Magyarország–Anglia: A játék globális jellegéről

A magyar válogatott négygólos vereséget szenvedett a világklasszisokkal felálló Anglia ellen. Bár a mérkőzés utóéletének több dimenziója is említésre érdemes, én mégis futballfilozófiai megközelítésből próbálom értelmezni a látottakat. Az elemzés a játék globális jellegének jelentőségével foglalja keretbe a magyar csapat vereségét.

Fotó: Szigetváry Zsolt/MTI


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!  


 

A labdarúgás alapvetően egy olyan játék, amelyben 11 ember 11 ember ellen, a pálya oldal- és alapvonalai között, lábbal, két kapura, egy labdával, illetve a lesszabály figyelembevétele mellett próbálja egymást legyőzni. Bár közhelyesen hangzik, a futball valójában csupán ennyi és nem több. Ugyanakkor ezekből a kijelentésekből következnek a futball különböző értelmezéseinek, stílusainak, és tradícióinak megállapításai. Az egyik ilyen megállapítás Johan Cruyfftól, minden idők egyik legfontosabb és legbriliánsabb futballfilozófusától származik:

„Az én csapataimban a kapus az első támadó, a támadó pedig az első védő.”

 

A futball természete

Természetesen ezt lehet úgy értelmezni, hogy a támadóknak is kell tudni manapság védekezni, illetve, hogy a kapusoknak is kell tudni lábbal részt venni a játékban. Azonban ennek a kijelentésnek van egy jóval mélyebb dimenziója is, miszerint a játék különböző momentumait, azaz a védekezést és a támadást (sőt, az átmeneteket is), egész egyszerűen nem lehet és nem szabad egymástól különválasztani.

Sőt, ha tovább gondolkodunk a cruyffi zsenialitáson, akkor azt is le lehet szögezni, hogy az a csapat támadhat hatékonyan, amelyik hatékonyan védekezik, illetve az a csapat védekezhet hatékonyan, amelyik hatékonyan támad.

Ugyanis, ha a támadó védő is, a kapus pedig támadó is, akkor a játék globális, minden mindennel összefüggő jellege egyértelmű. Ha ezt a feltevést igazságként fogadjuk el, a mérkőzések elemzése alaposan megváltozik. Nincsenek többé egyéni hibák, nincsenek elkülönült problémák különböző csapatrészekben, és nincsenek olyan kivágott jelenetek sem, amelyek a labda nélküli hibák mivoltát nem képes összekötni a labdával választott viselkedésformák folyamataival.

Ebből a gondolatmenetből következik, hogy amikor egy csapat játékát elemzem, akkor az elérhető területeket, az egyéni viselkedésmódokat a csapatjáték adta keretrendszerben, illetve a csapat közösségszintű szándékait vizsgálom először, ahelyett, hogy konkrét, kontextust mellőző, vagy éppen egyéni döntésekből kiinduló megállapításokat tennék.

A világ labdarúgásában egy csapat nem azért szerepel kiemelkedően, mert egyénileg jó játékosok alkotják, hanem mert az egyénileg jó játékosok képesek egymással hatékonyan együttműködni. Ugyanez fordítva is igaz: egy csapat nem azért szerepel gyengébben, mert a játékosok nem ütik meg a szintet, hanem mert azok az adott esetben gyengébb minőségű játékosok közössége képtelen a nagy egészet többé tenni, mint az önmagukból eredő egyéni képességek összegét.

A magyar válogatott tehát csapatként vérzett el az angolok ellen. De milyen csapat a magyar válogatott?

 

Ilyen a magyar válogatott, erős ellenfelek ellen, labdával

Bármely csapat esetében a szinkronizációs folyamatok és a szinergikus hatékonyság kérdése a legfontosabb. Vagyis, hogy miként képes egy csapat együttműködve úgy terelni a labdát, hogy az a saját kapujukba ne, de az ellenfél kapujába pedig minél többször kerüljön. Természetesen ezek a feladatok változnak az ellenfél minőségéhez viszonyítva (lásd fentebb: 11 ember 11 ember ellen), de az elgondolás ugyanaz: közösen mozogjunk úgy, hogy az számunkra előnyös, az ellenfél számára pedig előnytelen legyen. Ahogy fentebb olvasható, ez a hatékonyság akkor érhet el magasabb szinteket, ha a támadás és védekezés kérdése egy és ugyanaz.

A magyar válogatott esetében ez a globális és komplex felfogás részlegesen figyelhető meg.

Marco Rossi csapatánál egy modern, logikus, továbbá a nemzetközi szinten már igencsak lebutítottnak számító játékelképzelés rajzolódik ki.

Labdával a pálya belső területeit következetesen kerüli a magyar válogatott minden tagja. A magyar csapat szurkolói alig-alig találkozhatnak, még csak szándék szintjén sem, olyan elképzeléssel, amikor az éppen letámadott magyar játékos kombinációt, labdavezetést, vagy összjátékot kezdeményezne a pálya belső területein. Ez a labdás viselkedésmód lehetetlenné teszi a magyar csapat folyamatos labdabirtoklását, illetve képtelenné teszi az ellenfél térfelén való játékot. Ezáltal a magyar csapat életében az nem fordulhat elő, ami előfordulhatott a rebrovi Ferencvárossal: labdabirtoklás hosszabb periódusokban, akár a Camp Nouban is…

Ennek futballteoretikai okai vannak. Ahhoz, hogy egy csapat hosszabb ideig képes legyen megtartani a labdát, szélesség és vertikalitás szükségeltetik. Ezért vannak szélsők és ezért játszanak csatárok. Amint vannak szélsők és vannak játékosok, akik széthúzzák a pályát szélességben és hosszúságban is, egy csapat képes a felvett pozícióik között járatni a labdát. Persze, ezek a felvett pozíciók a csapat számára előnyösek kell, hogy legyenek (előnyös lehet számszerűleg, minőségben, összműködési szempontból, vagy éppen pozíciós értelemben is), mert csak így lehetséges a labda mozgása a játékosok között. Ha viszont nincsen semmiféle hajlandóság a labda járatására egyik oldalról a másikra, akkor a pálya széthúzásának a szándéka értelmetlenné és használhatatlanná válik.

Mostanra rendelkezésre áll elegendő levonható tapasztalat Rossi válogatottjával kapcsolatban, hogy ki lehessen jelenteni: ez minden bizonnyal a kapitány egyértelmű kérése és nem a játékosok képességeinek hiánya. Ez annál is inkább aggasztó, mert ezáltal egy olyan ösztön alakult ki a magyar játékosokban, amely a csapat fejlődési lehetőségeit is behatárolja.

 

             Az átfordítások hiánya ösztönszerűen jelenik meg a magyar csapat játékában


Hiszen ahhoz, hogy a magyar csapat ne csak a szerencsében, meg a játékosok képességeinek határát feszegető emberi teljesítményekben, hanem a magasabb szintű tudásában bízhasson, ahhoz a labdarúgás játékának egyik megváltoztathatatlan szabályával, az egy megjátszható labda örökérvényűségével kell magasabb szintre lépnie.

Nos, a magyar válogatott jelenlegi helyzetében elérte azt a legmagasabb szintet, amit ezzel a végtelenül egyszerű koncepcióval el lehet érni. A jelmondat: tartsd egy oldalon a labdát, hiszen, ha eladod, közel vagy, ha pedig nem adod el, akkor talán ki tudsz harcolni egy szögletet, esetleg Sallai Rolandot lehet indítani a visszalépő Szalai Ádám helyén.

Aztán persze mindig akadnak olyan renitensek, akik taktikai és stratégiai szempontból ennek az ösztönkérésnek, a kezdeményező játék hiányának még nem tudtak teljesen behódolni. Bolla Bendegúz kifejezetten ilyen volt, hiszen többször is befelé cselezett, kombinációkhoz keresett társakat, illetve rizikós felpasszokat is megpróbált. Kecskés Ákos hasonlóképpen próbálta labdáit megjátszani, de Bollához hasonlóan ő sem sok sikerrel tette azt.

 

                                             Hajdú B. István kommentárja pontos


Fontos megérteni, hogy ezekben az esetekben Bolláék nem azért hibáztak, mert megpróbálták a játékot a belső területek felé irányitani, hanem azért, mert ezek a megoldások nem szerepelnek a csapat elképzelései között, sőt egyenesen tiltólistán vannak.

Ebben a problémakörben kap szerepet Szoboszlai Dominik gyengének ítéltetett teljesítményé is: hogyan várjuk el a labdával kiemelkedő, játszani akaró, az eddigi összes felnőtt együttesével dominálni igyekvő Szoboszlaitól azt, hogy úgy legyen kiemelkedő, hogy a magyar válogatott másodpercekre képes csak labdát birtokolni, és azt is csak egy oldalon hajlandó megtenni?

Ahogyan fentebb már említettem, Rossi elképzelése meglehetősen lecsupaszított, és ez a magyar csapat plafonját kristálytisztán jelzi. A szakmai nyelvet mindennapi nyelvre fordítva, a szövetségi kapitány azt állítja, hogy a magyar játékos nem képes labdával, földön passzolva átjátszania ellenfelét, ezért nem is szabad belevágni ebbe a próbálkozásba, hanem már a labdatartás fázisában fel kell készülni a labdavesztés eseteire. Ez ugye azért igaz, mert ha a játékosok tudják, hogy hol vesztik majd el a labdát (nincs átfordítás, ergo ugyanazon az oldalon lesz a labdavesztés, ahol elkezdődött a támadás), akkor könnyebben tudják önmagukat átszervezni a labda visszaszerzésének folyamatában.

Ebből a szempontból globálisan látja a játék jellegét az olasz mester.

Abból a szempontból viszont nem, hogy ezzel a már-már primitívnek is nevezhető játékelképzeléssel egy jól letámadó ellenfél ellen a magyar csapat még csak momentumokra sem lesz képes megtartania a labdát. Fáj leírni is, de ettől függetlenül kőbe vésett tény: Rossival a magyar csapat komolyabb ellenfelek ellen nem fog soha az ellenfél térfelén focizni, nem fog soha magabiztosan labdát kihozni, és nem fog soha labdával dominálni. Lehet erre mondani, hogy ez nem realitás, de erre én meg azt mondom, hogy Ausztriának, Dániának, vagy éppen Svájcnak ez nem mindig, de gyakran sikerül. Kérem, valaki szóljon, ha ez már nem elvárás a magyar közönségnek, mert ha nem az, akkor feladom a reményt én is.

 


(X) Hívd meg barátaidat és szerezz ingyenes fogadást, befizetési bónuszt, illetve bónuszpénzt összesen 75 000 Ft értékben!


 

A kontrák reménye

Természetesen tiszteletet is érdemel mindenekelőtt Rossi és csapata, hiszen gólt lőttek a franciáknak, háromszor is belőtte a lengyeleknek, és kétszer is betaláltak a német válogatott ellen, ráadásul tették azt komoly, kiélezett mérkőzéseken.

Ezeket a találatokat kontrákból, rögzített szituációk után, illetve opportunista helyzetekből szerezték Szalai Ádámék. És ez mindenképpen tiszteletre méltó, mert legalább valahogyan képesek vagyunk veszélyt teremteni és nem az a földöntúli sivárság jellemzi a magyar válogatottat, ami Egervári Sándor, Georges Leekens, vagy éppen Pintér Attila kapitánysága idején érződött komolyabb ellenfelek ellen.

 

Sallai és Szoboszlai kevés összjátékának egyike a legnagyobb magyar lehetőséghez vezetett az első félidőben


A kontratámadások témájában kiemelendő, hogy vannak remekül kontrázó játékosaink. Sallai, Kleinheisler László, de Szoboszlai is szereti kihasználni a szabadon hagyott területeket, amiket be tudnak futni a labdaszerzést követő másodpercekben. Semmiféleképpen nem szeretném, hogy a magyar csapat visszavegyen kontrázói hajlamából. Ugyanakkor azt mindenképpen üdvözölném, ha nem ez lenne egy egyetlen valódi fegyverünk támadásban.

 

Ugyanazon érem másik oldala

A futball globális jellegét nagyon sokan nem veszik figyelembe. Amikor az angoloknak nem volt helyzetük az első félidőben, majd a másodikban rommá verik a magyar csapat védelmét a következő 45 percben, annak nem taktikai, southgate-i, vagy éppen Rossihoz köthető okait kell keresni. Sőt, továbbmegyek, még csak nem is a hozzáállásra vagy éppen fizikális problémákra kell hivatkozni.

A magyar csapat azért kap gólokat nagy meccseken az utolsó percekben olyankor, amikor végig védekezte a találkozót, mert olyan mentális kimerültség lesz úrrá a játékosokon, amik végzetes, csapatszintű hibákban jelentkeznek.

Ez a mentális kimerültség ugyancsak a futball szabályaiból eredő globális jelleggel van összefüggésben. Futballteoretikai szempontból, a labda hiánya a játékban megtapasztalható összes stresszhelyzet okozója. Minden játékos gyerekkorában úgy nőtt fel, hogy minden a labdához érés szenzációja körül forgott. Ez nem múlik el felnőttkorban sem. Minden futballista szeretne labdához érni, azzal alkotni, és ebben a magyar futballista sem különbözik a többitől.

Ha egy játékos nem tud labdába érni, akkor az frusztráltsághoz és stresszhez vezet. Ez a stressz mentális fáradtsághoz, a mentális fáradtság technikai, labdakezeléshez köthető hibákhoz vezet, amely tovább növeli a helyzet megoldhatatlanságát. Ezt az érzelmi ördögi kört profi futballistáknál lehet kezelni és lehet átnevelni, de azoknál a csapatoknál, amelyek folyamatosan labda nélkül futballoznak minden meccsen, nos, a stressz mértéke feldolgozhatatlan méreteket is ölthet. A magyar csapat a szemünk láttára hullott darabjaira Portugália ellen és most Anglia ellen is. Pedig taktikai értelemben a terv jól működött.

 

Rossi jól szervezte meg a csapat védekezését. A játékosok nem tudták a mérkőzés egészében megvalósítani azt, amit elterveztek


És ezért is hangsúlyoznám: nem taktikai értelemben veszít a magyar csapat, amikor veszít. Leekens és társainál esetleg előfordult ilyen, de már régóta nem erről van szó. Arról van szó, hogy a futball komplexitása miatt egy csapat nem tud huzamosabb ideig jól védekezni úgy, hogy támadni abszolút értékben képtelen.

 

A kapott gólok fricskája

Nem öröm leírni, de ettől még igaz: az angol kapott gólok, a harmadikat kivéve, tökéletesen igazolják azt a feltevést, hogy a magyar csapat képtelen labdával építkezni. Ráadásul, amikor ezt megpróbálja, akkor pedig büntetésként még gólokat is kap a nyíltságból adódó strukturális elégtelenségből.

 

                    A kapott gólok okainak vizsgálata több szempontból is tanulságosak


Az első gólnál nálunk van a labda, úgy tűnik, mintha sikerülne berendezkedni az ellenfél térfelén. A magyar csapat egyik legbiztosabb tagja, Willi Orbán belép a középpályára, ott, nem meglepő módon, a súlypontáthelyezés eszköze helyett ugyanarra az oldalra akarja terelni a játékszert, ahonnan a támadás indult. Az elpasszolt labdát angol kontra követi, majd a magyar védők hibáit kihasználva Raheem Sterling üresen passzolhatott a hálóba.

A második és a negyedik kapott gólnak rengeteg előzménye volt. A magyar csapat elkezdett támadni, de mivel labdával semmiféle elképzelésünk sincsen a szélességből ugyanabba a szélességbe gyömöszölt lepattanózáson túl, ezért a hirtelen felvállalt futballt nemzetközi szinten is ritkán látható rendszerhibák tömkelege követte. Ezt az addig végig labdát birtokló, ezért mentálisan abszolút friss angolok könnyedén kihasználták. A szomorú ebben az, hogy ez akár meg is erősítheti Rossit abban, hogy ez a csapat valóban képtelen a labdával mit kezdeni, ezért nem is szabad belevágni ebbe a projektbe…

A harmadik nem illik a sorba, hiszen szögletből kaptuk. Vagy mégis? A rögzített szituációk kezelése kisebbrészt szervezettségi, nagyobbrészt koncentrációs kérdés. Az igaz, hogy Harry Maguire ugyanabból a helyzetből, ugyanolyan variáció és mozgássorozat után már az első félidőben is veszélyeztetett, de akkor még voltak annyira frissek a védők és a Gulácsi Péter is, hogy nem lett belőle gól. Nem így lett a második félidőben.

 

                                 A harmadik gól egy már ismert variáció után született


A tisztánlátás végett

Ha túlságosan negatívnak ítéli meg az általam írt elemzést a kedves olvasó, nos, igaza van. Nem a vereség az, ami fájdalmas, persze az is, hanem inkább az az érzés, hogy innen nagyon nehéz elmozdulni. Véleményem szerint Rossi egy nagyszerű edző, aki megérdemel minden dicséretet, minden érte kifizetett forint jól elköltött pénz, de az ő képességei is behatároltak.

Ez a behatároltság a futball globális jellegének figyelmen kívül hagyásán keresztül válik nyilvánvalóvá.

Lehet, hogy én élek álomvilágban és hiszem azt, hogy a magyar futballista többre is képes. Lehet, hogy csak én hiszem azt, hogy a Bognár György által irányított Paks játéka sokkal közelebb áll a magyar érzelemvilághoz, mint Rossi Honvédjáé, vagy éppen a mai magyar válogatotté.

Ezzel az írásommal szerettem volna ismét rámutatni arra, hogy bár a válogatott játéka stabilizálódott, de ezáltal plafonba is ütközött. Ki merem jelenteni: stilisztikai szempontból ennél nem lesz jobb. Minőségben lehet, hiszen lesz úgy, hogy éppen túléljük az ellenfél nyomását és kínkeservesen, szerencsével még akár nyerhetünk is. De ez az északír és az izlandi példa. Biztos, hogy mi ilyen sorsot akarunk magunknak?

 

Ki nyeri a 2022-es világbajnokságot?

6,00 – Brazília

7,00 – Franciaország

9,00 – Anglia

10,00 – Spanyolország

11,00 – Németország

Ezt a fogadási lehetőséget a Sportfogadás/Labdarúgás/Világbajnokság/Végső fogadások útvonalon keresztül találhatod meg.


Kattints ide és fogadj az NB I. kiesőire és bajnokcsapatára az Unibeten! Ha ezen a linken keresztül regisztrálsz, most 100%-os befizetési bónuszt és 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz!


 

Ha értékeled a munkánkat, támogasd működésünket egy kattintással:    Támogatom


 

 

 

2 thoughts on “Magyarország–Anglia: A játék globális jellegéről

  1. Teljesen egyetértek Kedves Iván! Köszönöm, hogy így megfogalmazta. Én csak egyet nem értek, hogy hol rontják el a fiatal játékosaink nevelését, mitől lesznek alkalmatlanok normális teljesítményre, hol maradnak el a képességek? Minden országban, ha van is hullámvölgy az utánpótlásban, de pár év alatt újra helyre áll. Itt mintha be lennének oltva a gyerekek, ifjak az egész utánpótlás focista képességek ellen. 30 évenként talán 1 tehetség nő ki és az is gyorsan a süllyesztőbe kerül. Szomorú ezt látni. 🙁

  2. Nagyon érdekes cikk, mindig felnyitja az ember szemét. Azt hiszem túl optimista vagy, nincs meg a magyar focistákban az a képesség, hogy svájci, osztrák, dán szintű támadásokat vezessenek. Elég elolvasni, hol játszanak, kik ellen érződnek, hogyan kezelik a labdát. Kevés, kevesek, néhány kivételtől eltekintve. Ezeket a hiányosságokat nagy intenzitással, fizikai játékkal lehet pótolni. Erre egy válogatott képes jelenleg Európában, ezek a csehek. És ők is csak hellyel-közzel, hiányzók nélkül.

Írj hozzászólást