Raheem Sterling, az örök küzdő

Az angol közvéleményt még mindig megosztja Raheem Sterling, a futballista, a magánember Sterlinget ugyanakkor sokkal inkább kezdik elfogadni. Pedig számos kritikával, meglehet, előítélettel kellett a Manchester City futballistájának megküzdenie, aki tovább harcolhat: nem csak a faji egyenjogúságért, manchesteri csapattagságáért szintén.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!  


 

Az angol labdarúgás egyik legellentmondásosabb figurája Raheem Sterling, akit valamiért – majd mindjárt kitérünk arra is, miért – szokás utálni, róla becsmérlően szólni, képességeit alábecsülni, holott az utóbbi 23 háromoroszlános mezben megvívott mérkőzésén 15-ször betalált, az elmúlt négy manchesteri idényében szerzett 93 gólt, a horvátoknak, a cseheknek és a németeknek berámolt góljával, a dánok elleni fékezhetetlen futballjával pedig az angol válogatott egyik legjobbjának bizonyult az Eb-n.

A privát Sterling nem kevésbé megosztó: az utálkozók pénzsóvár ficsúrnak titulálják, aki egyedül a nagyobb dohányért intett búcsút 20 évesen a Liverpoolnak, hívei ugyanakkor az ambiciózus sportembert látják benne, aki a trófeák reményében ott merte hagyni a tradicionális nagy klubot az újgazdag olajtámogatottért. Mindezeken túl is találni egymással szemben álló oldalakat, amelyek közül az egyik rasszista attitűdről árulkodva szereti Sterlingen hegyezni a nyelvét, a másik meg lelkesen helyesel, amiért a szélsőt a faji egyenlőségért vívott harca elismeréséül a Brit Birodalom Rendjével (MBE) tüntették ki. 

Maradva a szakmánál, mintha valóban lenne neki két énje.

Az egyiknél sokszor dadog a labda, elrontja az ordító ziccert, bántóan gyenge az első érintése, illetve bántóan hosszan tolja meg a labdát – ezt a Sterlinget látva születik meg aztán az a szurkolói vélemény, amely szerint ha nem lenne szélvészgyors, a harmadosztályban futballozna. A hasonló bénázásait leginkább az angol válogatottban produkálta, egészen az idei tornáig, amikor azt is megmutatta, micsoda érték ő bátor megindulásaival, hasznos labdacipeléseivel, beindulásaival, a kapu előtti jó ütemű érkezéseivel. Mintha a horvátok elleni góllal lekerült volna a lábáról az a béklyó, ami nem csak a testét, a lelkét is gúzsba kötötte. Mert eleddig érezhetően sokkal idegesebben, túlizgulva fellépéseit, a menthetetlenül rázúduló kritikaözöntől tartva, attól előre reszketve futballozott címeres dresszben, olykor felismerhetetlenül gyengén. Olyankor elég nehéz volt elhinni, hogy a londoni Alpha and Omega FC-ben mint csodagyerek gondoltak a nyolc-tíz éves Sterlingre (látva, hogyan cselezi ki bámulatos könnyedséggel a vele szemben lévőket). De nem csak a kiscsapatban játszva ámultak szólói láttán, az őt tízéves korában leigazoló Queens Park Rangersben szintén hüledezésre okot adó futballt produkált. 

Ha már QPR. Mint azt a The Players’ Tribune-nek nyilatkozva megjegyezte, rengeteget köszönhet nővérénék, aki dicséretes önfeláldozásról tanúskodva zokszó nélkül kísérte el öccsét a nem épp két saroknyi távolságban tartott edzésekre. Az észak-londoni Wembley mellől kellett átbuszozniuk a nyugat-londoni QPR edzőközpontjába, minden nap negyed négykor indulva, hogy aztán este 11-re érjenek haza. Minthogy édesanyja nem engedte, hogy a még általános iskolás fia egyedül szelje át a fővárost, nővére vállalta fel a kísérő szerepét, amiért Sterling nem tud elég hálás lenni.

Nem csak a tesó vigyázott rá, a Vernon House tantestülete szintén. Sterling viselkedészavarai miatt a problámás gyerekeket nevelő iskolában töltött el néhány évet. Mint azt később elárulta, egyszerűen csak senki másra nem hallgatott édesanyján kívül. Minthogy azonban futballozni nagyon tudott, a tíz éves Sterlingről az egyik tanára megjegyezte: „Mire 17 leszel, vagy az angol válogatottban futballozol, vagy börtönben kötsz ki.” És valóban: még a 18. születésnapja előtt bemutatkozott a nemzeti együttesben, az őt 2010-ben 600 ezer fontért leigazoló Liverpool csatáraként (a Vörösök mellett fél Anglia sorban állt a 15 éves Sterling kegyeiért). 18 éves korára pedig a Liverpool egyik legfontosabb játékosa lett, félelmetes triót alkotva Daniel Sturridge-dzsal és Luis Suárezzel. Mögöttük ugyebár Philippe Coutinho, valamint a Steven Gerrard-Jordan Henderson kettős végzett alkotó-, illetve kulimunkát, a Brendan Rodgers irányította klasszis állomány meg is érdemelte volna a bajnoki címet, de az ominózus Gerrard-elcsúszással, és a Chelsea elleni hazai vereséggel kicsúszott saját kezéből a sorsa, a City meg nem hibázott.

Akkor még mindenki imádta a védők közt kedvére ficánkoló klasszist, hanem amikor nem fogadta el a klub szerződéshosszabbítási ajánlatát – Liverpoolban az addig heti 35 ezer fontot (több, mint 12 millió forintot) kereső talentumnak 100 ezret ajánlottak – az angol közönségkedvenc első számú közellenséggé vált. Hiába hangoztatta, a döntés oka szakmai, a kapzsiság stigmája rata ragadt. Az őt oltalmazni próbálók igyekeznek persze hangoztatni: érdekes, amikor Gareth Bale a Tottenhamet elhagyva a Real Madridba igazolt, senki sem kárhoztatta, mindenki elfogadta, hogy szakmai babérokra tör. És ha nem is tökéletes az analógia, annyi hasonlóság van a két eset között, hogy mindkét eladó klub igencsak jól járt az üzlettel (Sterling az érte kifizetett 50 millió fonttal akkor a legdrágább angol játékossá vált), és mindkét esetben olyan helyet választott a távozó klasszis, ahol nagyobb esély mutatkozott a trófeahalmozásra (és mindkét esetben így is lett, még ha a BL-t nem is sikerült azóta sem begyűjtenie a Citynek, szemben a Liverpool 2019-es diadalával). Sterling mégis fekete bárány lett (persze, tudjuk, hazai riválishoz igazolni bűn, külföldre szerződni mindig bocsánatosabb), a hozzá közel állók szerint a „feketén” van a hangsúly: hogy egy fekete játékostól nehezebben fogadják el, ha ennyire határozott, öntudatos, vagy ha egyszerűen csak igen jómódú.

 

 


 

Utóbbira három éve maga Sterling is igyekezett felhívni a figyelmet, egy – legyünk megengedők – valóban nem túl szerencsés újságírói tálalást bemutatva. Történt, hogy az angol bulvárlap, a Daily Mail a Manchester City ifjú fekete játékosa, Tosin Adarabioyo lakásvásárlását a következő címmel tette közhírré: „A heti 25 ezer fontot kereső, 20 éves City futballista bár még egyetlen PL-meccsen sem kezdett, 2,25 millió fontért vett lakást”. Ezzel szemben amikor fehér klubtársa, Phil Foden vett ingatlant, úgy szólt a headline: „A City ifjú csillaga kétmillió fontért vett új lakást édesanyjának.” Érezzük a különbséget, ugye? Mármost Sterling azóta is, mindig hallatja hangját, ha megkülönböztetéssel találkozik, de akkor is kénytelen volt felszólalni, amikor ugyancsak 2018-ban, kevéssel a világbajnokság előtt őt pécézte ki magának a bulvármédia. 

 


(X) Vegyél részt az ingyenes nyerő széria tippjátékban! Válaszolj helyesen naponta az olimpiával feltett kérdésekre és nyerj ingyenes pörgetéseket és ingyenes fogadásokat!


 

Sterling megannyi tetoválása között akad bájos is, mint amelyik gyerekkori önmagát ábrázolja, hóna alatt futball-labdával, amint a közeli Wembley felé tekint, alighanem arról ábrándozva, egy nap a labdarúgás szentélyében az angol válogatott mezét viselve ünnepel gólt. Vagy nyer éppenséggel nagy tornát. Az utóbbi hajszál híján nem, az előbbi viszont többször is megadatott a Manchester City támadójának, mégsem ez a gyerekkorból fakadó látomásos tetoválás, hanem egy másik, a jobb lábszárán díszelgő darab járta be az angol sajtót, ami immár az előítélet szimbóluma is egyben. A The Sun hívta fel rá a figyelmet az oroszországi világbajnokság előtt, azt ecsetelve, micsoda beteg gondolat, hogy valaki egy gépfegyvert festet magára. „Raheem lábon lőtte magát”, adta címéül az újság az M16-os karabélyra utalva, a City-csatár válasza nem sokat késett. „Kétéves koromban az apámat lelőtték. Megfogadtam, soha az életben nem nyúlok fegyverhez, helyette a jobb lábammal lövök. Úgyhogy sokkal mélyebb a jelentése annál, mint azt gondolnák.”

Mindjárt megváltozott a narratíva, az édesanyjával ötéves korában Jamaicából Londonba költöző klasszis azonban nem szűnt meg központi szereplő lenni. Amikor az elmúlt szezon végén kikerült a Josep Guardiola irányította City kezdőcsapatából, a helyét elfoglaló Foden, valamint Jadon Sancho és Jack Grealish a válogatottban is megelőzni látszott őt, de nem Gareth Southgate-nél. A szövetségi kapitány töretlenül hitt támadójában, a bizalmat pedig meghálálta tanítványa.

Kérdés, Guardiola kevésbé rendíthetetlen hite újra képes-e megszilárdulni. Angliai beszámolók szerint is nehéz kiigazodni a City szándékain. Az biztos, hogy a kékek nem akarják elkótyavetyélni egyik nagy értéküket, márpedig ha a két év múlva lejáró szerződését Sterling a bizonytalanná váló csapattagsága miatt nem óhajtja meghosszabbítani, most kell eladni, egy évvel a megállapodása lejárta előtt jóval kisebb summával kellene a Citynek beérnie.

Sterling a hírek szerint nyitott is a váltásra, kérdés, melyik klub engedheti meg magának a szolgálatait. A világjárvány előtt a Real Madrid lehetséges desztinációnak tetszett, nem tudni, még mindig csábítják-e a királyiak az angolt. Raphael Varane eladásával pénz állt a házhoz, ha hozzátesszük, hogy Sergio Ramos távoztával két nagy keresetű játékos bére maradt a kasszában, Sterling fizetésére éppenséggel futná.

Egyelőre azonban nem nagyon látni, mi lesz a még mindig csak 26 éves futballista sorsa, egy biztos: a Cityhez egyre közelebb kerülő Grealish érkeztével a konkurencia nem lesz szegényesebb.

Ha értékeled a munkánkat, támogasd működésünket egy kattintással:    Támogatom

Írj hozzászólást