Merre tovább, Juventus?

Bár sorozatban kilencedszer is bajnok lett, a Juventus 2019-20-as szezonja mégsem zárult éppen kifogástalanul. A Sarri-projekt zátonyra futott, most pedig a klublegenda, Andrea Pirlo vette a kezébe a kormányrudat. De mi történt a torinóiakkal a közelmúltban, és mik lehetnek a kilátásaik a következő szezonra?

Fogadjunk, hogy Pirlóval is olasz bajnok lesz a Juventus!

A leggyengébb bajnoki év?

A Juventus elmúlt néhány évére visszatekintve bizony elmondhatjuk: nem az elmúlt szezon volt az utóbbi évek legdicsőségesebb időszaka a klub életében. A 2015-ben és 2017-ben is Bajnokok Ligája-döntőt játszó Bianconeri ugyan 2019-20-ban is menetrend szerint megnyerte az olasz bajnokságot, zsinórban kilencedik alkalommal, ám a rendkívüli körülmények között megrendezett Bajnokok Ligájában már a 16 között búcsúzni kényszerült: a Rudi Garcia vezette, végül elődöntőig menetelő Lyon ejtette ki őket, idegenben lőtt góllal.

Természetes, hogy az Öreg Hölgy számára a Serie A trófeája az utóbbi években már csak amolyan evidencia, az utóbbi évek eredményei után a csapattól évről évre Európában is jó szereplést várnak a klubvezetők és a szurkolók egyaránt. Ugyanakkor a Torinóban eluralkodott össznépi elégedetlenséget természetesen nem önmagában a korai BL-kiesés okozta. Talán egy bajnoki címet sem éltek meg olyan pesszimistán a szurkolók, mint az ideit, ami érthető, lévén, mindössze egy ponttal sikerült az Intert megelőzni a végelszámolásban. Ki tudja, ha július közepén nem sikerül az Atalanta ellen pontot menteni két szerencsés tizenegyessel, lett-e volna nyolcadszor címvédés…

Sarri felelőssége

Maurizio Sarri 2019 nyarán lett a Juventus új vezetőedzője. Úgy tűnt, a sikerkovács Massimiliano Allegrivel öt év után elfáradt a kapcsolat. Bár 2018 nyarán a Juve klubrekordot jelentő 100 milliós összegért igazolta le a Real Madridtól Cristiano Ronaldót, a 2018-19-es szezonban a szokásosan behúzott bajnoki cím mellett a Bajnokok Ligájában a negyeddöntő jelentette a végállomást a meglepetéscsapat Ajax ellen. A csapat elég gyengécske játékot mutatott a párharc során, és úgy tűnt: Allegri vezetésével taktikailag már nem tudnak megújulni, különösen akkor vannak bajban, ha nekik kell többet birtokolniuk a labdát.

Ennek a problémának a megoldására Sarri látszólag jó megoldásnak tűnt: a Napolinál felépített kombinatív, ámde vertikális focijával rengeteg szurkoló szívébe lopta be magát. Bár a Chelseanél már nem sikerült ennyire hatékonyan megvalósítania filozófiáját a bankárból lett edzőnek, azért egy bajnoki bronzérem és egy Európa Liga-győzelem a londoni Kékekkel is összejött. Sarri azonban nem érezte magát komfortosan Olaszországon kívül, így érthetően igent mondott az elmúlt évek legsikeresebb olasz klubjának. Úgy tűnt, megvan a kulcs ahhoz, hogy a Juve ezután ne csak eredményesen, de látványosan is futballozzon.

Ám itt jön a képbe az örök igazság, ami e sorok szerzőjének is véglegesen az agyába égett Sarri Juventusát nézve: a taktikai elképzelés önmagában nem elég, ha nem a megfelelő játékosaid vannak hozzá. Sarri érkezésével a Juventus – akarva vagy akaratlanul – komplett identitást vett magának, ami a pályán kialakított játékképet illeti, ugyanakkor a keretet egyáltalán nem ennek megfelelően rakták össze. A Sarriball egy nagyon konkrét koncepciót ad a játékról, amely minden poszton pontosan meghatározott feladatot követel meg az egyes játékosprofiloktól. Nápolyban a Sarrinak sokszor felrótt rotációhiány ebből a szempontból még előnyt is jelentett – mivel ugyanaz a tizenegy játékos sok időt töltött együtt a pályán, kitűnő összhang alakult ki a játékosok taktikai viselkedése között. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy a 2015 és 2018 közötti Napoli kerete minden poszton megfelelt Sarri filozófiájának, a Zebráknál azonban már Sarri érkezésekor sem ez volt a helyzet.

Az első és legfontosabb természetesen a Ronaldo-probléma volt. A portugál sztárcsatár 35 éves korára már tankönyvi befejező csatár lett, ugyanakkor a klub történetének legnagyobb igazolásaként és az öltöző egyik legnagyobb egójaként mégis igényli a taktikai szabadságot a pályán. Míg a Napoliban minden játékosnak nagyon konkrét hatásköre és felségterülete volt, Ronaldo szabad játéka miatt érthetően a rendszer egésze némileg felborult. Ronaldo sokszor indokolatlanul lépett vissza, csak azért, hogy labdát kaphasson, miközben a csapat szerkezetére kevésbé volt tekintettel. Ráadásul CR7 nem éppen a védekezőmunkájáról híres – sokatmondó, hogy idén januárban a világ egyik legjobb defensive forwardjának számító Mario Mandzukic Katarba kellett, hogy igazoljon, ráadásul a hírek szerint Sarri volt az aki nem tartott igényt rá, mondván, a horvát nem illik az ő rendszerébe…

Sarriball ezzel a kerettel? Középpálya

És ezen a ponton át kell nyergelnünk Sarri felelősségére is. Bár a keretet enyhén szólva nem az Ő filozófiájához igazolta össze Fabio Paratici sportigazgató, azért a 62 éves olasz edző személyi döntései is igencsak vitathatóak. A 2019 nyarán az Arsenaltól érkezett Aaron Ramsey például kifejezetten ígéretes igazolásnak tűnt Sarri csapatába: a Wenger alatt gyakran hatos pozícióból induló, ámde szabad szerepkörben játszó walesi középpályás kitűnően játszhatta volna azt a baloldali nyolcas, a pálya teljes mélységében mozgolódó szerepkört, amitől Marek Hamsík legalább olyan fontos láncszem volt a nápolyi gépezetben, mint Jorginho. Ehhez képest az ő helyén közel kétszer annyi játékpercen keresztül „élvezhettük” a most nyáron távozó Blaise Matuidi enervált játékát. A francia világbajnok a válogatottban is bizonyította: kitűnő kiegészítő ember egy három fős középpályán, ahol alázatosan kiveszi a részét a védekezésben, a progresszív játékban azonban nemigen használható. Gyakran vette át a labdát rossz testpozícióban, a vonalak közé való felmozgások ütemét sem nagyon érezte, végeredményben tehát leginkább csak visszafogta csapatát labdabirtoklásban. A mélyebben védekező ellenfelek ellen az egyébként kitűnően irányító Pjanic is sokszor túl közel helyezkedett a labdás játékoshoz, passzsávokat fogott le, amivel inkább sterilizálta csapata labdabirtoklását. Letámadás ellen azonban kulcsszerepe volt abban, hogy valamit a csapat azért megcsillantson a Sarri nevéhez kötött gyors, kombinatív játékkal. Az eredendően is „nyolcas” uruguayi, Rodrigo Bentancur hozta össze a középpályások közül a legmagasabb xA(várható gólpassz) mutatót az idei szezonban. Igaz, ő sem mindig érezte, milyen ütemben kell a Sarriballban egy nyolcasnak helyezkedni. A szezon vége felé azonban kiderült: védekező középpályásként, Pjanic helyén sem teljesített rosszul, sőt a bosnyák irányító távozásával Pirlo akár a jövőben is számba vehetné hatosként. Szót kell ejtenünk a 2019-es nyár másik középpályás igazolásáról, Adrien Rabiotról is: nos, ő sem az a sokoldalú középső középpályás, akit Sarri rendszerében várnánk. A francia már a PSG-ben is inkább visszalépő nyolcast játszott, ami a Juventusnál is látható volt: tulajdonképpen nyomás alatt egész jól segítette a csapat labdakihozatalait, ám a mélyen betömörülő ellenfelekkel szemben ő sem tudott sokat segíteni.

A nem túl ideális csatársor és a hiányzó szélsők

Itt vissza kell térnünk a Ronaldo-problémára is: eleinte úgy tűnt, a Higuaín-Ronaldo kapcsolat jól működhet, hiszen az argentin klasszikus befejező csatár: az ellenfél tizenhatosán belüli konstans jelenléte némileg felszabadítja Ronaldót. CR7 mellett azonban tavasszal egyre többször Paulo Dybala kapott helyet a csatársorban. Az argentin kis területen is elboldoguló, gyakran visszalépő középcsatár. Nagy segítséget nyújtott a csapatnak, ám Ronaldóval érthető módon gyakran kioltották egymást. Ezt egyébként a számok is alátámasztják: a Serie A mögöttünk lévő szezonjában Higuaín 1866 perc alatt 10.09-es xG-mutatót hozott össze, míg Dybalánál ez a statisztika 2187 játékperc és 9.31 xG volt. Talán nem véletlen, hogy az egyik legtöbbet kereső Higuaínt nem különösebben marasztalják (az Inter Miami lehet a következő állomás), bár úgy tűnik a harmincon túli filtert továbbra is bennehagyták a scouting rendszerben, lévén, hogy Edin Dzeko és Luis Suarez közül válogatnak.

A FootballSlices radarja is mutatja: Higuain klasszikus befejező csatár, a passzolással és cselezéssel kapcsolatos statisztikákban Dybala az erősebb.

Külön érdemes szót ejteni a széljátékosok hiányáról is, hiszen ez az előbb már emlegetett felállt fal elleni játék egyik alapfeltétele lett volna. A ballábas Douglas Costa, bár visszalépéseivel időnként képes volt passzsávot nyitni a jobb oldalról a pálya közepe felé, (sérülései miatt) talán már sosem fog olyan teljesítményt nyújtani, mint a Bayern Münchenben a 2015-16-os szezonban. A kolumbiai Juan Cuadrado legtöbbször nem is jobbszélsőt, hanem jobbhátvédet játszott, ám számtalanszor kiderült: neki nem ez az igazi posztja. Labdavezetései jobbhátvédként is egy jobbszélső mozgására emlékeztettek, így nem igazán tudta megoldani az ellenfél szélsőhátvédjeinek dinamikus széthúzását. Bár Sarri rendszerében általában csak az egyik szélső bekknek szabad magasan felfutnia, Alex Sandro nem tudta megközelíteni a Napoliban látott Faouzi Ghoulam kitűnő játékát. Tény, hogy Costa jobb oldali tükörszélső játékával Sarri gyakran „letükrözte” a Nápolyban látott baloldali fókuszú játékot, Danilo sem tudott nagyon sokat hozzátenni ehhez. Igaz, a Sarri-féle Napoli felállt fallal szemben sem volt éppen bivalyerős, annak a csapatnak az erősségét is a kicsalogatott, magasra felállt védelem elleni gyors kombinációk adták. Sarri időnként vonalszélsőkkel is próbálta játszatni a csapatot, ilyenkor főként Cuadrado játszott jobbszélsőt. Ez azonban csak még jobban kiemelte a csapat problémáit: a kiszámítható beívelésekből legfeljebb Ronaldo fejjátékában bízhatott a csapat, őt azonban a kiszolgálás említett hiánya miatt kevesebbszer sikerült jó pozíciókban megtalálni, mint a Realban. Itt meg kell jegyezni Federico Bernardeschi szerepét is. A sokoldalú középpályás-támadó-szélső helyét sem sikerült Sarrinak ideálisan megtalálnia. Középre mozogva a rendszer összevisszasága miatt szenvedett, a jobb oldalvonal mellett ballábasként befelé játszva inkább csak a meccsenkénti 3 lövésre jutott ereje. 26 évesen egyelőre még mindig kérdés, hogy mit tesz hozzá egy topcsapat támadójátékához – pl. a sokat sérült Costa labdacipelésbe, cselezésben, lövések, helyzetek és gólok előkészítésében is messze felülmúlja, míg a presszingben az olasz sem túl erős.

Ugyanakkor érdemes elgondolkozni, hogy az 1 góljával (4.7 xG-re) kicsit balszerencsés idényt futó Bernardeschi ugyan hasonló nagy mennyiségben ám kétes (0.09 xG/lövés átlag alatti) minőségben termeli a lövéseket, de talán Ronaldo és Higuaín miatt nem jut el a kapu elé, a jobb pozíciókba.

Bernardeschi lövései Sarri előtt
Sarri alatt, eltűntek a ZÖLDDEL jelzett gólok és a büntetőterületen belüli lövések is

Védekezés

Végül szót kell ejtenünk a védelem közepéről is is: bár az Ajaxnál berobbanó fiatal, Matthijs de Ligt a 2019-es nyár egyik legnagyobb igazolásának tűnt, a fantasztikus indításairól híres Bonuccival mégsem sikerült sokat hozzátennie a passzjátékhoz. Ha abból indulunk ki, hogy a támadásokat hátulról előrefelé kell építeni (márpedig a saját kapuját ritkán rohamozza szándékoltan egy csapat), akkor tulajdonképpen úgy is fogalmazhatunk, hogy De Ligt egy rosszul kialakított rendszer áldozatává vált. Mivel a Juve legtöbbet jobbról balra forgatta a játékot, a bal oldali túltöltés miatt, és különösen a középpálya rossz indítása miatt de Ligt keveset tudott megmutatni passzolási képességeiből, hiszen rendszerint oldalirányú, kevésbé progresszív passzokra kényszerült. Bonucci hosszú indításai pedig kevéssé voltak hatékonyak, igaz, egy ilyen rendszerben egy középhátvédtől ilyesmire kevésbé is van szükség.

Ami a védekezést illeti: az elmúlt szezonban a Juve 41 engedett xG-re kapott 43 gólt, ez nyilvánvalóan alulmúlja az Allegri-korszak számait. Már a tavalyi harminc bekapott gól kapcsán is fanyaloghattak a Juve drukkerek, de az idei 43 majdnem duplája a korábbi hét bajnoki cím 23.14-es átlagának, míg engedett xG-ben se mentek 27 fölé (itt csak 2014\15-től vannak adatok).

Természetesen Mandzukic távozásával és Ronaldo érkezésével a Juve védekező rendszere nyilvánvalóan sebezhetőbbé vált. Ehhez azonban hozzájön, hogy Sarri presszingjében általában nincsenek nagyon agresszív csapdázó elemek két három-játékos egyidejű részvételével, általában csak a legközelebbi játékos támad ki a labdásra. A szervezett védekezéssel sztereotipikusan összekötött olasz bajnokság egyébként is csúfos lemaradásban van például a német csapatok korszerű presszingjéhez képest. A Juve így védekezésben gyakran 4-4-2-őt formált, a három megbízhatóan dolgozó középpályás mellé pedig Costa vagy Bernardeschi is rendszeresen hozzáadta a maga részét. Ettől még a csapat kompaktságával adódtak problémák, Pirlónak tehát a védekezésen a jövőben is mindenképpen javítania kell.

Merre tovább? Fiatalos aggresszió? Pirlo kihívásai

Érdemes tehát végiggondolni, milyen rendszer állhat jól az újjáépülő Juventusnak. Az eredetileg az U23-as csapat edzőjének kinevezett, majd sebtiben megbízott Pirlo még semmilyen edzői tapasztalattal nem rendelkezik, elképzeléseiről tehát elöljáróban keveset tudhatunk. A hírek szerint azonban az elmúlt időszakban elmélyülten tanulmányozta a City vagy éppen a labdabirtoklásban szintén szervezett Alkmaar játékát, ez alapján valószínűleg pontos sémákkal precíz pozíciós játékot szeretne leoktatni csapatának. Ebből a szempontból Pirlo személye is nagyon fontos: a korábbi legendás irányító vezetőként is komoly hitelességet sugározhat a játékosok felé, ezért a Ronaldóhoz hasonló individualistább játékosokat is talán jobban a rendszerbe tudja majd fogni. Ami az igazolásokat illeti, a fiatal, ámde ígéretes Dejan Kulusevski és a Schalkétól érkező Weston McKennie mellett egy k̶ö̶n̶y̶v̶e̶l̶é̶s̶i̶ ̶t̶r̶ü̶k̶k̶ csereüzlet részeként Arthur is a csapathoz érkezik.

Egy biztos: Ahhoz, hogy Ronaldo leigazolását ne tekinthessük melléfogásnak, olyan rendszert kell építeni, amely eltűri játékát. Ki kell mondani: egy 35 éves Ronaldo a csapatjáték szintjén már a korábbinál is komolyabb kompromisszummal járhat, s nagyjából csak egy olyan rendszerbe illeszthető be, ami a Zidane-féle, triplázó Realhoz hasonlít. Két csatár, és nagyon erős középpályás jelenlét. Előbbi azért szükséges, hogy legyen egy, az ellenfél tizenhatosán belül folyamatosan jelenlévő csatár, aki ellensúlyozza Ronaldo szabadságát, utóbbi pedig adja magát, hiszen a Juve jelenlegi kerete tele van középső középpályásokkal. A legnagyobb kérdés persze, hogy Pjanic távozásával ki játszhat a védekező középpályás pozíciójában. A múlt szezon második felében mellőzött világbajnok, Sami Khedira jó megoldásnak tűnhet, de Bentancur is játszott már „hatost”, nem is rosszul. A középpályán Aaron Ramsey-t szinte vétek lenne kihagyni a csapatból, nyolcas posztra ugyanakkor McKennie, Rabiot és Arthur is rendelkezésre áll még. Ramsey természetesen tízesben is tudna játszani, ám ekkor a Ronaldo–Dybala–Higuain hármasból valaki kimaradna a kezdőből. Fentebb már volt szó róla, hogy Higuaín jobban működik Ronaldo mellett, Dybala képessége viszont akár a vonalak között is jól jöhetnek, ebben az esetben Ramsey nyolcast játszhatna. Ez nem is követelne akkora kompromisszumot: a Juve keretében ugyan sok középső középpályás van, azért nem mindenki pótolhatatlan…

Bernardeschi, Cuadrado és Costa egyébként taktikai flexibilitást is adhat Pirlo számára: Bernardeschi ugyebár (sokadik) középpályásként és vonalszélsőként is használható, Cuadrado viszont vonalszélső mellett inkább szárnyvédőt tudna játszani három belső védős rendszerben. Ebből labdabirtoklásban akár 3-4-1-2 is lehetne, szükség esetén pedig elő lehet venni a Sarri idejében alkalmazott 4-3-3- és 4-4-2 közti hibridet Costával a jobb szélen- ám a korábbinál sokkal szerencsésebb középpályás szereposztással…

A négy védőt ugyanakkor legalább a labda ellen mindenképpen érdemes lenne megtartani, hiszen Ronaldóék kevesebb védekező munkája miatt a középpálya nagyon sebezhetővé válna, ráadásul a sok középpályás kiütné egymást a csapatból, miközben az egyébként szárnyvédőként jól használható Cuadradónak szinte bebetonozott helye lenne a csapatban. A sokoldalú Bernardeschi pedig védekezésből is jól kiveszi a részét, így vele akár klasszikus 4-4-2-t is lehetne védekezni. A presszingben kevésbé használható Ronaldo viszont nemzetközi szinten nem fog jót tenni a Juve védekező agresszivitásának…

Összefoglalva tehát Pirlo komoly kihívás előtt áll: edzői tapasztalat nélkül kell menedzselnie egy nem túl szerencsésen összeigazolt keretet. Ugyanakkor a hírek szerint a stábjában az Udinesét is irányító Igor Tudor lesz az első számú segítője, mellette a Napoli U19-es edző Roberto Baronio, az olasz szövetség meccselemzője Antonio Gagliardi és Paulo Bertelli erőnléti edző dolgoznak majd. Ez így egy komoly csapatnak tűnik, de továbbra is nagy kérdés, miként tud kompromisszumokat kötni és megoldásokat hozni Pirlo és csapata, és, hogy milyen rendszerben (állítólag Dzekót 343-mal csábítja Pirlo) láthatjuk a Juventust idén.

Írj hozzászólást