Everton: megtérül valahára az 560 millió fontos befektetés?

Meglehet, a Liverpool FC rég várt legyőzésével szakadt át a gát a Goodisonban, túl mindenesetre a félszázadik evertonos meccsén, egyre inkább látszódik a kékeken Carlo Ancelotti keze nyoma. Amíg Marco Silvával sokszor volt könnyű préda a kilencszeres angol bajnok, Ancelottival, valamint az Allannal és Abdoulaye Doucouréval megszilárdított középpályásorral meg-megmutatkoznak a csapat oroszlánkörmei. Így aztán senki sem legyint immár, ha az Everton európai kupaszereplést dédelgető álmairól hall.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

Hajnali egy volt, amikor megszólalt a riasztó. A Liverpool elleni derbi előtti éjszakát szállodában töltő Everton játékosait a legmélyebb álmukból verte fel a fülsüketítő zaj. Aligha véletlen, gondolták egyöntetűen, de legyen bár az egy fanatikus Liverpool-drukker műve, vagy valóban a véletlené, Carlo Ancelotti fiai sokkal inkább munícióra leltek a kellemetlen intermezzóban, semmint hogy nekiálltak volna bosszankodni miatta.

Lehet, ma mi alszunk rosszul, de holnap a Vörösök fognak, szólalt meg mindannyiukban a jó ideje alvó oroszlán.

Ami az anfieldi szerepléseket illeti, 22 éve szunyókált. A múlt heti diadalt megelőzően ugyanis akkor, 1999 szeptemberében nyert utoljára az Everton a Liverpool FC vendégeként, bár garanciát az átok megtörésére a Klopp-legénység amúgy pocsék formája sem nyújtott. Túl sok volt már ahhoz a mély nyomot hagyó seb.

 


Tavaly például arról győződhettünk meg, nem tud a Liverpool olyan tartalékosan felállni, hogy ne nyerjen a lesajnált mostohatesó ellen. A januári FA-kupa-meccs legalábbis, amelyet a bombagóljával berobbanó Curtis Jones villanásával nyert meg a Liverpool, erről árulkodott. Alisson, Alexander-Arnold, Van Dijk, Gomez, Robertson, Fabinho, Henderson, Wijnaldum, Salah, Roberto Firmino, Mané. Na, ők nem játszottak azon a mérkőzésen, de a liverpooli tartaléksor is elégnek bizonyult a legerősebb Everton kiejtéséhez. Az volt Ancelotti negyedik meccse az Everton kispadján, bocsánatos volt tehát a bűn. Pláne, hogy az ötvenkettediken, egyre inkább beérő munkája gyümölcseként legyőzte a városi riválist.

 

„A kemény munka legyőzi a tehetséget, ha a tehetség nem dolgozik elég keményen”

 

– olvasható a falfelirat az Everton edzőközpontjának egyik konditermében, a főszereplőknek mégsem mindig sikerül ehhez tartaniuk magukat. Nehéz lenne legalábbis mással magyarázni, hogy a James Rodríguezt, Richarlisont, Dominic Calvert-Lewint, Allant, Lucas Digne-t, Abdoulaye Doucourét felvonultató társaság hogyan tudott a tabella utolsó hét helyét elfoglaló csapatok elleni tíz bajnokijából mindössze ötöt megnyerni.

Oda-vissza kikapni a Newcastle-től, odahaza a Fulhamtől.

Az előbbitől elszenvedett vereséget követően találta Ancelotti azt mondani: „Leginkább azon múlt, hogy nem volt meg bennünk az a lelkesedés, ami a Newcastle-ban igen. Tudom, hogy megvan bennünk a minőség, de a korábbi jó szereplés oka a lelkes játékunk volt, ami ezúttal hiányzott. Motiváltnak, ambiciózusnak, önfeláldozónak kell lenni ahhoz, hogy győzz. Nem felejthetem el persze, hogy a bajnokság korábbi szakaszában már megmutattuk, ezeknek a képességeknek is a birtokában vagyunk.”

A megfelelő attitűd mellett kellett az is, hogy a nyáron sikerüljön betölteni az Idrissa Gueye távozásával a középpálya közepén keletkező űrt. Ancelotti három belső középpályást igazolt, mégis, három egészen más típust.

A Napolitól a hatos posztra érkező brazil Allan keménysége és labdabiztossága kincset ér; a nyolcasban futballozó, a pálya teljes egészét bejátszó, hatalmas munkabírású Doucouré büszkélkedhet a csapaton belül a legtöbb szereléssel, a legtöbb labdaszerzéssel és a legtöbb átadással az ellenfél térfelén, rendre jól érkezik ráadásul a kapu elé, szóval igencsak sokoldalú labdarúgó. James Rodríguezt pedig aligha kell bemutatni, a sokszor a jobb oldalról induló kolumbiai szerzett a bajnokságban öt gólt, adott négy gólpasszt, a csapaton belül ő alakította ki a legtöbb helyzetet (30-at) és övé a legtöbb tizenhatoson belülre bepasszolt labda (109).

Hogy azért hármójuk közül is mennyire fontos láncszem a brazil, az legutóbb, a Southampton legyőzésekor ugyancsak megmutatkozott: a combhajlító-sérülésből felépülő fedezet 13 labdát szerzett a meccsen, Ancelotti meg is jegyezte, a két és fél hónapos kihagyásból visszatérő Allan adta meg azt a biztonságot, ami ahhoz kellett, hogy a két csatár, valamint a rombusz középpálya csúcsán elhelyezkedő Gylfi Sigurdsson rendre megindíthassa a letámadást. Allan szabja meg az Everton játékának ritmusát, gyűjti be a labdákat, segíti helyezkedésével és hangos kommunikációjával a társakat, mindemellett igazán elnyűhetetlen.

 


Nem csoda, hogy Ancelotti a nyáron oly fontosnak ítélte korábbi nápolyi játékosa leigazolását, de nem Allan az egyetlen, akit cipel magával, Jamest a közös madridi és müncheni múlt után csábította a Goodisonba.

Hozzájuk ragaszkodik az olasz, ifjúkora edzői hitvallásához nem feltétlenül.

Az egykori Sacchi-tanítvány a Reggiana és a Parma kispadján eltöltött kezdeti években rigorózusan követte a Sacchi megalkotta, a letámadáson és területvédekezésen alapuló 4–4–2-es játékrendszert, szemben az Itáliában addig honos, liberót és a csatárok mögötti játékmestert (trequartista) alkalmazó felállással. Ezen változtatott Zinédine Zidane, akit annyira briliáns labdarúgónak tartott, hogy Juventusában mégiscsak helyet szorított egy tízesnek, módosítva eredeti elképzeléseit. Amin viszont sosem változtatott, az a „human touch”, hogy mindig tudta, hogyan kell játékosaihoz szólni, mindig is értett a nyelvükön, játékospárti trénerként pedig mindig is hitt abban, bármely játékrendszernél többet ér, ha empátiával viszonyulsz futballistáidhoz. Ezért is tudott a sztároktól hemzsegő Milanban kiváló csapatszellemet kialakítani, nemkülönben pedig a Andrea Pirlo, Gennaro Gattuso, Clarence Seedorf és Kaká gyémántközéppályát összerakva érvényesülni. Madridban már inkább a 4–3–3-at követte (Luka Modric, Toni Kroos, Isco futballozott leginkább Gareth Bale, Karim Benzema és Cristiano Ronaldo mögött), amikor pedig visszatért Angliába, elfoglalva a nagy reményeket tápláló, de a top négybe betörni képtelen Everton kispadját, ismét a 4–4–2-höz kanyaradott vissza (elöl Calvert-Lewinnal és Richarlisonnal).

 


A nyári szerzemények képességeit mérlegelve aztán a 4–3–3-as formációval indította az idei szezont (Doucouré, Allan és André Gomes előtt Jamesszel, Calvert-Lewinnal és Richarlisonnal), bár megfejteni valója így is akad még bőven Liverpoolban, egyebek mellett az is, miért gyatrább annyival a hazai mérleg. A Southampton legyőzésével az Everton december 19. után nyert ismét hazai bajnokit, az ötödiket az idényben (két döntetlen és hat vereség mellett), miközben vendégségben nyolcszor győzött immár (két-két döntetlen és vereség mellett). A vendégszereplés BL-helyezéshez közelítő produkció, a hazai középmezőnyt feltételez. Az Everton idegenben meccsenként 1,1 gólt kap, odahaza 1,54-et, s több kaput eltaláló lövést enged az ellenfélnek a Goodisonban, mint vendégségben, de saját maga is többet találja el a kaput idegenben, mint odahaza. A Sotont például egyetlen kaput eltaláló kísérlettel győzte le, nyilván nem mindig lesz ez elég a három ponthoz. Ahhoz például Calvert-Lewinnak is meg kellene találnia újra a góllövőcipőjét.


(X) Tizenötszörös pénzt fizet az Unibet, ha az angol támadó gólkirályi címet nyer az idén. Kattints ide, regisztrálj és fogadj számos Premier League-piacra!


A 23 éves angol csatár az első 11 bajnokiján berámolt 11 gólt, azóta csak kettőt. Kész szerencse, hogy Richarlison újra jó formában van, a brazil az utóbbi öt fellépésén ötször volt eredményes (előtte 16 meccsen mindössze kétszer talált be). Az Ancelotti-csapat a 38 bajnoki góljából 11-et rögzített játékhelyzet után ért el (ennél többet csak a West Ham United), igaz, hetet kap úgy, ami középmezőnyt jelent, de még mindig sokkal istenesebb, mint a 2018–2019-es idényben beszedett 16 set pieces-gól Marco Silvával, ami negatív PL-csúcsot jelentett.

A fejlődésért a rögzített játékhelyzetekért felelős Davide Ancelottit, a menedzser fiát illeti dicséret.

Az Everton a 2013–2014-es szezonban állt ennyire jól 25 játéknap után (akkor 45 pontja volt, most 43), akkor az az ötödik helyhez volt elég. De elégedett lenne-e vele Ancelotti? Illetve a klubot 77 százalékban tulajdonló Farhad Moshiri?

 


A brit-iráni üzletember immár öt évre visszanyúló szerepvállalása óta mintegy 560 millió fontot költött játékosvásárlásra, nem titkoltan a BL-porondot megcélzandó. Ancelotti becserkészése is ezt a célt szolgálta, korábban pedig Marcel Brands szolgálatainak az igénybevétele szintén. A PSV egykori sportigazgatója hamarost meghosszabbíthatja szerződését, ami a további nyugalmas építkezést szolgálná, no meg a csapat fejlődését – játékban is. Az látszik ugyanis, ha visszaállhat az Everton, átadva a területet, és gyors átmenetekkel támadhat, jól érzi magát.

Így győzte le odahaza a Chelsea-t és az Arsenalt, valamint vett el négy pontot a Leicester Citytől. Ha az úgynevezett kicsik ellen neki kell dominálni, valamivel több gondja akad.

Egyelőre a top négy merész célnak tűnik, az El-szereplés kivívása elérhetőbb – jövőre feltétlenül meg kellene pályáznia az Evertonnak. „Legyünk türelmesek. Csökkenthetjük a különbséget, ahhoz azonban idő kell. Nem a Manchester Cityvel kell foglalkoznunk, elsősorban magunkkal” – mondta Ancelotti a Guardiola-csapattól elszenvedett vereség után.

Három nappal később, csak magával foglalkozva, az Everton legyőzte a Liverpoolt.

Az Anfielden 22 év után először. Egy históriás könyvekbe illő bravúrt tehát bemutatott már tanítványaival Ancelotti. Az európai kupaszereplés kivívása lenne a második.

Írj hozzászólást