Max, a vezető stratéga: Massimiliano Allegri – II. rész

Az alábbi fejezetben folytatjuk Massimiliano Allegri edzői karrierjének részletes ismertetését és stratégiai döntéseit. Az első részben a hatszoros olasz bajnok edző pályafutásának kezdeti lépcsőfokait és Pirlóval való ellentmondásos kapcsolatának hátterét világítottam meg. Novemberben írtam arról, hogy Antonio Conte játékelképzelése miért nem kifizetődő Európában, miközben rendszeresen versenyképes együtteseket képes építeni hasonló elképzelések mentén a bajnoki pontvadászatokban. Most azt vizsgálom meg és tárom fel, hogy a torinói évei alatt Allegri hogyan volt képes Conte eredeti játékrendszeréből Európában is hatékony és eredményes futballt építeni és milyen taktikai döntések vezettek mindehhez, amellyel akár Conte jelenlegi Internazionaléja is hatékonyabb lehetne a nemzetközi porondon.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


Ahhoz, hogy az olvasó átfogó képet kaphasson a taktikai fejlődés mibenlétéről és annak nemzetközi hatékonyságáról, előolvasmányként ajánlom az említett elemzést.

 

HOGYAN VÁLTOZTATTA EURÓPÁBAN VERSENYKÉPESSÉ CONTE EREDETI JÁTÉKELMÉLETÉT, ÉS FEJLESZTETTE TOVÁBB A JUVENTUS JÁTÉKÁT MAX ALLEGRI?

Az immáron hatszoros olasz bajnok (egy az AC Milannal, öt a Juventusszal) szakvezető kedvenc, 4-3-3-as felállásával vezette az AC Milant a bajnoki címig. Edzői pályafutásában fordulópontot egyértelműen a torinói szerződése hozott. Mint utóbb kiderült, Luciano Moggi tanácsa a Juventus vezérkarának meglehetősen hasznosnak bizonyult. Allegri öt év alatt öt bajnoki címet zsebelt be Itáliában, és érdeme az, hogy az évről évre változó, eltérő játékoskerettel nem csupán folytatta Antonio Conte sikeres éveit, de Európában is versenyképessé tette a Juventust, ami elődjének nem sikerült.

Valójában ennek köszönhető az, hogy nem csupán a szakma, hanem a szurkolók is más szemmel néznek rá a torinói szerepvállalása után, mint a korábbi években. Max Allegri jelenleg az egyik legfelkészültebb és legtehetségesebb európai szakvezető, aki előtt további sikerek állnak.

De vajon edzői minősége hogyan segítette saját szakvezetői és a Juventus európai térnyerését, és miért lehet sikeresebb futballja Európában, mint Contéé? 

 

Háttér

A 2021-ben 54. születésnapját ünneplő tréner, bár eredményes volt a Cagliari és az AC Milan kispadján is, utolsó, bukáshoz vezető milánói éve majdhogynem teljesen elfeledtette a szurkolókkal a korábban általa elért szakmai sikereket. Így történhetett, hogy nem kapkodtak érte a nagy egyesületek, és 2014-ben, Antonio Conte viharos távozása után kinevezését Torinóban is fanyalogva fogadta a közvélemény.

Allegri egyik legfőbb erénye az, hogy mentálisan szilárd és bátor személyiség. Felvállalta az új kinevezéssel járó terhet és a nehéz örökséget. Olyan együttest vett át, amely Itáliában már csúcson volt, de Európában képtelen volt Juventushoz méltóan szerepelni. Nem elsősorban eredményességben, hanem a csapat félénk, önbizalomhiányban szenvedő arculata miatt, amelyet korábban Antonio Conte sem volt képes megváltoztatni.

 

Max a csúcson

A Zebrák élére 2014. július 16-án kinevezett szakvezető az adott évben, a nyári ázsiai turné alatt, a csapattal addig alkalmazott 3-5-2-es felállást idővel elhagyta, magasabban presszionált, és a három védőről először váltott négyre a szingapúri válogatott ellen. A 4-3-2-1-es hadrendet alkalmazta Ázsiában, Ausztráliában és a TIM-kupán is, amely kezdetekben komoly zűrt okozott.

Az ismeretlen szerepkörök okozta zavar lett úrrá a játékosokon, de később ez a stratégia garantálta a játék széles skáláját és a technikás játékosok támadásban való centralizálását is. Amíg Conte futballja nehézkes volt, és egyértelmű hiányosságai azonnal kiütköztek az egy-egy elleni párharcokban, addig Allegri nyíltabb futballra törekszik, és játékosai bátran felvállalják az egyéni küzdelmeket.

Allegri gyors labdajáratást szorgalmazó futballra épít, amely nem igényel időt a csapat támadó fázisba való visszarendeződésére. Emlékezzünk itt a korábban taglalt, Conte által alkalmazott első 3-5-2-es szisztémára, amelyben alapvető fontossággal bírt a lassú labdajáratás, amíg a csapat támadói fel nem értek és fel nem álltak az ellenfél térfelén. Allegri tehát eredetileg a Milannal Zlatan Ibrahimovicra kihegyezett, kedvenc 4-3-3-as felállásának egyik változatát vette elő, de a kezdeti bukdácsolások miatt a livornói szakvezető mégis a nagyobb biztonságot jelentő 3-5-2-vel kezdte első torinói szezonját, amelyben futballistái otthonosan mozogtak.

Nézzük tehát, hogy Allegri milyen szerepet játszott az Itália-verő, Európában azonban rendre csalódást keltő, egykori Conte-csapat érési folyamatában.

 

A támadásvezetés hatékonysága

Amíg Conte a 3-5-2-es rendszerben a két támadóját közel szerepeltette egymáshoz, elősegítve közöttük az összjátékot, és ezen alapult a támadás sikeressége, addig Allegri Carlos Tévezt, később Paulo Dybalát kérte arra, hogy lépjen vissza a labdáért az ellenfél védelmi vonalai közé, miközben a másik támadó mélységbe indult.

Az Allegri-féle támadójáték esetén 3-5-2-ben azonban a két támadó nem áll közel egymáshoz. Tehát Allegrinél azonos játékrendszerben a két támadó teljesen eltérő feladatot kapott, amely döntően befolyásolta a Juve új, szabadabb, kreatívabb, vagyis nyíltabb és európaibb futballját, amely később meghozta a minőségi ugrást a nemzetközi porondon.

Allegri bajnok AC Milanjában az irányító és a középcsatár is visszalépett a labdáért, miközben a másik ék a szélen a védők mögötti területre futott be. Így Allegri több passzvonalat kínált fel, és létszámfölényes helyzetet teremtett a széleken. A Juventusban Andrea Pirlo azonnal Tévez megjátszására helyezte a hangsúlyt, aki ekkoriban visszalépett a labdáért az ellenfél két védelmi vonala között mozogva. A középcsatár az üres területeken kínálta magát, miközben a támadásba mélységből bekapcsolódó belső középpályások betörtek az ellenfél büntetőterületére.

 

Tévez mélységben döntheti el, melyik megoldást válassza a számos lehetőség közül

Így érkeztünk el 2014 októberéhez, a sorsdöntő Olympiacos elleni BL-csoportmérkőzéshez. Ekkoriban Allegri mérlege aggasztó volt: éles kritikák hada zúdult a livornói tréner és az őt alkalmazó torinói vezérkarra. Az akkor 12 idegenben megszerezhető pontból csupán egyetlenegyet szerző Juventus komoly identitásgondokkal küzdött, és az itáliai szakértők azonnal párhuzamot vontak a szakvezető milánói bukásával. A Juventus futballjának ugyanis nem volt ritmusa, lassú labdajáratás jellemezte, mivel Tévez sem volt képes egyedül, az ellenfél védelmi vonalai között kellő energiával és lendülettel mozgatni az újjáalakuló garnitúrát.

Az igazság, hogy Allegri a kezdetektől fogva próbálta a fentebb már említett nyíltabb, európaibb futballra sarkallni a Juventust, és mint minden új játékrendszer begyakorlásához és elsajátításához, ehhez is időre volt szükség. Allegri célja a gyors támadásvezetés volt.

A kezdetekben számos bírálat érte a mestert azért, mert egyszerre több sémát próbált gyakorolni a csapattal, mintsem egyetlen játékrendszert a futballisták számára világos szerepkörökkel. Ez visszaköszön a második és harmadik torinói szezonjában is, a teljesen kicserélődött, új gerincre épülő csapatai építésekor, de mint mindhárom esetben láthattuk, megfelelő eredménnyel. A 3-5-2-es felállást először éppen az Olympiacos elleni sorsdöntő BL-mérkőzésen váltotta fel az általa kedvelt 4-3-1-2-vel, ami bátor, és mint utóbb kiderült, nyerő húzás volt.

 

Allegri támadáskor Tévez, később Dybala visszalépésével és az egyik belső középpályás feltolásával előszeretettel alkalmazta az aszimmetrikus 4-3-2-1-et/3-4-2-1-et

Az olasz bajnokságban működő, Európában ugyanakkor megbukott felállást Allegri akkor váltotta fel, amikor a legnagyobb volt a bizalmatlanság a csapaton belül. Mégis meglépte, és ez az egy mérkőzés és siker segítette a szakvezetőt a továbbiakban is, aki első torinói évének végén ledöntötte a tabukat: a Juventus szerényebb anyagi ráfordítással is képessé vált felvenni a versenyt az európai gigászokkal. A görögök elleni mérkőzésen a játékosok szervezettség nélkül mozogtak, rosszul helyezkedtek. A Juve ellenben bátran felvállalta a párharcokat, és mert kockáztatni, amire a találkozón rá is kényszerült. E példa mutatja, hogy nem elsősorban a felállás a fontos egy európai tétmérkőzésen, hanem az az Allegriből nehéz pillanatokban is sugárzó nyugalom és bátorság, amely mentálisan segített játékosainak átvészelni a mérkőzés közbeni hátrányt és a nehéz pillanatokat.

Allegri négyvédős rendszerrel és középpályás rombusz alakzatban állt fel, ahol kezdetben Vidalt szerepeltette irányítóként azért, hogy kamatoztathassa a chilei labdarúgó azon képességét, amellyel a játékos képes egyrészt fenttartani saját csapatát az ellenfél büntetőterületének közelében, másrészt pedig irányítani tudja a letámadást, ritmust adva annak az ellenfél labdajáratásakor.  A 4-3-3-as (4-3-2-1 vagy 4-3-1-2) szisztémaváltással gyorsabb a játék és kreatívabb a támadófutball, amely mind a szurkolókat, mind a játékosokat pozitívan érintette.

Conte statikus, passzív és minden újdonságot nélkülöző futballját végleg elhagyva egy felszabadult, végre kreatív, támadó Juventus alakult, aminek eredménye nem sokkal később egy önfeledt, friss együttes által aratott 7–0-s hazai siker lett a Parma ellen.

Allegri a támadójátékban nem csupán Tévezt vonta be irányítóként, hanem Stephan Lichtsteiner hatékonyságát is jelentős mértékben javította. A kevésbé technikás svájci lendületből érkezve veszélyes tudott lenni. Védekező fázisban pedig kontránál nem zárt vissza ötödik védőnek, hanem fent maradt, így egy esetleges labdaszerzésnél még egy csatár volt támadószerepben. Arrigo Sacchi jól bevált módszere köszönt itt vissza, amelyet a Milan és a válogatott irányításakor is alkalmazott bő huszonöt évvel ezelőtt. (Sacchi munkásságára hamarosan visszatérünk.)


(X) A szakvezető egykori klubja, a Juventus hamarosan döntőt játszik a Coppa Italiában! Győzelmükre 1,60-as szorzóval lehet fogadni, míg ellenfelükre, az Atalantára 2,30-as oddsot találsz az Unibet kínálatában!


Allegri filozófiát váltott, és időbe telt a taktikai átállás. Az európai érettséget először a Borussia Dortmund elleni továbbjutás sugallta, ahol Allegri bebizonyította, hogy 3-5-2-vel is lehet sikeres a csapat nemzetközi porondon, és e felállást a későbbiekben sem hagyta el az együttes. Míg Conténál decentralizált szerepkör jutott a Juventus legtechnikásabb és labdaügyesebb középpályásainak, addig a büntetőterületre való betöréseikre épített, Allegri viszont centralizálta szerepüket támadásépítésben.

 

Allegri bonyolultabb támadófutballt épít: a szélső középpályás a visszalépő csatárt játssza meg, aki az időközben felfutó belső középpályáshoz passzol. Ő a másik, mélységbe futó éket indítja be

Az új Allegri-féle csapatban később már Dybala volt az, aki rendre visszalépett az aktuális, szélre kihúzódó éktársa mögé, így zavart keltett a védelmi vonalak között, ezzel egyidejűleg fazont szabott a támadásoknak. Gianluigi Buffon hosszú indításainál már Mario Mandzukic vagy Gonzalo Higuaín kérte el a labdát, és a fejjátékával próbálta megjátszani az ebben az esetben legfentebb tartózkodó Dybalát.

 

Védekező fázis

Allegri megelőző szerelést alkalmaz a feltolt védelemmel, ahol a labdát kapó támadót az egyik védő felveszi, miközben a másik kettő a többi csatárt belül figyeli.

 

Martín Cáceres felveszi az ellenfél csatárát, miközben a két belső védő lezárja Buffon előtt a területeket. Asamoah visszafutásával pillanatok alatt rendeződik a Juve védelmi négyese.

Allegri a Milánnál már jól ismert 4-3-3-ja védekező fázisban legtöbbször 4-5-1-re vált, amely nem csupán lefedi a pálya szegleteit, hanem magasan tud vele presszionálni a gyorsabb labdavisszaszerzés érdekében. Allegri második torinói évében egy átalakított kerettel ezt a szisztémát alkalmazta többek között Manchesterben, a City ellen megnyert idegenbeli BL-csoportmérkőzésen vagy éppen Münchenben, ahol az olasz szakvezető taktikailag a mérkőzés rendes játékidejének túlnyomó részében megverte Josep Guardiolát. Példa:

4-3-3/4-5-1 Allegri olvasatában

A livornói mester letámadása ennek köszönhetően agresszívabb volt, ami több, az ellenfél kapuját veszélyeztető lehetőséget is eredményezett. Látni kell ugyanakkor, hogy a négyvédős rendszerre történő átállással komoly feladatot adott játékosainak.

Amikor egy szakvezető három-, négy- vagy ötvédős rendszerre tér át, nem csupán plusz egy védőnek ad új feladatot, hanem a védekező fázist felvállaló futballisták minden egyes tagjának tisztában kell lennie szerepkörével, feladataival, és társaival együtt el kell sajátítania egy harmonikus, hatékony, a játék ritmusát tökéletes biztonsággal interpretáló futballt. A csapat feljebb tolta tehát védelmi vonalát, nem magára húzta ellenfelét, ahogy Conténél láthattuk.

Természetesen Allegri továbbra is alkalmazta a jól bevált háromvédős rendszert, miközben a négyvédős felállásnál a legnagyobb különbség a korábbi rendszerhez képest abban rejlik, hogy labdavesztéskor a korábbi három helyett most két belső védő állhatja útját az ellenfél támadóinak, amely Allegri bátor, kockázatvállaló filozófiájának példája. Mint látjuk, Allegri az öt torinói szezon során rendre alkalmazta – amolyan biztonsági megoldásként – a 3-5-2-es felállást a keret aktuális jellemzőitől függetlenül, miközben számos ki-ki mérkőzésen a 4-3-3-mal vagy 4-5-1-gyel kerekedett felül ellenfelein.

A szakember egy nyílt, európai, bátrabb, kockázatvállaló futballt honosított meg Torinóban, miközben a hónapok múlásával elhitette a játékosaival, hogy képesek nemzetközi téren is felvenni a versenyt a nagy csapatokkal, és félelem nélkül a játékban is előre tudtak lépni.

Mint látható, akár az eredeti 3-5-2-es, akár a támadóbb szellemű felállást alkalmazza is Allegri, lényegesen módosított az eredeti, Conte-féle elképzelésen. Mind a három-, mind a négyvédős rendszert képes volt évről évre építeni.

Allegri az idő múlásával tovább építette a 3-5-2-t, amely védekező fázisban a 4-4-2-es rendszerre változik. A balhátvéd zár vissza, miközben a jobb oldali középső védő kihúzódik a klasszikus jobbhátvéd pozíciójába. Ennek az új, aszimmetrikus játékrendszernek köszönhetően az általa főleg eredménytartásnál alkalmazott 3-5-2-t ezúttal – létszámfölényt teremtve – támadásban is hasznossá tudta tenni. Ez az elgondolás tette lehetővé a Juve számára, hogy ne kelljen túl mélyről építkeznie, így elkerülve a 3-5-2 egyik alapvető hiányosságát.

 

Pirlo távozását követően fontos szempont volt Torinóban Claudio Marchisio, majd pedig Miralem Pjanic szerepköre, akik Pirlótól örökölve a védelem előtt szűrő, irányító szerepkört betöltve egy időben stabilitást adtak az együttesnek

 

Konklúzió

A Juventus – Allegri munkájának köszönhetően – egy korábbi években Európában némiképpen lekezelt együttesből tiszteletet parancsoló csapattá formálódott Max első, 2014–2017 közötti hároméves torinói szerződése idején (a tréner egyébként 2019-ig irányította a Juventust – a szerk).

A három éven belül kétszer is Bajnokok Ligája-döntőbe jutó együttest Allegri úgy volt képes folyamatosan építeni, hogy minden egyes szezon kezdetekor a neuralgikus posztokon eltérő kerettel kellett dolgoznia. Sikerének igazi értékét az adja, hogy a szakmai vezetés e hároméves időszak során nem egy meglévő keretet erősített évről évre, hanem a klasszis távozók helyére a szakvezető más és más típusú labdarúgókat kellett, hogy beépítsen azonos játékrendszerekbe. És ezt nem csupán sikerrel tette, de évről évre fejlődött is együttese a nemzetközi porondon, amely képes volt felvenni a versenyt az európai éllovasokkal.

Allegrinek minden szezonkezdet során le kellett mondania alkalmazott játékrendszerében már bevált, abban otthonosan mozgó és az együttes irányításával megbízott számos labdarúgójáról. Többek között Tévez, Arturo Vidal, Paul Pogba, Pirlo, Álvaro Morata távozása sem rendítették meg az optimista vezetőedzőt, hanem friss igazolásokkal próbálta ellensúlyozni a fentiek hiányát.

Megfelelt annak a feltételnek, hogy személyében olyan szakvezető dolgozhasson Torinóban, akinek hitvallása egy nyíltabb játékra ösztönözze a csapatot.  A Juventusnak ugyanis ekkoriban Európában egy biztonságot és magabiztosságot nyújtó játékrendszerre volt szüksége, amelynek köszönhetően az együttes képes lehetett irányítani a mérkőzések menetét neves európai riválisai ellen, és ellenőrzése alá tudta vonni a játék ritmusát és annak intenzitását. Ezt az alkalmazkodóképességének köszönhetően tehette meg, amellyel mérkőzés közben képes volt szisztémát váltani egy bátrabb, rugalmasabb, egyszóval  európaibb hitvallást követő szakvezető segítségével. Allegri vezető stratégává nőtt Európában és szakmai felkészültsége tökéletes megoldást jelentett a Juventus Conte-éra alatt a nemzetközi porondon mutatott hiányosságainak kiküszöbölésére.

A cikksorozat harmadik részében folytatjuk Allegri és a Juventus taktikai fejlődésének vizsgálatát. Kitérek arra, hogy miben adott újat a szakmának és mi vezetett az újabb BL-döntős szerepléshez.  Megvilágítom azt is, hogy az ötödik év végén búcsúzni kényszerülő szakvezető csapata mely taktikai döntése következtében indult lejtmenetnek.

Kéri András Dániel

A szerző a Calcio Analyst Italia nevű nemzetközi podcast adás szerkesztője


 

Írj hozzászólást