Egy piszkos háború túszai és száműzöttei: ukrán foci az orosz tankok árnyékában

Zavarba ejtő, nehéz és bonyolult ügy áttekinteni az ukrán labdarúgás jelenét és közelmúltját, erre teszünk kísérletet az alábbiakban: úgy tűnik fel, az ukrán futballista homok a szélben – a nyolcadik éve tartó háború elüldözte, a világjárvány részben visszakergette őket hazájukba. Ugyanakkor sosem volt még olyan sikeres északkeleti szomszédunk labdarúgása, mint az elmúlt tíz évben, ami fogós kérdéseket vet fel a profi sport és az elvileg alapjául szolgáló közösség kapcsolatát, viszonyrendszerét illetően…

2019: Ukrajna korosztályos világbajnok! (forrás: 112.International)


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!  


 

Ha az ukrán futball jelenének akár csak vázlatos leírására, megértésére vállalkozunk, nem mehetünk el a szovjet múlt mellett, melyben az ország első, már nemzeti színekben szerepelt csillagai, mint Andrij Sevcsenko vagy Szerhij Rebrov felnőttek. Ugyanakkor a Szovjetunió felbomlása utáni időszak Kelet-Európában a közismert bűnözői csoportok, a szerencselovagok, a maffiafőnökök uralmát hozta el a profi sportok, különösen a labdarúgás tekintetében, ami Ukrajnára halmozottan igaz: Eltűnt pénzek és meggyilkolt vezetők – futballbűnözés Kelet-Európában című 2009-es cikkemben név szerint is említettem a Sahtar Donyeck rettegett urát, a krími tatárok klánjának vezérét, Rinat Ahmetovot, aki 1995-ben emlékezetesen véres módon vette át a klub, és persze a térség irányítását.

 

Az első sikerek

A legvadabb idők után aztán a helyzet fokozatosan konszolidálódott, ami meghozta az országnak az első valódi futballsikereket: Ukrajna válogatottja önálló nemzeti csapatként először kijutott a 2006-os világbajnokságra, és csoportjából továbblépve a negyeddöntőig verekedte magát, ahol a későbbi győztes Olaszország állta útját. A 2006-os korosztályos Európa-bajnokságon Ukrajna ifjú tehetségei egészen a döntőig meneteltek, ahol csak Klaas-Jan Huntelaarék, a világhírű utánpótlásképzéséről ismert Hollandia legjobbjai állították meg őket. Ezen csapat játékosai közül az idén visszavonult Artem Milevszkij 2018-ban Kisvárdán is megfordult; a középpályás Olekszandr Makszimov 2015-ben inkább Fehérororszországba, majd onnan Máltára igazolt; a csatár Makszim Fescsuk a háború elől Kazahsztánba költözött; míg a gárda akkori első számú ásza, Ruszlan Fomin 2015-ben Azerbajdzsánba igazolt, majd Kazahsztán és Görögország érintésével tért vissza 2016-ban Ukrajnába, a Marjupolhoz. Az egyik olyan klubhoz, amely a harcok miatt költözésre kényszerült, a 2014–2015-ös szezonban Dnyipropetrovszkban kellett játszania (elvileg) hazai mérkőzéseit. Erről azonban egy kicsit később.

Folytassuk ott, hogy az ukrán labdarúgás felemelkedése klubszinten is megkezdődött, az Európa-liga 2008–2009-es kiírásában az egyik ágon Dinamo Kijev–Sahtar Donyeck elődöntőt játszottak, végül az isztambuli fináléban a Sahtar – brazil légiósainak köszönhetően – legyőzte a Werder Brement. A pozitív fejlemények megadták az önbizalmat a helyi labdarúgó-szövetség vezetőinek, hogy Lengyelországgal párban megpályázzák a 2012-es Európa-bajnokság rendezési jogát, melyet el is nyertek, a tornára készülve pedig mindkét országban rengeteget dolgoztak a stadionok korszerűsítése mellett az infrastruktúra, a közlekedés, a szálláshelyek építésén, létrehozásán, felújításán is. Az Ukrajnában rendezett, világsztárok egész sorának részvételével lezajlott Spanyolország–Olaszország Eb-döntő idején még kevesen sejthették, hogy bő másfél év múlva orosz zsoldosok lövik rommá a viadalra felhúzott, kicsinosított épületek háborús zónákba eső részét.

 

Az orosz-ukrán „piszkos háború” következményei

A 2014. február 20-án kitört, lassan nyolc éve tartó háború aztán alaposan átrajzolta Ukrajna földrajzi-, és ezzel párhuzamosan futballtérképét is. A szemünk előtt zajlott le az akkoriban az országban focizott idegenlégiósok kiáramlása, átadva a helyüket egészen másfajta zsoldosoknak, akik sajnos már nem focikapura lőttek – ismerjük persze a fogalomkört, ha máshonnan nem, hát az Ossian együttes vonatkozó dalából: „Kommandó, halálosztag, vagy légió / Neki bárhol jó, hogy fegyver szól!” (esetünkben persze: hol labda pattog).

 

Katonák rúgják a bőrt a harcok szünetében (forrás: AFP)

Elhagyták az országot többek között olyan brazil klasszisok, mint Luiz Adriano, Douglas Costa, az argentin irányító Sebastián Blanco; a horváttá honosított egykori Arsenal FC-ígéret Eduardo a Sahtartól hazatért a riói Flamengóba; a kispesti csatár Danilo Cirino a Zorja Luhanszktól kölcsönbe a Kubany Krasznodarba igazolt, míg csatártársa, az elefántcsontparti Yannick Boli az Anzsi Mahacskalába szerződött. Alejandro „Papu” Gómez egy évvel azután kényszerült visszatérni Olaszországba, hogy a Metaliszt Harkiv 7 millió euróért szerződtette őt, míg akkori csapattársa, a 2012-es Eb-n ukrán színekben szerepelt szerb (tehát mégiscsak az oroszokhoz húzó) csatár, Marko Devics február 27-én, egyetlen héttel a háború kitörése után 5 millió euróért átigazolt a Rubin Kazanyba. Távoztak persze a helyi spílerek is, annak idején külön megemlékeztünk a látványos ukrán focista exodusról – bajos is lett volna nem észrevenni a jelenséget, hiszen a szomszédos országokba, többek között magyar NB I-be is jutott a szélrózsa minden irányába szétspriccelő menekült ukrán légiósokból.

Az érintett klubok valamivel lassabban dőltek be: 2015-ben az Európa-liga Varsóban rendezett fináléjában a Sevilla FC ellenfele a Dnyipro Dnyipropetrovszk volt, a gárda az FC Köbenhavn, a Hajduk Split, az AS Saint-Étienne, az Olympiakosz Pireusz, az Ajax Amszterdam, az FC Bruges és a Napoli kiverésével jutott el a döntőig. Olyan klasszisok alkották azt a csapatot, mint a horvát center Nikola Kalinics, a százszoros válogatott Ruszlan Rotan (az U21-es válogatott jelenlegi szövetségi edzője) vagy Jevhen Konopljanka, aki 2015-ben igazolt át a Sevilla FC-hez, az El 2016-os döntőjét követően pedig már aranyérem lógott a nyakában (2019 szeptemberében a Sahtar Donyeckhez tért haza). Roman Bezus 2016 nyarán költözött Belgiumba, Jevhen Sakov ugyanabban az évben Görögországba tette át a székhelyét (utóbbi azóta bajnokságot és három országos kupát nyert, és mindketten túl járnak 150. légiósmeccsükön), Dmitro Csihrinszkij pedig ugyanúgy öt éve szintén görög földön él és focizik. A Dnyipro-sikerkovács Miron Markevics, akinek már édesapja, Bohdan is futballedző volt, 2016-ban inkább befejezte pályafutását, fia, Osztap pedig attól az évtől Spanyolországban dolgozott, a Villarreal CF akadémiáján edzősködött (a ’C’ csapatot és az U19-es korosztályt trenírozta).

 

A tehetséges fiatal edző, Osztap Markevics a napfényes Villarrealban pózol Mateo Musacchióval (forrás: Twitter / OstapMarek44)

A Dnyipro Dnyipropetrovszk 2017-ben kiesett az élvonalból, 2018-ban feloszlott (a jelenleg az első osztályban szereplő SK Dnipro-1 nem jogutódja); kilátástalan helyzetbe került a 2014-ig minden ukrán élvonalbeli szezonban részt vett Tavrija Szimferopol; a Metalurg Donyeck 2015 nyarán feloszlott, megszűnt; eltemethettük az 1925-től 2016-ig működött, 1988-ban Szovjet Kupát nyert FC Metaliszt Harkivot is, melynek ugyancsak nem jogutóda a jelenlegi újonc Metaliszt 1925 Harkiv. Ezen folyamatosságról egyébként jelenleg is vita zajlik, miután az új egyesület nem vette át és nem hajlandó kifizetni a régi, becsődölt klub adósságait, büntetésit a régi alkalmazottak felé. Így politikailag és sporttörténetileg tekinthetjük jogutódnak, de gazdasági értelemben egyelőre biztosan nem.

Emellett ma már a korábban a Persha Ligában, a másodosztályban vitézkedett Kobra Harkivot, FC Szevasztopolt és FK Zirkát is a feledés homálya fedi. Eközben a 2014-ben az élvonalba jutott Olimpik Donyeck helyzete furcsább nem is lehetne, a háború miatt azóta sem játszhatja mérkőzéseit hazai pályán: kezdetben egy kisebb kijevi stadionban leltek ideiglenes otthonra, melyet amúgy a Dinamo Kijev utánpótláscsapatai és az ukrán korosztályos válogatottak használnak, manapság pedig Csernyihivben, az ottani Juniszt (ifjúsági) stadionban játszanak „albérletben”. Kényes szituációban találta magát a nagy Sahtar Donyeck is, amennyiben a legfőbb rivális Dinamo Kijev segítségét kényszerült kérni a háborús helyzetben, hogy az ország egyetlen másik, a sajátjuk minőségét megütő helyszínén, a fővárosi egyesület edzőközpontjában készülhessenek meccseikre.

 

A 2015-ös El-döntős Dnyipro – középen kapitányi karszalaggal és a klubzászlóval Ruszlan Rotan (forrás: Bleacher Report)

 

Zincsenko és társai hányattatott sorsa

Nehéz helyzetben találták magukat a háború sújtotta klubok utánpótlásában akkoriban nevelkedett tehetségek is, akár ukránok, akár más baráti országok szülöttei. Példaként említhető Catalin Carp, a moldovai válogatott középpályás, aki a Dinamo Kijev tartalékcsapatában edződött 2013 nyara óta, ám a háború miatt Kolozsvárra, a CFR Clujhoz igazolt, innen került be hazája nemzeti csapatába, melynek azóta is alapembere. Aztán a grúziai születésű, de ukrán utánpótlás-válogatottá lett Beka Vacsiberadze, aki Spanyolországban, a Real Betisnél edződhetett tovább, vagy a Németországban született, éppen 2013 őszén Ukrajnába érkezett Denisz Pricsinyenko, aki Szevasztopolban építette volna tovább karrierjét, ha meg nem szállták volna a fegyveres alakulatok a várost néhány hónappal később.

 


(X) Hívd meg barátaidat és szerezz ingyenes fogadást, befizetési bónuszt, illetve bónuszpénzt összesen 75 000 HUF értékben! A meghívott barátaid pedig egy nagyvonalú üdvözlő bónuszt kapnak, tehát nem csak te, hanem ők is jól járnak.


 

A legismertebb név persze Olekszandr Zincsenkóé, aki a háború kitöréséig a Sahtar Donyeck ificsapatának kapitánya volt. 2014-ben szüleivel a háború elől Moszkvába költözött, orosz földön viszont kényes helyzetben találta magát: hivatalosan a Sahtar futballistája volt (hívta is haza a klub, de az invitálást biztonsági okokból visszautasította), más csapathoz tehát élő szerződése miatt nem igazolhatott. Egy ideig a Rubin Kazannyal edzett, és amatőr kerületi csapatoknál focizgatott, a Rubin viszont nem vállalhatta a szerződtetésével járó kockázatot: ha a Sahtar feljelenti őket az UEFA-nál, büntetést, és akár több átigazolási időszakból való kizárást is kaphattak volna… Zincsenkót végül egy évvel a háború kitörése után, 2015 februárjában Baskírföld élvonalbeli csapata, az FC Ufa igazolta le, onnan került 2016 nyarán a Manchester City-hez, és választották később a 2019-es Év futballistájává Ukrajnában, ahol a helyi bajnokságban sosem játszhatott.

 

Az ifjú Zincsenkót 2015-re egészen Baskírföldig sodorta a háború szele (forrás: TASZSZ)

 

Mintha mi sem történt volna

Háborús helyzet ide vagy oda, Ukrajna labdarúgása eközben sorra érte el kisebb-nagyobb sikereit. A 2012-ben Eb-társrendezőként a kontinenstornán szerepelt válogatott 2016-ban története során először a kvalifikációs sorozatból jutott be az Európa-bajnokság mezőnyébe, a pótselejtezőkön Szlovéniát legyűrve – igaz, magán a tornán aztán a csoportkörben mindhárom meccsét elvesztette, és rúgott gól nélkül esett ki. A világjárvány miatt egy évvel elhalasztott EURO 2020-ra a Sevcsenko-tanítványok szintén kvalifikálták magukat, mi több, továbbléptek a csoportjukból, aztán legyőzték Svédországot, és csak a későbbi döntős Anglia állította meg Zincsenkóékat a negyeddöntőben – a torna előkészületei során viszont az egész kontinensnek feltűnhetett, hogy valami nincs egészen rendben, hiszen a sorsolásnál tiltott párosításnak számított volna Oroszország és Ukrajna egy csoportba, vagy épp egy továbbjutó ágra kerülése.

Klubszinten a piramis csúcsát tekintve a helyzet fényesebb nem is lehetne, a Dinamo Kijev és a Sahtar Donyeck a Bajnokok Ligája csoportkörében szerepel, a Zorja Luhanszk az Európa Konferencialigában. Utóbbi gárda a háború kitörése óta három őszt tolt végig az Európa-liga csoportkörében úgy, hogy elvesztették hazai pályájukat, városukat, Luhanszkot: Ukrajnában, számukra mégis idegenben fogadták az utóbbi években többek között a Leicester City-t, az RB Leipziget, a Manchester Unitedet, a Hertha BSC-t, az Espanyolt, az Athletic Bilbaót, a Fenerbahcét, a Feyenoordot; legutóbb szeptember végén az AS Romát Zaporizzsjában látták vendégül Viktor Szkripnyik tanítványai. Az ukrán női bajnok Zsitlobud Harkiv a 2018-2019-es és a 2020–2021-es kiírásban egyaránt ott volt női Bajnokok Ligája főtábláján, a legjobb 32 európai női gárda között, ahogy idén ősszel is a csoportkörben szerepelnek a Real Madriddal, a Paris Saint-Germainnel és az izlandi Breidablikkel szerepelnek egy kvartettben.

A jövő pedig, már ami az ország futballját illeti, a jelenhez hasonlóan rózsás képet mutat: 2019-ben a korosztályos válogatott megnyerte az U20-as világbajnokságot Lengyelországban, ezzel Ukrajna lett az első volt szovjet tagköztársaság, amely a FIFA által kiírt tornát nyert a Szovjetunió 1991-es felbomlása óta. A torna legjobb kapusának Andrij Lunyint választották, akit 2018 nyarán a városából menekülni kényszerült Zorja Luhanszktól igazolt át a Real Madrid. Az emlékezetes viadal csoportkörében az igen nagyra tartott, sőt agyonsztárolt Egyesült Államok utánpótlásának legjobbjait verték meg az ukrán fiatalok 2–1-re, az elődöntőben Olaszország legjobbjait múlták felül, majd a torna aranylabdásával, a spanyol LaLigából ismert Li Kang Innel felállt Dél-Koreát verték meg 3–1-re a Dinamo Kijev ifjú centere, Vlagyiszlav Szupriaha duplájával. A torna aranycipőse, Erling Haaland mögött az ezüstcipőt egy másik ukrán támadó, a Karpaty Lvivnél nevelkedett, a Sahtar Donyecktől kölcsönben ma a Marjupolban szereplő Danyilo Sikan kapta. A csapatot a rutinos, 60 fölött járó szövetségi edző, Olekszandr Petrakov gardírozta, aki tíz éve irányítja Ukrajna korosztályos válogatottjait, augusztus közepe óta pedig átmenetileg a felnőtt ukrán válogatottat is vezeti.

Az U19-es válogatott eközben veretlenül vezeti a selejtezőcsoportját a jövő évi szlovákiai korosztályos Európa-bajnokság felé vezető kvalifikációs sorozatban, edzőjük a 2006-os világbajnokság veteránja, az egykori remek hátvéd Volodimir Jezerszkij, aki azután csatlakozott 2017-ben az Ukrán Labdarúgó-szövetség kötelékéhez, hogy a Dnyipro, melynek addig másodedzője volt, a háború miatt megkezdte megszűnésbe torkollt mélyrepülését.

 

Ambivalencia a köbön

Rendkívül nehéz helyzetben találja magát, aki az ukrán nép szenvedését, közben pedig a profi sport, különösen a labdarúgás szárnyalását egyszerre látja. Tudjuk, a futball olyan nemzetközi üzletté vált, ahol bizony van mód a tőke gyors áthelyezésére: egy megszűnő klubot néhány hét alatt szétkapkodnak, egy bajnokság egy éven belül ki tud ürülni, a hasznosítható részeket – asset, vagyonelem, jelen esetben például futballisták játékjogai – felszívja a lokális és/vagy globális piac. Ugyanakkor a történelemből, a sport- és művészettörténetből ismerjük azokat a példákat, melyek fényesen hirdetik, háborúban nem feltétlenül hallgatnak a múzsák, mocskos időkben is nőhetnek szép virágok. Kívánunk tehát az ukrán népnek békét, kenyeret, és az élet többi területén is legalább olyan minőségű circenses-t, amely ma a labdarúgását jellemzi.

 

Ki nyeri a 2022-es katari világbajnokságot?

6,00 – Brazília

8,00 – Franciaország

10,00 – Anglia

10,00 – Spanyolország

11,00 – Németország

12,00 – Olaszország

301,00 – Oroszország

401,00 – Ukrajna

Ezt a fogadási lehetőséget a Sportfogadás/Labdarúgás/Világbajnokság2022/Végső fogadások útvonalon keresztül találhatod meg.


Kattints ide és fogadj a 2022-es Világbajnokság piacaira az Unibeten! Ha ezen a linken keresztül regisztrálsz, most 100%-os befizetési bónuszt és 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz!


Ha értékeled a munkánkat, támogasd működésünket egy kattintással:    Támogatom

Írj hozzászólást