Reális az olasz Eb-győzelmet várni? – vélemény

Amikor a 2018-as világbajnokságról való lemaradást követően Roberto Mancinit nevezték ki az olasz válogatott élére, nem sokan gondolták volna, hogy a squadra azzurra akár már a következő világeseményen esélyes lehet a végső győzelemre.

 


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!  


 

Bevallom, Mancini 2018-as kinevezésekor jómagam is kétkedő voltam, ugyan nem írtam le őt sosem, de inkább klubedzőként tekintettem rá, mintsem kapitányként. Az eredménytelen Ventura-korszak után mindenképpen egy fiatal, új szemlélettel rendelkező trénert láttam volna szívesen, de a kinevezése után úgy voltam vele, hogy a korábbinál csak jobb lehet, bizonyítson. Rengeteg kritikus volt, akiket sikerült Mancininek maga mellé állítania, és három év alatt elérte, hogy az olasz válogatott valamennyi szurkolója töretlenül bízzon az elképzeléseiben.

Az új szakember debütálása nem volt zökkenőmentes, a 2018-2019-es Nemzetek Ligája-kiírásban a portugálokkal és a lengyelekkel egy csoportban csak a bennmaradást érő második helyet sikerült megcsípni, többször elég gyenge teljesítménnyel. Mint minden építkezés elején, akadozott a játék, Mancini még kereste a csapatát a következő Eb-selejtezősorozatra. Végül olyan jól sikerült megtalálnia, hogy a kvalifikációt tízből tíz győzelemmel zárta egy finoman szólva sem túl veretes csoport élén. Ugyan gyengébb ellenfelekkel találkoztak, mégis hiba nélkül sikerült mindet oda-vissza legyőzni, közben pedig szép lassan összekovácsolódott az együttes, és kirajzolódott a jövő olasz nemzeti csapata.

 

 

Az azzurri jelenleg már sorozatban 30 (!) mérkőzést vívott meg veretlenül az Eb három csoportmeccsével együtt, és ezzel beállította a legendás Vittorio Pozzo kétszeres világbajnok csapatának csúcsát. Mancini irányításával 35 meccsen 26 győzelem, hét döntetlen és két vereség a csapat mérlege – tekintélyt parancsoló, de tény, hogy ezalatt az olasz válogatott kevésszer találkozott a világ elitjéhez tartozó ellenféllel.

Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a kezdeti nehézségek után Mancini megtalálta azokat a játékosokat, akikre számíthat, és a mostani keret tökéletesen tükrözi a szövetségi kapitány és az edzői stáb hitvallását. A mostani olasz válogatott képes dominálni a játékot, a rendkívül erős középpályás állománya jóvoltából pedig bárkivel fel tudja venni a kesztyűt: a sok, rövid passzos, helyzetváltoztatós játék bizonyára sokak számára jelenthet még kihívást. Kellemes gond lehet, hogy Nicolo Barella, Jorginho, Marco Verratti és Manuel Locatelli közül éppen ki maradjon ki, még úgy is, hogy Stefano Sensi vagy éppen a támadóbb felfogású Nicolo Zaniolo sérülés miatt nem lehet ott az Eb-keretben. Az olaszoknál gyakran érezhető, hogy a nemzeti címeres mez megsokszorozza az erejüket, a Juventusban csapnivaló szezont futó Federico Bernardeschire a válogatottban például rá se lehet ismerni, továbbá Alessandro Florenzi, Leonardo Spinazzola vagy Andrea Belotti is példaértékű módon teszi a dolgát és segíti a csapatot a maga módján. Ahogy pedig már megszokhattuk tőlük, az olaszok nem éneklik, hanem átélik a meccs előtt a himnuszt, ezzel is bizonyítva a bennük tomboló túláradó szenvedélyt.

Rendkívül szimpatikus húzás volt, hogy az utolsó csoportmeccsen a kapitány lehetőséget adott a veterán cserekapusnak, Salvatore Sirigunak, mondván, nem szeretné, hogy bármelyik játékosának át kelljen élnie azt, amit neki kellett az 1990-es világbajnokságon, hogy ott volt, de egyetlen percet sem játszhatott. Ez a húzás szimbolikus jelentőségű volt, és kiválóan reprezentálja az olasz válogatottban jelenleg uralkodó családias, tisztelettudó atmoszférát.

 

 

Véleményem szerint ezzel együtt, bár Itáliát a hibátlan selejtezők és csoportkör után egyre többen oda is sorolják a végső győzelemre esélyesek közé, azért egyelőre nem lehet reális elvárás az Eb-arany.

Nyilván kijöhet úgy a lépés, és ha így lesz, ennek az egyik legfontosabb katalizátora a kiváló csapategység, amelyet talán a 2006-os világbajnok csapat esetében láttunk utoljára. Nem titok,a 2018-as vb-ről való lemaradás szégyene most extra motivációt és bizonyítási vágyat ad mindenkinek, ez tisztán látszik minden egyes megmozduláson. Továbbra is úgy gondolom, hogy a mostani válogatott még mindig egy formálódó, alakuló, fejlődő fázisban lévő együttes, amely számára kétségkívül előnyt jelentett a torna járványhelyzet miatti elhalasztása, hiszen Mancini így még egy plusz évig építkezhetett.

Úgy gondolom, hogy ez a válogatott majd a következő világbajnokságra vagy még inkább a három év múlva esedékes Eb-re lehet igazán kész. A szövetség is hosszú távon gondolkodik, hiszen Mancini szerződését a kontinenstorna előtt újították meg 2026-ig.

Ezzel együtt simán benne van a pakliban, hogy az egyfajta „bemelegítésként” akár már a mostani tornán összejöhet egy nagy dobás. Ehhez először le kell győzni a nyolcaddöntőben Ausztriát, majd ha ez megvan, Portugália vagy Belgium ellen a negyeddöntőben jöhet a Mancini-csapat első igazi erőpróbája tétmeccsen egy nagy ellenféllel szemben, ami biztosan választ fog adni arra a kérdésre, hogy lehet-e tovább reménykedni az idei aranyérmes szereplésben, vagy egyelőre finomhangolásra szorul a hosszú távú projekt.

 

Ha értékeled a munkánkat, támogasd működésünket egy kattintással:    Támogatom

Írj hozzászólást