Ferencvárosi TC-Dinamo Kijev: Két félidő, azonos szituációk

A Ferencváros kétgólos hátrányból felállva, a végén győzelmi esélyt szalasztott el az a Dinamo Kijev ellen, akik papíron jobb játékosokkal, illetve nemzetközi színtéren több tapasztalattal rendelkeznek. Ez a különbség megmutatkozott a találkozó első félidejében, de utána fokozatosan átalakult a játék képe. Mi jelentette a különbséget a két félidő között? Működött-e Rebrov játékkoncepciója? Milyen hibákat vétett a Ferencváros, illetve javult-e a területmenedzselési képessége a Barcelona elleni mérkőzés óta? Erről olvasható elemzés a következő sorokban.

A JÁTÉK KÉPÉRŐL ÉS A KÉT FÉLIDŐRŐL

Manapság már nem lehetséges úgy idegenbe menni egy Bajnokok Ligája-mérkőzés kapcsán, hogy „könnyűnek” tekinti egy csapat az ellenfelét. A Dinamo Kijev bár magabiztosan utazhatott Budapestre, igazán felkészülten játszott a Fradi ellen. A játék képe a meccs elején az ukránoknak kedvezett, többször voltak képesek a Fradi térfelén berendezkedni és ott járatni a labdát. Több helyzetük is akadt, szögletek és veszélyes szituációk alakultak ki a Ferencváros veszélyzónájában.

A Fradi nem játszott alárendelt szerepet, de türelmetlen volt, néha belebotlott a labdakihozatalokba, illetve kevésszer volt képes az ellenfél térfelén veszélyesen focizni. Sokszor passzoltak visszafelé vagy szélességben, nem elégszer voltak meg a felpasszra a lehetőségek. Amikor pedig sokszor kellett szélességben passzolni, a türelmetlenség újra úrrá lett a játék szervezésében részvevő fradistákon. A második kapott gól is egy olyan szituációból született, amikor a Ferencváros nem volt türelmes, nem foglalták el a területeiket időben, és egy korán bejátszott labda elvesztése után képtelenek voltak visszatámadni.

Ráadásul, mivel a szélső védők a labdabirtoklás momentumaiban folyamatosan játékban voltak (és viszonylag nagy területeket kellett bejátszaniuk), a Dinamo számára kiváló lehetőségeket nyitottak meg kontratámadások vezetésére.

Lucescu tudatosan jelölte ki a szélső védők mögötti bejátsztható és értékes területeket, az ukránok szélvészgyorsaságú szélsői pedig ezt egyszer gólig tudták kijátszani. A kétgólos vezetés után a Dinamo is – ahogy európai kupákban szinte mindenki, úgy a – visszaállt és a kontrajátékra rendezkedett be. Ezzel egyidejűleg a második félidőtől kezdve a Ferencvárosnak nem jelentett problémát az ellenfél térfelére jutni és ott berendezkedni.

A média hangjai közül voltak, akik a Dinamo Kijev mentalitását, egyesek a Ferencváros feljavult játékát, Kubatov Gábor pedig a Fradi-szív dobbanását látta a két félidő különbözőségében. Fontos azonban látni, hogy a második játékrészben nem történt taktikai változás Rebrov játékkoncepcióján belül. Nehéz elhinni, de az ukrán mesteredző tényleg hisz a saját elképzeléseiben, hisz a játékosaiban, és hisz az edzői stáb munkájában.

Látunk hetente példákat a magyar pályákon arra vonatkozóan, hogy az edzők nemcsak hatalmas taktikai változásokon vezetik át csapataikat, de a hősi interjúkban büszkén előadott támadófocit felváltja a “védekezz és kontrázz” típusú játékkoncepció egyik hétről a másikra. Ezzel ellentétben Rebrov csak személyi változtatásokat eszközölt, behozott a pályán lévőknél agilisabb futballistákat, és fennhagyta (és másik posztra vezényelte) Tokmacot. A második félidőben a támadójáték ugyan nem sokat javult, viszont a támadás-védekezés egyensúlyát kiválóan fenntartotta a magyar együttes.

Kontrollálta az ellenfél kontralehetőségeit, amit a kijeviek abszolút passzivitása támaszt alá: nulla kapura lövés a második játékrészben.

A Ferencváros góljai közül az első a rebrovi alapvetés eredményeként, a veszélyes játékosok interakciójából született, míg a második az ellenfél nyomás alatt tartásának következtében. Fontos kiemelni a nézők szerepét is a második félidőben, hiszen ez az egyenlítés vélhetően nem jött volna össze üres lelátók előtt.

Összefoglalva tehát, a Fradi második félidőben mutatott „feltámadásához” két tényező volt szükséges:

  • Szerhij Rebrov konzekvens edzői filozófiája: a saját játékkoncepcióba vettet hit.
  • A nézők által kialakított környezetnek a Dinamo csapatára gyakorolt hatása: rendezett állapotból káoszba.

 



 

Mind a két tényezőt érdemes röviden megvizsgálni a komplex rendszerek adta gondolatmeneten keresztül. Amikor korábban írtam a komplex rendszerek futballban való megjelenéséről, így fogalmaztam:

 

„A komplex rendszerek tudománya egy új, fiatal tudományterület, ami azt kutatja, hogy egy rendszer részei hogyan hozzák létre az egész rendszer együttes, kollektív viselkedését és a rendszer hogyan hat kölcsön a környezetével. A komplex rendszereknek vannak alaptulajdonságai: (1) rendszerek alkotják, (2) komplexek, vagyis a részecskék tulajdonságai nem írják feltétlenül le az egész tulajdonságait, (3) az alkotó rendszerek nonlineáris (de akár hierarchikus) kapcsolatban állnak egymással, (4) új, önálló tulajdonságok előbukkanása jellemzi, ami nem következik a részecskék tulajdonságaiból, hanem a részecskék kölcsönhatása idézi elő. És ami a legfontosabb: (5) változásra és alkalmazkodásra alkalmas magas szinten. Bármilyen csapatsportban maga a csapat egy miniszocializáció (ami pedig egy komplex rendszer), annak kölcsönhatásaival és viszonyrendszereivel. Minden mindennel összefügg, semmilyen változás a szocializációs rendszerben nem történik anélkül, hogy maga a rendszer ne alakulna át egy teljesen új rendszerré. Nyilván, minél nagyobb a változás a rendszerben, annál könnyebben észrevehető a kapcsolatrendszerek megváltozása.”

 

Mindebből kiindulva, ha a mérkőzés egészét egy komplex rendszernek tekintjük, akkor a nézők szerepe a koronavírus következtében igen érdekessé válik. Ugyanis abban a helyzetben, amikor drukkerek nélkül kell meccseket lejátszani hónapokon keresztül, azok újbóli megjelenése egy komoly változással ér fel. Egy komoly változás pedig – mint fentebb olvasható – alapjaiban írja át az addigi viszonyrendszereket.

A Dinamónál ez a felfokozott hangulat egy időleges teljesítményjavulásra serkentette az első félidőben, és mentálisan alaposan lefárasztotta a csapatot a másodikban. Mivel a ferencvárosiak számára hátrányt kellett ledolgozni, a szurkolók példaértékű támogatása a viszonyrendszereket a játékosok és környezetük között nem alakította át, hanem egyenesen megerősítette . Habár a taktikára a nézők nem voltak hatással, a játékosok mentális állapotára és a közöttük kialakult viszonyrendszerekre annál inkább. A játékosok képesek voltak tovább robotolni a rebrovi játékkoncepció által kialakított úton – és végül ez az eredményben is meglátszott.

Ugyanezen elv mentén, ha a Ferencvárost komplex rendszerként értelmezzük, akkor az együttes számára minden taktikai változással a csapat alkotta komplex rendszer is megváltozik. És ha a rendszer megváltozik, akkor önálló tulajdonságok előbukkanására lehet számítani.

Ezek a tulajdonságok nem biztos, hogy pozitívak lesznek. Elképzelhető ugyanis, hogy egy edzői változtatás a viszonyrendszereket átírja (egy rutinos játékos lecserélése például), ezáltal káosz felé taszítva a rendezett állapotban lévő csapatot. Amikor Rebrov nem változtatott a félidőben – sem személyekben, sem taktikában, sem koncepcióban – akkor a játékosokban megerősítette, hogy az elképzelt játékkoncepció működni fog. Ráérzett arra, hogy a játékosokba vetett hit és a rendezett állapot megerősítése összességében többet érhet, mint egy váratlan taktikai változtatás.

 

REBROV JÁTÉKKONCEPCIÓJÁRÓL

Amikor egy edzőnek van egy kialakult játékkoncepciója, azaz a játék egészére jellemző játékelképzelése, és rendszerezett játékelgondolási szerkezete (Ferenczi Attila: A tradicionális magyar labdarúgás alapelvei), azon változtatni nem egyszerű. Rebrov játékkoncepciójáról már írtam, de nagyjából így foglalható össze: minél biztonságosabban az ellenfél térfelére való együttes berendezkedés a labda megtartása mellett, majd ott előnyök kialakítása (és kihasználása) a legveszélyesebb játékosok interakciója eredményeként. Ennek a koncepciónak a tényleges végrehajtása már Rebrov taktikai elképzeléseitől függ.


Rebrov játékkoncepciója egy képen.

Szerhij Rebrov évek óta az intelligens, megfontolt, és türelmes edzői hozzáállást választja, ezért a játékkoncepciója sem változott. Hiba lenne ugyanakkor azt állítani, hogy ne próbálna alkalmazkodni az ellenfél játékához, kissé változtatva a taktikai hozzáállását meccsről meccsre, de nagyvonalakban ugyanúgy, ugyanott, ugyanazokkal az eszközökkel próbálja az ellenfelet megbontani egy tavalyi Kaposvár elleni meccsen és idén a Dinamo Kijev elleni rendkívül fontos Bajnokok Ligája-csoportmeccsen is. Hogy újfent Ferenczi Attila könyvét vegyem alapul: Rebrovnál a játékkép nem változik, de a játékképet kialakító mozaikokban találhatunk változó elemeket.

Ez a hozzáállás segít a játékosoknak a folyamatos játékkép kialakításában, ugyanakkor a leszabályozó gondolatmenet béklyót is képes kötni a kevésbé kreatív, innovatív, vagy intelligens játékosok lábaira.

Ebből a szempontból a kijeviek elleni mérkőzés rendkívül érdekesnek bizonyult.

Véleményem szerint ugyanis ezen mérkőzésen Rebrov nemhogy nem változtatott a játékkoncepción, de a taktikán is alig. Fontos látni, hogy Rebrovnak van egy kialakult elképzelése arról, hogy miként szeretné látni csapatától a területelosztási folyamatokat. A következő sorokban a rebrovi játékkoncepció taktikai eszköztárát veszem górcső alá.

 

A REBROVI JÁTÉKKONCEPCIÓ TAKTIKAI ESZKÖZTÁRA


1. Taktikai elem: A szélső védők adják a szélességi opciót gyakorlatilag egy emberként mind a két oldalon, hiszen a szélső támadó játékosokat ugyanúgy betolja a pálya belső részeibe, mint tette azt mondjuk egy kaposvári vendégjáték alkalmával a magyar bajnokságban.


Ez a megoldás könnyebb labdakihozatalokhoz, ami az ellenfél térfelére való könnyebb eljutáshoz vezet. Rebrovnak fontos a labdakihozatalok biztonságos végrehajtása. Nem nyúl provokatív, esetleg túl bonyolult megoldásokhoz: nincsenek Manchester City-típusú „false fullback”-ek, és nem változtat felállási formákat meccsről meccsre az ellenfélhez való alkalmazkodás eléréséért.

Ennek eredményeként gyakorlatilag minden szélső védő a Ferencváros csapatában feljavult a labdakihozatalok folyamatában: Civic, Heister, Botka, és Lovrencsics manapság nyugodtan és folyamatosan hatékonyan vesz részt ezekben a szituációkban. Érdekes egyébként, hogy Heister és Lovrencsics a két félidőben matematikailag majdnem azonos számokat és terület elfoglalási mutatókat produkált az egész meccsen.

Ennek a megoldásnak azonban van árnyoldala is. Mivel a szélső védők foglalják el a szélességi területeket, ez pedig a szélsőket befelé tolja, az ellenfelet bekényszeríti saját maguk területeinek még precízebb lezárására.

Magyarul: anélkül, hogy az ellenfél jól tudna védekezni, a Fradi mozgásrendszere miatt rákényszerül a defenzív játékra. Mivel az ellenfelek az európai szintéren a belső területeket magas szinten képesek lezárni, a Fradi csak szélességben tud a folyamatos labdacirkulációra fókuszálni, vertikális passzsávokat nem képesek se kialakítani, se megjátszani.

Ennek a folyamatnak végső hátránya az, hogy a szélsőknek nagyon nehéz labdához jutniuk. Márpedig a rebrovi gondolkodásmód alapvetése az lenne, hogy a veszélyes játékosok kombinálni tudjanak.

 


1. Képsorozat: Érdekes, hogy Heister és Lovrencsics a két félidőben majdnem matematikailag
azonos számokat és terület elfoglalási mutatókat produkált az egész meccsen.

2. Taktikai elem: A labdakihozatalokban Kharatin viselkedését nem az elérhető területek alapján határozza meg, hanem előre kitervelt módon. Kharatin ugyanúgy visszalépkedik a Kijev és a Barca ellen, akkor is, ha éppen nincsen rá szükség területmenedzselési szempontból.


Kharatin egy intelligens és értékes futballista, nem véletlenül tagja az ukrán válogatottnak is. Azonban muszáj most már másodjára leírni, hogy a területek elosztásakor folyamatosan a könnyebb utat választja. A Dinamo Kijev 4-4-2-es felállása kellős közepén, a két csatár mögött, illetve a két belső középpályás előtt létezik egy olyan terület, ahol Kharatin konkrétan négy ellenfelet tudna lekötni, ha csak ott álldogálna. Ehelyett, teljesen feleslegesen visszalép a két belső védő közé, ezzel biztosítva azt a labdakihozatalt, amit az ellenfél önmagától engedélyezett volna. Azzal, hogy rosszul helyezkedik, két hibát is elkövet: kevesebb lehetősége van a csapatnak az előrefelé passz megtalálásának folyamatában, és többször invitálja Kovacevicset a játékba való belépésre, ami nem feltétlenül az erőssége a bal oldali belső védőknek (Dvalival egyetemben).


Kharatin a területek elosztásakor folyamatosan a könnyebb utat választja.

3. Taktikai elem: A szélső védők maximális szélességben és kifejezetten magasan felvett pozíciójából és Kharatin visszalépkedéseiből adódóan Blazicsnak és Kovacevicsnek rengeteg lehetősége van meccsenként a felpasszokra, amiből gyakorta csak Blazic képes előnyöket kovácsolni játékostársai számára.


A futballban minden mindennel összefügg. Amint Kharatin helyezkedési hibája nehezebbé teszi a vertikális játékot, illetve a szélső védők feljebb helyezkedése befelé tolja a szélső támadó játékosokat, úgy a befelé tolt szélső támadók is jelentős hatást mérnek a belső középpályásokra. Mivel Blazic és Kovacevic volt az a két játékos, akiknek rengeteg lehetőségük lett volna a játékba való belépésre, a célpontok a belső területeket elfoglaló játékosok lehettek volna.

Azonban – mint ahogy korábban említettem – Tokmac és Zubkov belül játszott, Sigérnek és Somáliának kifejezetten bonyolult volt a területek elosztása. Ha a Dinamo középpályásai előtt kérik a labdát, akkor elzárják a labdavezetés lehetőségét a két belső védő előtt. Ha a középpályások mögött helyezkednek, akkor pedig ugyanott kérik a labdát, mint a befelé húzódó szélső támadók.


A futballban minden mindennel összefügg. Amint Kharatin helyezkedési hibája nehezebbé teszi a vertikális játékot,
illetve a szélső védők feljebb helyezkedése befelé tolja a szélső támadó játékosokat, úgy a befelé tolt szélső támadó játékosok
is jelentős hatást mérnek a belső középpályás játékosokra.

4. Taktikai elem: A középpályásokat is inkább védekező szándékkal választja ki a Fradi mestere, mintsem támadó szándékkal. A két belső középpályásnak nem szán szervezői feladatokat, hanem a labda elvesztésének folyamatában számít rájuk, mint agilis, jól szerelő, és agresszív játékosokra.


Rebrov ezen a mérkőzésen a középpályásai kiválasztásakor a kontrák megakadályozását tartotta szem előtt elsősorban. A fő gondolatmenet az volt, hogy mivel a belső területeken játsszó veszélyes játékosokat fogja a csapat labdákkal tömni, ezért a labdavesztések helye is a belső területeken történik majd meg. Somália és Sigér ebben a szerepkörben tudott volna hasznossá válni, azonban a mérkőzés másként alakult.

A helyezkedési mátrix komplexitása okán Sigér igen nehéz helyzetben találta magát: egyrész nem volt játékban, másrészt a labdavisszaszerzési feladatait sem tudta igazán végrehajtani, mivel a labdát nem a belső területeken veszítette el a magyar csapat, hiszen be sem játszotta oda azt.

Ennek folyományaként a magyar válogatott középpályás frusztráltan, sokszor türelmetlenül helyezkedett, ami érthető annak tükrében, hogy ő ért a legkevesebbet labdába, ha az egy szem csatárunkat, Isaelt nem számoljuk.


A magyar válogatott középpályás frusztráltan, sokszor türelmetlenül helyezkedett, ami érthető annak tükrében,
hogy ő ért a legkevesebbet labdába, ha az egy szem csatárunkat, Isaelt nem számoljuk.

5. Taktikai elem: A két szélső támadó, Tokmac és Zubkov küszködnek Rebrov területelosztási folyamatával. A két kreatív futballista elérhetetlenné válik rengeteg alkalommal a helytelen területelosztási folyamat miatt.


Helyzetkialakítási alapelve ennek a csapatnak, hogy a veszélyes és kreatív játékosok közötti távolságokat – és ezáltal az interakcióba lépés lehetőségeit – minél inkább optimalizálni lehessen. Másképpen: a megfelelő időben, a megfelelő helyen, a megfelelő játékosok legyenek olyan állapotban, hogy összjátékuk helyzetekbe torkolljon. Ezért húzza be a két szélső támadó játékosát Rebrov, és ezért hagyja, hogy az értéktelenebb szélességi területeket a kevésbé agilisabb szélső védők vegyék fel. Azonban a belső területek megjátszása a magyar bajnokikon könnyű, nemzetközi szinten viszont nehéz. Véleményem szerint a Ferencváros játékában ez nagy hiányosság.

Zubkov játékára érdemes kitérni, hiszen olvastam kritikus hangokat vele kapcsolatban. Ami tény: Zubkov labdaérintéseinek száma az első félidőhöz képest majdnem háromszorosára emelkedett, úgy, hogy ugyanazokat a területeket foglalta el. Továbbá, ő adta a legtöbb kulcspasszt a csapatban, számszerint kettőt (az egyik gólpasszt ért). Zubkov játéka jelentősen feljavulhatna, ha néha szélről kellene indulnia és esetleg egy az egy elleni szituációkban találná magát.

Túl sok időt tölt a belső területeken, ahol még nem képes kiemelkedő teljesítményre, illetve a csapat sem képes az ő számára, azokon a területeken előnyös szituációkat kialakítani.


2. képsorozat: Látható, hogy A fő gondolatmenet az volt, hogy mivel a belső területeken játszó veszélyes
játékosokat fogja a csapat labdákkal tömni.

 

MEGOLDÁSI JAVASLATOK

Tehát vannak területelosztási hiányosságok és hibák. Kívülről és utólag nagyon könnyű okosnak lenni, ennek a jogát azonban így is fenntartom. Összeszedtem két megoldási javaslatot arra vonatkozóan, hogyan lehetne a területek elosztását átalakítani, úgy, hogy a rebrovi játékkoncepció ne, csak az abból következő taktikai eszköztár változzon.


Ennek a megoldásnak az előnye az, hogy a legveszélyesebb játékosok
ki tudnák használni minőségi előnyüket, akár beindulásokkal, akár cselezés útján.
A hátránya az, hogy a kevésbé kreatív Sigér és Somália kettőse
lenne a gólszerzésre alkalmasabb belső területeken.

Ha mindezt a való életben kellene megvalósítani, Aïssa Laïdouni lehetne az optimális választás és nem Sigér, Tokmac pedig Somália helyén játszana, Tokmac pozícióját pedig Mak venné át. Apropó Mak és Laïdouni (akik a Barcelona ellen is ígéretesen játszottak): kettejük beállítása döntőnek bizonyult, még akkor is, ha ezt a statisztikai adatok nem is támasztják alá.


Mak és Laïdouni (akik a Barcelona ellen is ígéretesen játszottak) beállítása döntőnek bizonyult,
még akkor is, ha ezt a statisztikai adatok nem is támasztják alá.


Ez a megoldási javaslat közelebb áll az ukrán mester elképzeléseihez, ezért könnyebben kivitelezhető lenne.
A labdával ügyesebb játékosokon lenne a hangsúly és a felelősség, de bátrabb és kreatívabb megoldások születnének.
Az is igaz ugyanakkor, hogy a labda vonala mögötti területeket sokkal precízebben kellene lezárni
a kontratámadások elkerülése végett. Érdekes egyébként, hogy Somália az utolsó tíz percben,
alkalmanként intelligens módon kihúzódott Heister üresen maradt helyére és elindította Makot befelé,
gyakorlatilag „érzésből” életre hívva ezt a megoldási javaslatot. Ez két-három helyzet kialakulásához is vezetett.

 

LEZÁRÁS

A Fradi ezen a meccsen is többször volt képes az ellenfél térfelén futballozni, többször tudott az ellenfél védekező harmadába a labdával bejutni, viszont a Dinamo a kevesebb ilyen alkalomból, mégis többször került Fradi tizenhatosán belülre. Az viszont a statisztikai adatokból ugyancsak kiderül, hogy nem azért nem került a tizenhatoson belülre a Ferencváros, mert nem próbálkozott, hanem azért, mert nem tudtak pontosan passzolni azokra a területekre a mérkőzés első két harmadában. Utána viszont a korábban említett hatások által Rebrov játékkoncepciója érvényesnek bizonyult.

A jövőben a Ferencvárosnak a helyzetek kidolgozásában javulnia kell, a rebrovi játékkoncepcióból fakadó taktikai megoldásokat újra kell értelmeznie, esetleg átgondolnia, és természetesen meg kellene rúgnia az első gólt a mérkőzésen ahhoz, hogy lélektanilag előnyös szituációkból játszhasson. Azonban a csapat többet mutat meccsről-meccsre, mint a részek összessége, ez pedig ugyancsak a komplex rendszerek nagy igazsága.

 

Írj hozzászólást