt, életem leghosszabb napjaként emlékszem rá. Amikor a meccs elkezdődik, már csak arra gondolsz, hogy mit kell végrehajtanod. Kai (Havertz – a szerk.) megszerezte a gólt, a hármas sípszó után pedig fel sem fogtuk, mi történt. Nem lehet elmagyarázni, annyi érzelem önt el hirtelen. Ahogy édesanyám, én is sírva fakadtam.

 

 

Utána sem volt túl sok időm feldolgozni a sikert, mivel szinte azonnal megkezdődött az Európa-bajnokság. Olaszország színeit viselni különleges érzés számomra. Könnyű volt őket választani, Braziliától sosem kaptam meg a lehetőséget, míg Olaszország engem választott, annak ellenére, hogy egy másik országban születtem. Ez hatalmas megtiszteltetés, ráadásul a dédnagyapám olasz volt, ami egyáltalán lehetővé tette számomra, hogy pályára lépjek a válogatottban. Eddigi életem majdnem felét itt töltöttem, és minden egyes nappal jobban szeretem a választott hazámat.

 

Olasz szívű brazil

Sosem fogom elfelejteni, hogy amikor segítségre volt szükségem, Olaszország ott volt nekem. Hogyan fordíthatnék nekik hátat? Azt azért bevallhatom, nagyon rosszul esett, hogy a 2018-as vb-selejtezőkön nem léptem pályára. Amikor végre megkaptam a behívót, hogy a svédek elleni rájátszás meccseken pályára lépjek, elvesztettük a párharcot. Buffon sírva fakadt, ennél sokkal szebb búcsút érdemelt.

Szerencsére hamar talpra álltunk, amiben Roberto Mancini hihetetlenül fontos szerepet játszott. Az edzők általában arra kényszerítik a játékosaikat, hogy az ő stílusukhoz igazodjanak, de ő kivételt képez, és a játékosai stílusára rakta össze a taktikát. Látta, hogy nem mi vagyunk a legfizikálisabb csapat, de jól passzolunk, és sokat mozgunk. Tudunk játszani, így erre alapoztunk, ami végül elég jól sült el.

Magabiztos voltam a döntőben rúgott büntető előtt. Van egy trükköm, amit még a Nápolyban fejlesztettem ki, csapattársam, a szintén brazil Henrique segítségével. Pickford azonban jól felkészült belőle, le a kalappal. Amikor a labda nem ment be, nem hittem a szememnek. Aztán mondtam valamit, amit most inkább nem ismételnék meg.

Nehéz leírni az érzést, amikor úgy érzed, hogy egy egész országot hagytál cserben. Imádkoztam, hogy Gigio (Donnaruma – a szerk.) megmentsen. „Kérlek, védd ki” – mormogtam. Amikor megfogta a lövést, a földre zuhantam. Nem hittem el, hogy Európa-bajnokok lettünk. Mivel nyertünk, a hibám tulajdonképpen nem is számít már, de ha őszinte akarok lenni, örökké velem marad. Tizenegyest kihagyni önmagában is rossz, de éppen a döntőben, az pedig… Bárki, aki átélte ezt, és azt mondja, hogy elfelejtette, teljesen feldolgozta, az hazudik.

 

Valóra vált álmok

Ennek ellenére persze nagyon boldog voltam, édesanyám sírt, és hasonlóan éreztük magunkat, mint akkor, amikor a Bajnokok Ligáját nyertük meg. Az ember mindig álmodozik, de arra nem feltétlenül gondol, hogy ilyen szintre juthat, ilyen sikereket érhet el. Az egész szürreális, főleg amikor arra gondolsz vissza, hogy mi mindent kellett átélned. A focitábort, a kolostort, azokat a szülői telefonhívásokat. Aztán végigveritek Európát? Ráadásul kétszer? Szürreális, csak ezt a szót tudom használni.

 

 

Szegény apa, a döntő után azt mondta: „Jorge, nem csinálhatod ezt velem, el kell mennünk egy szívszakorvoshoz.” Remélem, csak viccelt. Azt tudom, hogy nélküle és édesanyám nélkül nem jutottam volna el eddig. Talán még mindig Imbitubában élnék, és a televízióban nézném a meccseket. Szeretném, ha mindenki megértené, milyen fontos szerepet játszottak a szüleim a sikereim elérésében, és persze a barátaim, az ügynököm, Rafael és Joao. Ez a sztori az álmaid követéséről szól, egészen a végsőkig. Azok pedig, akik szeretnek, a legjobbat akarják majd neked.

Lehetsz akármilyen jó, ha egyedül vagy, én mondom neked, ahogy a futballban, úgy az életben sem kerülhetsz a csúcsra. Lehetetlen. Az Európa-bajnokság utáni heteket soha nem fogom elfelejteni. Eltöltöttünk némi időt Veronában, ahol előtte sokáig nem jártam, és meglátogattam a kolostort. Sajnos mindenki éppen nyaralt, de így is érzelmes utazás volt, látni azt a helyet, ami 14 évvel ezelőtt otthonomként szolgált. Aztán kimentem a főtérre, és besétáltam a McDonaldsba, hogy elfogyasszak egy shake-et. Leültem a lépcsőre, ahol annyi délutánt töltöttem tinédzserként, és csak figyeltem.

Becsuktam a szemem, és visszamentem az időben. Mintha ott ültem volna amellett a 15 éves srác mellett. Senki nem vette észre őt, senki nem tudott a honvágyról, amit érzett, a szülői beszélgetésekről. Egy félénk, vékony fiú volt, akinek az egyeurós shake-re is félre kellett tennie a pénzt. De én ismerem őt. Tudok minden nehézségről, amit majd át kell élnie, amit ki kell bírnia, ismerem az álmait, amiket hajszol. Azt mondom neki, „ne add fel. Bármi is történjék, soha ne add fel!”

 


Az eredeti verzió a The Player’s Tribune oldalán jelent meg, To Anyone Who’s Dreaming címmel. 


Melyik együttes nyeri meg a Bajnokok Ligája 2021/2022-es kiírását?

5,50 – Manchester City

5,50 – Paris SG

6,00 – Bayern München

9,00 – Chelsea

Ezt a fogadási lehetőséget a Sportfogadás/Labdarúgás/Bajnokok Ligája/Végső fogadások útvonalon keresztül találhatod meg.


Kattints ide és fogadj a Bajnokok Ligája piacaira az Unibeten! Ha ezen a linken keresztül regisztrálsz, most 100%-os befizetési bónuszt és 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz!


Ha értékeled a munkánkat, támogasd működésünket egy kattintással:    Támogatom

Írj hozzászólást