Juventus FC – Ferencvárosi TC: Rebrov ötvédős kísérlete

A Ferencváros kiváló küzdőszelemmel, egy okos és jól illeszkedő taktikai elképzeléssel, illetve kevés egyéni hibával megnehezítette a szebb napokat is látott Juventus dolgát. Bár a vége fájdalmasra sikeredett, a magyar bajnoknak nincs oka szégyenkezni. Még akkor sem, ha kijelenthetjük: az eddigi játékelképzelésüket feladva, védekezőbb és kontratámadásokra támaszkodó haditervvel próbáltak eredményesen futballozni a Bajnokok Ligája negyedik fordulójában.


(X) Fogadj ingyen a Ferencváros BL-meccseire 3500 forint értékig!


 

A JÁTÉK KÉPE AZ ELŐZŐ MÉRKŐZÉS FÜGGVÉNYÉBEN

Mint ahogy a Juventus elleni hazai mérkőzés elemzésében is fejtegettem, Szerhij Rebrov egy komoly taktikai döntés előtt állt a mérkőzést megelőzően. Akkor így fogalmaztam:

 

„Rebrov mester ebben a helyzetben két irányba indulhatott volna el a mérkőzésterv kidolgozásának folyamata közben: eltolhatta volna a hangsúlyokat a saját játékelképzelésében egy stabilabb, védekezőbb felfogású taktika felé, vagy arról győzhette volna meg a játékosokat, hogy ragaszkodjanak az eddigi játékelképzeléshez.”

 

Ebben a döntési folyamatban Rebrov az első mérkőzésen hibásan, ezen a mérkőzésen viszont helyesen döntött. Jogosan belátta, hogy ez a Juventus idén átlagos szinten futballozik, szenved a felállt védelem elleni játékban, sokszor pedig a strukturális hibáiknak köszönhetően az ellenfeleik könnyen kontráznak ellenük.

Hiába játszanak náluk olyan klasszis játékosok, mint Arthur, Dybala, Morata, vagy Cristiano Ronaldo, a domináns játékkal legtöbbször adósak maradtak. A labdakihozatalok bár működnek, de az ellenfél térfelén tanácstalanná válnak.

Halkan jegyzem meg, hogy ezek a gyengeségek a mostani mérkőzés teljes egészében is nyilvánvalók voltak. Jól mutatja a Juventus ötlettelenségét az, hogy bár kétszer annyit passzoltak, az InStat xG-mutatója szerint csak 1.06-os értéket értek el a magyar bajnokkal szemben, hazai pályán.

Azonban ne felejtsük el: ez a Bajnokok Ligája, ahol jelentős szintkülönbséget kell eltüntetnie Rebrovéknak, és ez nem könnyű feladat. Hiába minősíthető idén eddig gyengének az olasz sztárcsapat, a Ferencvárosi TC még mindig fényévekre található a játékosok minőségét tekintve. Ezért hiába hihette azt Rebrov az első mérkőzésre felkészülve, hogy dominálni képes csapata a Juvét a labda birtoklásán keresztül, elképzelése háromgólos vereséghez vezetett.

Most változtatnia kellett. Az erre meccsre kigondolt taktikai transzformációt pedig úgy vitte végig, hogy közben a játékról alkotott filozófia, játékelképzelés ne sérüljön túlságosan. Ugyanis, ha a vezetőedző egyik héten így, a másik héten pedig úgy képzeli el az csapat ideális játékát, akkor a játékosok zavarban és bizonytalanságban találhatják magukat. A Lobanovszkij által fémjelzett ukrán futball-légkörben felnövekedő Rebrov számára pedig a zavar és a tanácstalanság nem éppen szimpatikus jelzők.

Ezért volt az, hogy Rebrov bár változtatott a felállási formán és szélsők nélkül játszatta csapatát, játékosait azonban nem utasította a támadások teljes feladására, vagdalkozásra labdával és labda nélkül, hanem csupán eltolta a hangsúlyokat.



 

A MÉLYEN VÉDEKEZŐ KISCSAPAT ÉS A BELSŐ TERÜLETEK KONTROLLJA

Védekezésben a belső területek legmagasabb kontrollját, illetve Ronaldo és Dybala folyamatos túlerőbe kényszerítését tűzte ki célul az ukrán mester. Mindezt tette egy mélyen felhúzott védelmi vonallal, és Frimpong csapatbaállításával, aki véleményem szerint a mezőny legjobbja volt.

Labdabirtoklásban igencsak alulmaradt a Fradi, de ez teljesen tudatos döntés volt részükről, hiszen ezzel a Juventus sugárzó gyengeségét, a felállt védelem elleni játékot erőszakolták ki ellenfelükből. A magyar csapat a labda hiányában, a területek kontrollját könnyebben meg tudta valósítani. Ezt segítve Rebrov húzott egy váratlant és szerkezetet váltott. Az ukrán mester regnálása során másodszor öt védővel kezdett az FTC: Lovrencsics Gergő a jobb oldalon, Miha Blazic, Frimpong, és Lasha Dvali középen, Marcel Heister pedig a bal oldalon játszott. A középpályán csupán két szűrő, Sigér Dávid és Somália volt a megszokott csúcsára állított háromszög helyett. Elől maradt a már említett három támadó.


Miért váltott három belső védőre és csupán két középpályásra Rebrov? Ezzel kapcsolatban, a Juventus vezetőedzőjének nemrég magyarra lefordított szakdolgozatának két kijelentését venném alapul:

  • A pálya közepéről vezetett támadás veszélyessége jelentősen magasabb, és védők vonalának egészét leköti.

  • Szabad terek létrehozása és elfoglalása: a védelmi vonal mögött szabad játékosok várják a labdát, folyamatosan korrigálva a helyzetüket (az ellenfelektől való egyenlő távolságra törekednek) és a testtartásukat; a szorosan őrzött játékosok pedig úgy mozognak, hogy szabad tereket nyissanak a többieknek, ahova beléphetnek, és máris kaphatják a labdát. Ha a megnyitott területre jut védő, akkor a folyamat addig folytatódik, amíg szabad területet nem találunk.

Tehát Rebrov azért kezdett három belső védővel, mert így tudta hatékonyan ellehetetleníteni Andrea Pirlo játékelképzelését, ami a belső területek folyamatos támadását illeti. A három belső védő és a két szűrő belső középpályás alkalmas arra, hogy a pálya belső részeire érkező ellenfelet kizárja a játékból, negatív irányú passzokra kényszerítse úgy is, hogy legyen ereje a védelmi vonal mögé beinduló játékosok követésére is. Ha csupán két belső védővel és egy védekező középpályással állt volna fel a Fradi, akkor ez a feladat jóval nehezebb lett volna.

 


 

Ráadásul Pirlo Ronaldót és Dybalát pontosan azzal a szándékkal küldte fel a pályára, hogy ezeket a belső területeket dominálni tudják elmozgásokkal, ellentétes beindulásokkal, a védelmi vonal manipulálásával. A Fradi védelmének az volt a feladata, hogy a védelem és a középpályás sor között elbúvó, kilépő Ronaldóra és Dybalára a területvédekezés szabályaival néhol ellentétes módon lépjenek ki és hagyják el ötösláncukat.

 


 

A két belső középpályás, Sigér és Somália szerepe is egészen fontos volt, hiszen több feladatot láttak el. Egyszerre kellett figyelniük a visszalépő játékosok kezelésére, a saját szélső védők elfutásainak következtében keletkezett egyensúlytalanság kiegészítésére, illetve a belső védők fellépéseinek (Ronaldo-Dybala páros kezelése) esetén a hátsó alakzat kiegészítésére. A belső területek kontrollját a belső védőkkel együtt dolgozva oldották meg.

A belső középpályások dolga volt az is, hogy letámadják a labdás belső középpályásokat (Bentancur és Arthur) és közben leárnyékolják a mögöttük visszalépő játékosokat, ezáltal elzárva a passz lehetőségét is feléjük.

Ha ezt nem tudták végrehajtani, esetleg túl későn próbálkoztak a leárnyékolással, a belső védőkre hárult a feladat, hogy hagyják el ötösláncukat és emberfogással kényszerítsék hibázásra vagy negatív irányú passzra a belső területeken próbálkozó torinói támadókat.

Bár a mérkőzés egészét nézve ez az elgondolás kiválóan működött, a Ferencváros játékosai szorgosan lépegettek ki és árnyokálták le a mögöttük helyezkedő játékosokat, egyszer ebbe a kommunikációba hiba csúszott. Ennek köszönhetően Ronaldo zsebkendőnyi területen kreált magának lövőhelyzetet és szerezte meg a Juve egyenlítő gólját.

 


Érdekesség, hogy ez a taktikai megoldás egy 2014-es világbajnoki csoportmeccsen, a Hollandia – Spanyolország rangadón már feljegyezhető volt. Akkor, a hollandok úgy győztek 5-1-re a nagyobb játékerőt képviselő spanyolok ellen, hogy Louis Van Gaal teljes titokban váltott a megszokott 1-4-3-3-ról 1-5-2-3-ra. Ott és akkor Andrés Iniesta és Xavi játszotta Bentancur és Arthur szerepét, míg David Silva és Diego Costa volt a mai Juventus Ronaldója és Dybalája. Akkor Van Gaal a jelenleg AZ Alkmaarban futballozó Ron Vlaart és az egykor szebb napokat is megélt Martins Indit (ugyancsak AZ Alkmaar) bízta meg a belső területekre való kilépéssel és kontrolljával.

 


 

A JÓL KONTRÁZÓ KISCSAPAT ÉS A TELJES MENTÁLIS KIMERÜLTSÉG

Támadásban, az eddigiekkel ellentétben nem próbált meg az ellenfél térfelén berendezkedni, hanem a kontratámadásokat helyezte előtérbe. Ugyan nem adta fel a labdakihozatalokat és megpróbálta a labdát a földön tartva támadni ellenfelét a magyar bajnok, a felpasszokat, felíveléseket ezúttal gyorsabban és direktebben próbálta végrehajtani. Ezekben a kontratámadásokban a három atléta, Uzuni, Tokmac, és Zubkov próbált minél több zavart okozni a rendezetlen Juventusnak.

A fentebb már említett korábbi Ferencváros – Juventus meccs elemzésében azt is írtam, hogy:

 

„Az a meggyőződésem a Juventus idei játékát elnézve, hogy ha a Fradi a Celtic ellen mutatott taktikával lépett volna pályára, jobban kontrollálhatta volna a mérkőzést. Egy ilyen státuszban lévő csapat megszenvedhetett volna egy jól kontrázó, agresszív, mélyebben védekező kicsapat ellen.”

 

Ez a kijelentésem akkor vált igazán érdekessé, amikor a 19. percben vezetést szerzett a magyar együttes.

Az a csapat, aki nem képes sikeres labdakihozatalokra, időszakonkénti labdabirtoklásra, az akkor sem tud hosszú távon eredményesen futballozni, ha védekezésben extrát nyújt. Ezért van az, hogy Marco Rossi is megszervezi a magyar válogatottnál a labdával való játékot úgy is, hogy legfőbb fegyvere a védekezésben, az abból való kontrákban, illetve a pontrúgások kezelésében van. Ugyanezen a gondolatmenet mentén, bár Szerhij Rebrov taktikát változtatott, a hangsúlyokat eltolta az általános játékelképzelésében, azonban bizonyos elemek megmaradtak az előző meccsekből.

Bár az ötvédős rendszer (főleg a szélsők hiánya miatt) nem segítette a biztonságosabb labdakihozatalokat, azért megpróbálta párszor kicsalogatni ellenfelét és a mögöttük hagyott területet kihasználni a három támadóval. Erről a taktikai elképzelésről így írtam a magyar válogatottal kapcsolatban:

 

„A lényeg az, hogy a labdakihozatal nem feltétlenül azért van, hogy együtt ki tudjuk hozni a labdát és ezáltal az ellenfelet a saját kapujához szögezzük. Sokkal inkább a kontraszituációk kierőszakolása céljával passzoljuk ki a labdát a védők között, ezáltal az ellenfelet magunkra húzva tudatosan, majd ebből kontrollált módon, a letámadó ellenfél tömegeit átrúgva, esetleg átlós passzokkal átjátszva, de kontratámadás-szerű szituációkat kreálunk. Ezt a megoldást láthattuk a bajnok Honvéd csapatától rengetegszer, de a magyar válogatott is próbálkozik hasonlóval.”

 

Erre példa a ferencvárosi találat is, amikor Uzuni és Tokmac használja ki az üresen hagyott területeket azután, hogy az úgynevezett „fake build-up” során hét embert is kicsalogattak Dibuszék.

 


Rebrov mérkőzéstaktikájában azért a „fake build-up” megoldásai kevésbé, a labdaszerzésből indított kontrák annál inkább voltak feljegyezhetőek. A masszív védekezést, a rá jellemző globális gondolkodás eredményeképpen összekötötte a kontratámadások előkészítésével. Mivel Pirlo, a már tárgyalt módon középen szerette volna erőltetni támadásait, így a várható ferencvárosi labdaszerzések is a pálya középső területeire estek. Ha pedig a pálya középső területein képes egy mélyen védekező csapat labdát szerezni, akkor a kontratámadások is nagy valószínűséggel a középső csatornákban zajlanak majd le.

Ez azért fontos, mert a kapu a pálya közepén van, így az ott megkezdett kontratámadások veszélyesebbek, mint a szélen megkezdettek.

Egyszerű kijelentés, de annál fontosabb idea.

 


 

KONKLÚZIÓ

A Ferencváros kontrái a mérkőzés elején veszélyesek voltak, de a védekezésbe beleölt energia a második félidőre éreztette hatását. Rebrov ugyan próbált cserékkel frissíteni előre, de Boli és Isael nem hozott javulást. Érthető volt Rebrov gondolatmenete: ahhoz, hogy a csapata kibírja az embertelen nyomást (bármennyire gyengén is játszik a Juve, Ronaldo és Morata jelenléte önmagában stresszt jelent), ahhoz néha-néha veszélyesen kellene kontráznia, ezzel kibillentve ellenfelét a ritmusból. Sajnos egy idő után ezek a kontrák nem sikerültek, ennek eredményeképpen pedig a mentális fáradtságból adódó figyelmetlenség a Morata-gólban öltött testet. 

Ahogy az első mérkőzésen is megtörtént: a fizikális fáradtság mentális fáradtsághoz, ekképpen egyéni és csapatszintű hibákhoz vezetett. Ameddig az első Juve elleni mérkőzésen a mentális kimerültség végig érezhető volt a Fradi játékán, addig ezen a meccsen ez csak a mérkőzés utolsó tíz percében figyelhettük meg. Ezért is fontos látni azonban a fejlődés jeleit, a rutintalan játékosok fejlődő momentumait, és nem esni kétségbe csak azért, mert kikapott a csapat Torinóban.

A fejlődés tisztán látható mind taktikailag, mind mentálisan, és még egyéni szinteken is. Izgatottan várhatjuk a folytatást, és azt, hogy miként fog a Ferencváros beleállni az utolsó két meccsbe. Ha hasonló bátorsággal, szervezettséggel és tudatosággal, akkor a harmadik hely elérése valósággá válhat.


 

Írj hozzászólást