Nyáron fent, most lent – 7 pontban a magyar válogatottról

A közönséget is magával ragadó Európa-bajnokság után a magyar labdarúgó-válogatott csalódást keltő játékkal, két vereséggel és Andorra legyőzésével zárta a szeptemberi világbajnoki selejtezőket. Ebben a cikkben 7 pontban elemezzük az Anglia, Albánia és Andorra ellen látottakat.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

  1. Több bátorságot, több futballt

A Nemzeti Sport Online hasábjain a következőket lehetett olvasni Szalai Ádámtól, aki az andorrai mérkőzés után nyilatkozott:

 

„Ha nagyon őszinte akarok lenni, szörnyű volt – mondta Szalai Ádám. – Óriási köszönet mindenkinek, aki kilátogatott, és ezt végignézte. A labdával való játékunk borzalmas volt. Teljesen mást terveztünk egy ilyen Eb után.”

 

A futball szabályrendszere világos útmutatást ad a játék természetéről. Csupán egy labda áll rendelkezésre, így a játék irányításának privilégiuma egyértelműen ahhoz a csapathoz tartozik, amelyik magasabb minőségben képes terelni a labdát a megfelelő helyekre a pályán belül, mint ellenfele. Itt szándékosan nem a „labdabirtoklás” kifejezést használtam, hiszen, bár jobb híján én is szoktam használni, értelmetlennek tartom. Az igazság az, hogy hogy a futballban csupán bedobásnál, illetve a kapusoknál lehet csupán labdabirtoklásról beszélni, ezeken a momentumokon túl ugyanis nincsen a kosárlabdához, vízilabdához, vagy éppen a kézilabdához hasonló összeköttetés a játékosok és a játékszer között.

Ez az alapállapot szoros összefüggésben van a játék lélektanával, érzelmi töltetével és spirituális kiindulópontjával.

Csak azzal a csapattal kapcsolatban lehet bátorságról, mint erényről beszélni, amelyik felvállalja a labda terelésének nehezebbik változatát, a labda közvetlen, lábbal való érintését. Vagyis: a labdabirtoklást.

Nos, ebből a szempontból a magyar válogatott abszolút nem bátor, sőt. Amint írtam erről az angolok elleni mérkőzés kapcsán is, a magyar csapat labdás játéka jellemzően primitív, a területek fel- és kihasználásnak szándéka helyett már a labdavesztésre készülve van megtervezve. Ebből következően, nem meglepő módon, rengeteg labdavesztés, kikényszerítetlen hiba, és a játék kontrolljának hiánya jellemezte a magyar csapat játékát az andorrai mérkőzés első harminc percének kivételével minden mérkőzésen.

Különböző fórumokon már többször említettem: ebből a szempontból a rebrovi Ferencváros játéka már mutatott példát azoknak, akik szerint lehetetlen a magyar közegben modern módon, labdát járatva, a mérkőzést a labda uralásán keresztül kontroll alatt tartani. Bizonyos értelemben most már Bernd Storck neve is ide kívánkozik, hiszen már az ő válogatottja is elindult egy labdabiztosabb úton a nagy sikerű 2016-os Európa-bajnokság után. Más kérdés, hogy pont ennek a bátorságának „köszönhette” állásának elvesztését.

És akkor itt kellene elmélkedni azon, hogy miért ül tort a türelmetlenség és a rövid távú vízió nélküliség a hosszú távú növekedés holtteste felett a magyar válogatott mindenkori játékstílusát illetően, de ez már egy másik cikk témája lesz.

 


 

2. A szélességi játékról 

Képzeljünk el egy téglalap alakú papírlapot és gyűrjük össze egy gombócba. Az erőszakos összenyomás eredménye egy amorf papírdarab: ekképpen néz ki egy mai futballcsapat abban a pillanatban, amikor éppen labdát szerzett.

Most képzeljük el, hogy az amorf rétegek között megkeressük a téglalap négy sarkát, majd eme négy csúcs segítségével kifeszítjük a papírlapot és újra megkapjuk a téglalapot. Ez a mozgás a labdaszerzés utáni pillanatokat jelzi, amikor a csapatok megpróbálják felvenni a labda megtartásához szükséges optimális formájukat.

A négy sarok különös jelentőséggel bír: ahhoz, hogy a lap belseje kisimuljon, a legkönnyebb út a négy sarok kifeszítésén át vezet. 

Ha eddig nem lett volna eléggé erőltetett a metafora, hadd tegyek hozzá még egy apróbb részletet. Az összegyűrt, majd újra kisimított papírlapon a rétegek egymásra vetődése okán kialakulnak bizonyos redők, melyek akár a passzsávokat is jelölhetnék. A futballpályán minél több passzsáv alakul ki, annál egyszerűbb a labdaszerzés utáni pillanatokban újra kinyílni és a labda megtartására alkalmas állapotba kerülni. Ahhoz, hogy egy csapat képes legyen amorfból rendezett formára váltani, időre van szüksége. Időt a futballban passzokkal és az üres területek kihasználásával lehet nyerni.

Marco Rossi csapatának védekezésben már egyértelműen sikerült megtartani a kívánt formarendszereket és a váratlan történések után is képesek a játékosok visszatalálni a kiszámítható állapotokba. Azonban az érem másik oldalán nincs kétség mostanra afelől, hogy a magyar válogatott képtelen amorfból rendezett állapotba kerülni a labdaszerzés pillanataiban, labdakihozataloknál, továbbá akkor sem, amikor az ellenfél térfelén kellene hosszabb ideig megtartani a játékszert. Ezáltal Nagy Ádámék képtelenek megtartani a labdát olyan csapatok ellen, akik akár csak egy kicsit is szervezettebben támadnak le és vissza.

Ennek az egyik legjelentősebb problémaforrása a szélességi játék teljes hiánya. Vegyük például az Albánia elleni mérkőzést: Marco Rossi együttese öt belső védővel, három belső középpályással és két támadóval állt fel. Mivel az öt belső védő közül kettőnek a szárnyvédői feladatokat kellett ellátnia, bár Botka Endre és Fiola Attila megpróbált minden tőle telhetőt megtenni a szélességi játék sikeressége érdekében, de karakterükből adódóan ez már születésekor is egy halálra ítéltetett elképzelés volt. Magyarországnak abszolút nem volt szélességi játéka, ez pedig a pálya centrális tereiben helyezkedők játékára volt kiemelt módon káros.

Ha nincsenek meg a téglalap sarkai, akkor a lap belseje nem lesz sima. Ha nincsenek meg azok a szélső karakterek, akik szét tudják húzni az ellenfél formációját, akkor nem lesz helye a pálya belsejében tartózkodóknak az alkotáshoz. Ameddig a szárnyvédők karaktere alkalmatlan a támadói feladatok ellátására, illetve ameddig a magyar csapat kifejezetten szélső támadók nélkül próbál futballozni, addig még az olyan csapatok ellen is, mint Albánia és Andorra, a brusztolós és küzdős futball kiszámíthatatlanságában lehet csak bízni.

 

3. Willi Orbán és Szalai Attila: folytassák!

Ellentétes utat jártak be a magyar válogatott védelmének belsejében játszó futballisták. Míg Willi Orbán labdaeladásából született meg az angolok első találata, addig Szalai Attila remek indítással hozta helyzetbe Sallai Rolandot, akivel szemben csak szabálytalanul tudtak szerelni az andorraiak, és az emiatt megítélt tizenegyes segítette hozzá Magyarországot az Andorra elleni mérkőzés remek kezdéséhez.

Mindkét megmozdulás ugyanabból a mentalitásforrásból ered: a magyar csapatnak bátrabbnak kell lennie labdával. A mai modern futballban a labdakihozatalok komplexitása és intenzív természete a belső védők elé magas elvárásokat támaszt. Ez abban ölt testet, hogy a többi szerepkörben játszó labdarúgóhoz képest többet kell az ebben a pozícióban játszóknak döntéseket hozniuk a labdacirkuláció és területmenedzsment folyamataiban. Magyarul: Orbán és Szalai Attila játékán nagyban múlik a magyar csapat labdakihozatalainak minősége. Nemcsak rajtuk, de rajtuk nagyban.

Akárcsak a magyar válogatott… Szalai Attila: fent, Willi Orbán: lent

A következő lépcsőfok a magyar csapatnak a biztonságosabb labdás játék kell, hogy legyen. Ebben a labdaügyes belső védőink szerepe óriási volt eddig is és ezután is az lesz. Ezért biztatóan kell hozzáállni Willi Orbán hibájához és még biztatóbban kell megítélni Szalai Attila döntéseit is. Nem szabad elvennünk a kedvüket a játékba avatkozás szándékától: szükség van rájuk.

 

4. Schön Szabolcs Andorra elleni játéka 

 

Nem sok pozitív aspektusa volt az Andorra elleni találkozónak a magyar válogatott szempontjából. Egy azonban mindenképpen akadt: Schön Szabolcs teljesítménye kiemelkedőre sikeredett.

Ráadásul Schön játéka nem azért volt kiemelendő, mert rengeteg párharcot nyert meg, sokat futott, vagy mert küzdőszelleme lett volna példaértékű. Inkább azért, mert olyan dinamikusan, bátran, és kezdeményezően futballozott, amelyet a magyar válogatottban legutóbb, nagyjából tíz éve Dzsudzsák Balázs tudott csak pályára vinni a bal oldalon.

Az FC Dallas szélsője a bal oldali szárnyvédő posztján kezdett a magyar csapat harmadik meccsén és a találkozó első percétől magabiztosan és aktívan vett részt a csapat játékában. Többször „ment neki” mindenféle hezitálás nélkül az andorraiak jobb oldali védőinek, beadásokat és szögleteket harcolt ki. Ezeknek a kezdeményező akcióknak lett az eredménye Botka Endre fejes gólja is. A szögletet Schön Szabolcs tekerte remekül középre, de nem ez volt az egyetlen jó megmozdulása az Egyesült Államokban futballozó ballábas játékosnak, hiszen a szögletet is ő harcolta ki egy remek szabadrúgás-variáció utáni egyéni megoldásnak és az azt követő veszélyes lövésének köszönhetően.

Bár Schön Szabolcs stílusa nem igazán passzol a szárnyvédői szerepkörhöz, azt mindenképpen jó látni, hogy a korábbi MTK-s meg tudja oldani ezt a feladatot is, ha olyan gyengébb képességű csapatok ellen kell játszani, akik szeretnek mélyen, a saját kapujuk előtt futballozni. A magyarok menetrendjében még hátra van a San Marino elleni találkozó, ott Schön Szabolcs játékára ugyanebben a szerepkörben nagy szüksége lehet a válogatottnak.

Schön Szabolcs kiemelkedőt nyújtott Andorra ellen a bal oldalon

Mellékesen muszáj megjegyeznem: Schön Szabolcs játéka rávilágított arra is, hogy vannak olyan szélső játékosok ebben a keretben, akik erősek az egy az egy elleni játékban, tudnak beadásokat, beindulásokat kiharcolni és sebességük miatt az ellenfél számára kellemetlen helyzeteket tudnának kialakítani. Talán érdemes lenne megfontolni, hogy a magasabb kontroll elérése érdekében (lásd: első pont) és a támadási variációs lehetőségek növeléséhez olyan játékrendszerben játsszon a magyar csapat, amelyben szerepelnek szélső támadó játékosok.

Ennek a döntésnek nagyon örülne Schön Szabolcs mellett Sallói Dániel és Varga Kevin is, de Szoboszlai Dominik játékstílusától sem áll messze a szélről induló játékmester szerepköre.

 

5. A pontrúgások kérdésköre 

Az andorrai találkozó első harminc perce (és nem több) nemcsak a magas intenzitás és magyar erődemonstráció miatt marad emlékezetes, hanem a támadó pontrúgások kezelésének kérdésében is. A magyar csapat tőle szokatlan módon kreatív és változatos pontrúgásvariációkkal rukkolt ki.

Az egész kezdődött Sallai Roland kis szögletével, aki a ballábas Schön kifelé kanyarodó beadását készítette elő egy apró érintéssel. Azzal, hogy a magyar csapat az első bal oldali szögletnél ezt a röviden lekészített variációt használta, az andorrai védőknek reagálniuk kellett és azonnal nagyobb odafigyeléssel léptek közelebb minden magyar szöglethez. Ezzel a magyar csapat sikeresen csalogatott ki két-három andorrait is, amivel a tizenhatoson belül, a tulajdonképpeni veszélyterületen több tér maradt üresen a berobbanó magyar támadók számára.

Ebben a helyzetben a magyar csapat ugyanarra a variációra többféle megoldással is készült. Volt itt minden: beinduló Kleinheisler László, egy az egyező Schön Szabolcs (többször is), és ráadásul a formációból adódó pozíciós előny a felszabadított labdák kezelését is megkönnyítette.

Friss ötletekkel állt elő a magyar csapat Andorra ellen

Összességében nagyon jó volt látni a magyar csapat viselkedésmódját Andorra ellen a támadó pontrúgások tekintetében. Azonban az utolsó meccs első harminc percében nyújtott biztató és friss pontrúgói magatartás a többi időszak kirívóan hatástalan teljesítményét nem tudta feledtetni. Az angolok ellen támadásban és védekezésben is, az albánok ellen csak támadásban, Andorra ellen pedig a bekapott gól miatt védekezésben mutatott gyenge teljesítményt a magyar válogatott.

Azért is problémás, ha Szalai Ádámék három meccsből csak egyszer tudnak kiemelkedőt nyújtani szögleteknél és szabadrúgásoknál, mivel ez a magyar csapat egyik legfőbb fegyvere támadásban.

Reménykedjünk abban, hogy az edzői és elemzői stáb visszavezeti az együttest a megfelelő útra ebben a tekintetben is.

 

6. Marco Rossi újabb útelágazódás előtt  

 


 

Marco Rossi személyében egy rendkívül profi és felkészült edző ül a magyar válogatott kispadján. Az olasz szakember a több szempontból is sikertelen találkozók után a már a tőle megszokott módon hasított bele a magyar futballt évtizedek óta körbelengő ködbe tűpontos elemzéseivel. Ezekből a nyilatkozatokból kitűnik, hogy ő is tudja: több kell.

A kérdés az, hogy milyen irányba mozdul el a szövetségi kapitány játékelképzelése – látva a csapat gyenge pontjait.

Igazából két opció létezik: vagy a bátrabb, nyíltabb, kreatívabb, és ezzel együtt komplexebb játékelképzelés felé, vagy a még zártabb, még primitívebb, még inkább lecsupaszított játékelképzelés felé terelődik el a válogatott játéka.

Bár ő a válogatási elvek megváltoztatásáról beszélt a walesi vereség utáni időszakot felelevenítve, igazából a válogatott játékelképzelését változtatta meg gyökerestül 2019 márciusában. Jól emlékezhetünk, például a Horvátország elleni otthoni selejtezőn még ültek a labdakihozatalok, a csapatban pedig olyan játékosok is szerepeltek, akik a magyar futball szintjén technikás játékosoknak számítanak: Pátkai Máté, Nagy Dominik, Németh Krisztián, Holender Filip, vagy éppen Kovács István. A félreértések elkerülése végett: nem ezeknek a játékosoknak a visszatérését szeretném látni, hanem jelezni szeretném, hogy akkor még voltak szélsőink, irányítónk, és öt labdabiztos középpályással álltunk fel a világbajnoki ezüstérmes ellen is.

 

 

 

A horvátok legyőzését követően azonban jöttek a nem várt kudarcok, többek között az akkor sorsdöntőnek hitt Wales elleni idegenbeli találkozó sima veresége is, és a szövetségi kapitány engedett a nyomásnak: szakított a labda általi dominancia szándékával.

Ettől a pillanattól indult el az a folyamat, amely az Eb alatt csúcspontját, az andorrai szenvedésnél pedig mélypontját érte el. Ha az előző mérföldkőnél tapasztalt Rossi-féle viselkedésmódból indulok ki, akkor itt inkább lesz bunkerfoci még inkább lebutítva, mintsem kezdeményező futball a labda közvetlen terelésének folyamatai által.

A legnagyobb baj ezzel kapcsolatban az, hogy a harmincéves távlatban értelmezendő legjobb magyar futballista, Szoboszlai Dominik leginkább akkor tudja kihozni magából a maximumot, ha a labda a lábfejénél található. Mit mond ez el a jelenlegi játékkoncepcióról?

 

7. Szoboszlai Dominik szerepéről

 

És ha már Szoboszlai. Nem érzem túlzásnak Szoboszlai játéktudásának pozícionálását a mindenkori magyar futballtörténelemben: az RB Leipzig sztárjához hasonló tehetségű, tudású, és nemzetközileg is értelmezhető hatással rendelkező magyar játékos legutóbb Détári Lajos volt.

Azóta, bár többen karcolták a határát (Gera Zoltán, Hajnal Tamás, Dárdai Pál), senkinek sem sikerült átlépnie azt a küszöböt, amelyet Szoboszlai Dominik nagyjából az izlandi győztes góljának pillanatában lépett át.

Már unalomig ismételt történet Szoboszlai utánpótláskarrierje: egy szabadságharcos műhelyből, az édesapja által kialakított képzési rendszerből került fiatalon külföldre, ahol a Red Bull ultramodern futballszervezetének lépcsőin fokozatosan lépkedve jutott el a Bundesligáig. A részletek elemzése helyett számomra azért érdekes a története, mert a szabadságharcos attitűd nemcsak a pályán kívüli történésekben jelentkezik. Szoboszlai játékstílusára a mindenkori bátorság, a bekeretező posztspecifikus képzés helyett a labdához viszonyított szerepek értelmezése, illetve a labdával való kapcsolatban elérhető legmagasabb szint jellemző.

Ez az unikornis jelleg bár üdvözölendő és a szurkolók által is rajongásig tisztelt, a Marco Rossi által irányított csapat játékstílusával szemben lehetetlen jobb ellenpéldát állítani. Az a helyzet fordult elő, hogy a futball demokratikus törvényszerűségei miatt a magyar válogatott stílusába egész egyszerűen nem illik bele egy futballozni akaró és tudó, kreatív futballista. Vagyis beleillik, de úgy, hogy Szoboszlainak meg kell erőszakolnia önmaga elképzeléseit minden válogatott meccs előtt annak érdekében, hogy sikerüljön hasznára lennie a csapatnak.

Mert vegyük észre azt is, hogy a korábbi salzburgi játékmester akaratával nincs gond,

hiszen próbál ő küzdeni és hajtani, csak az a baj, hogy ezekben már nem képes olyan kiemelkedő teljesítményekre, amivel a világelit kategóriájába küzdötte magát. Ez különösen igaz a jelenlegi helyzetében, egy hosszabb sérülés után.

Nem felmenteni igyekszem az amúgy valóban gyengébb napokat kifogó Szoboszlai Dominikot, csupán jelezném: nem biztos, hogy nála kell keresni a problémakör forrását.

A következő állomás a magyar válogatott útjában remélhetőleg Albánia legyőzése lesz, ezúttal itthon, a Puskás Arénában. Folytatás októberben!

 

Ki nyeri a 2022-es világbajnokságot?

6,00 – Brazília

7,00 – Franciaország

9,00 – Anglia

10,00 – Spanyolország

11,00 – Németország

Ezt a fogadási lehetőséget a Sportfogadás/Labdarúgás/Világbajnokság/Végső fogadások útvonalon keresztül találhatod meg.


Kattints ide és fogadj az NB I. kiesőire és bajnokcsapatára az Unibeten! Ha ezen a linken keresztül regisztrálsz, most 100%-os befizetési bónuszt és 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz!


 

Írj hozzászólást