Miért zöldebb a fű Manchestertől távol? – Lukaku, Lingard és társaik

Miközben a Manchester United magabiztosan lépeget a Premier League-ben jelenleg számukra megkérdőjelezhetetlen előrelépést jelentő második hely felé, a szezon utolsó heteihez érve a klub egykor nemkívánatosnak nyilvánított játékosaira legalább akkora reflektorfény irányul, mint az Old Traffordon szereplőkre.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

Romelu Lukaku a kontinens egyik legkiválóbb kilenceseként, Ashley Younggal, Alexis Sánchezzel és Matteo Darmiannal karöltve egy évtized után újra a Scudetto küszöbére repítette az Intert, Jesse Lingard pedig február óta – még leírni is furcsa, de – a topligák egyik legjobban teljesítő támadójaként segíti a BL-helyeken tartani a West Ham United csapatát.

Mitől tudnak kiteljesedni a Manchesterben számkivetetté vált játékosok, és egyáltalán, adhat-e okot aggodalomra ez a kezdetleges, ám tendenciának tűnő jelenség?

Ha e cikk néhány nappal korábban került volna megírásra, akkor azzal kezdődött volna, hogy Manchester vörös felén semmi ok az aggodalomra. A Szuperliga bejelentése, tiszavirág-életű létezése, majd Ed Woodward lemondása után persze ez már kevésbé állja meg a helyét, hiszen a bizonytalan helyzetben, ami előállt, senki nem érezheti kényelemben magát, de jelen írásban ettől és az események lehetséges hatásaitól igyekszünk annyira eltekinteni, amennyire csak a téma engedi.

Sportszakmai szempontból jelenleg tényleg nincs túl sok ok az aggodalomra az Old Trafford környékén. Ole Gunnar Solskjaer együttesének bár valós esélye nem volt megszorongatni a bajnoki címet minden bizonnyal visszahódító Manchester Cityt, az idény második felére egyértelműen a United vált az üldöző falka vezetőjévé, ami markáns változás az előző évekhez képest. Természetesen fel lehet tenni számos jogos kérdést azzal kapcsolatban, hogy a norvég tréner valóban képes lesz-e visszajuttatni csapatát a klubfutball élvonalába, de az összképet tekintve talán rég lehettek ennyire nyugodtak a Vörös Ördögök rajongói.


(X) Kattints ide és fogadj az Európa-liga győztesére, gólkirályára vagy a legtöbb gólpasszt adó játékosára az Unibeten!


Az esetleges elégedetlenség egyik forrása a keret összetétele lehet. Egyes pozíciók hosszú évek óta befoltozásra várnak, míg máshol, bár „kilóra” megvannak, minőségben inkább kétes színvonalat képviselnek az adott játékosok. Épp ezért lehetnek ambivalens érzései a klub szurkolóinak, amikor azt látják, hogy az elmúlt esztendőkben könnyű szívvel elengedett spílerek nemhogy megállják a helyüket új állomáshelyükön, egyenesen újjászületnek, amint elhagyják Manchestert.

A probléma egyik – nem újkeletű – oka, hogy a vezetőség tagjai rendre hibáznak egy-egy szerződéshosszabbítással, vagy épp rossz játékostól válnak meg az adott csapatrészben. Legjobban ezt talán középhátvéd-fronton lehet szemléltetni – hiába tűnik idén többnyire egész stabilnak a Harry Maguire–Victor Lindelöf duó, mögöttük jóformán nincs megbízható alternatíva. Axel Tuanzebe még mindig nem tudta stabil opcióvá kinőni magát, mostanra pedig már lassan önámítás lenne azzal számolni, hogy Eric Bailly és Phil Jones valaha is maguk mögött hagyják a karrierjüket végigkísérő sérüléshullámot.

Utóbbiak egyaránt az elmúlt bő két évben kaptak új kontraktust, miközben a közelmúltban nem marasztalt Chris Smalling és Daley Blind egyaránt megbízható teljesítménnyel rukkoltak elő. Igaz, hogy a sérülésveszély az elengedett páros esetében is tényező volt, ahogy az idő sem az ő oldalukon állt volna a Unitednél, de elnézve az elmúlt évek produkcióját, nehéz lenne védeni Woodwardék döntését. 

Ilyen és ehhez hasonló eseteket bőven találni a manchesteriek háza táján. Elsőre hiába tűnhet apróságnak, nem szabad elfelejteni, hogy a keretépítés során a jövőben elérni kívánt szintet várhatóan meg nem ütő játékosok „eltávolítása” legalább olyan fontos lépés, mint az új szerzemények megfelelő kiválasztása.

 

Milánóban egy teljes manchesteri különítmény robog a bajnoki cím felé (Fotó: Getty Images)


 

Ezeket a tévedéseket fontos felismerni, de valószínűleg kevés United-szurkoló szokott elmerengeni azon, hogy „mi lett volna, ha….?” egyes perememberek helyett másokat váltott volna néhány millió fontra a klub. Manapság viszont biztos többekben felmerül, jó döntés született-e, amikor Lukakut vagy éppen Lingardot távozni engedték?

A két esetet persze nehéz egy kalap alá venni: Lukaku, bár Solskjaer érkezése után is rendszeresen pályára lépett, kétségtelenül nem élvezte annyira a norvég bizalmát, mint korábban José Mourinhóét, Lingard ezzel szemben még a meccskeretbe sem igazán tudta beverekedni magát, olyannyira, hogy távozása előtt egyetlen perc játéklehetőséget sem kapott a bajnokságban. Mégis, ha kellően távolról nézzük a két helyzetet, felfedezhetünk párhuzamokat.

Solskjaer regnálásának egyik jellemzője, hogy a támadóharmadban a napjainkban „divatos”, előre lekottázott kombinációk helyett egy lazább keretrendszeren belül szabad kezet ad játékosaiknak, akik sokszor kitűnő játékkapcsolatukkal oldják meg a feladatot az ellenfél kapujának környékén. Ezen kapcsolatok kialakulásához azonban fontos az állandóság: OGS Anthony Martialt favorizálta kilencesként, részben, mert a francia lábra szereti kérni a játékszert, hogy utána kombinálni tudjon társaival, a belga pedig inkább az üres területeket támadva érzi jól magát.

Solskjær azért nem tudja kellő hatékonysággal rotálni eltérő profilú támadóit, mert az együttes támadójátéka túlságosan is függ az azt alkotó egyénektől, így a beugrók számára nincs egy koherens rendszer, amibe belesimulhatnának.

A jelenség kicsúcsosodását a tízes pozíciójában láthatjuk. Bruno Fernandes érkezése után a Manchester United varázsütésre egy új csapat benyomását keltette – szinte minden támadás a labdamágnesként funkcionáló portugálon fut keresztül, aki nélkül jóformán elképzelhetetlen egy veszélyes United-akció. Lingard ennek a szöges ellentétét nyújtja, hiszen épp a labda nélkül végzett munkája a legnagyobb erénye, így esélye sem volt, hogy valaha is eredményesen ugorjon be a sztárirányító helyére – és ez még akkor is igaz, ha figyelembe vesszük a két játékos között nyilvánvalóan fennálló minőségbéli különbséget.

 

Az utolsó hónapokban már ennyi sem jutott Lingardnak (Fotó: Getty Images)


 

Miután megértettük, miért Solskjaer rendszere – vagyis épp annak bizonyos fokú hiánya – okolható egy-egy értékes kerettag elkallódásáért, könnyen felismerhetővé válik, ki lehet a következő sorban. A klub a nyári büdzsé felét az ajaxos Donny van de Beekre áldozta, aki Lingardhoz hasonlóan képtelen helyet követelni magának Fernandes mellett a csapatban. A saját nevelésű támadó és a friss szerzemény helyzete kísértetiesen hasonló: a megállás nélkül erőltetett kulcspasszok helyett Van de Beek is inkább okos elmozgásaival teremt lehetőséget magának és társainak, így aligha várható el tőle, hogy egy az egyben pótolja a rekordbajnok központi figuráját. Persze korai lenne temetni a holland manchesteri karrierjét, de nehéz elképzelni, hogy egy hozzá hasonló játékos miként lenne beilleszthető a jelenlegi Bruno-centrikus gárdába.

A problémának – már ha ezt annak lehet tekinteni – nincs egyértelmű megoldása. Az elmúlt két és fél év alatt bőven volt időnk megismerni Solskjær módszereit, és felesleges lenne várni, hogy pont akkor fog változtatni, amikor épp az eredmények is őt igazolják. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy hiába a ligaszinten is kiemelkedő forma, Jesse Lingardnak aligha van már visszaút szeretett klubjába, ahogy azt is valószínűsíthetjük, hogy nem ő lesz az utolsó, aki csak az Old Traffordtól távol fog tudni kiteljesedni. A jelenség mindenesetre nem számít egyedinek: kinek ne jutna eszébe a Chelsea, ahol a támadóharmadban a későbbi utódjához hasonló elvek mentén dolgozó Mourinho gond nélkül engedte útjára a Kevin de Bruyne, Mohamed Salah, Lukaku hármast. A manchesteri szurkolók csak remélhetik, hogy kedvenc klubjuk nem fog a fővárosi riválishoz hasonló hibákat elkövetni.


Kiemelt fotó: Reuters

Írj hozzászólást