„Romantikus alkat vagyok” – mondja a 41 évesen a kispadra visszatérő Xavi

Xavi Hernández, akit éppen most neveztek ki az FC Barcelona vezetőedzőjének, 2011-ben Sid Lowe-nak adott egy interjút, ahol a futballistává válásáról, Cesc Fábregasról és Paul Scholes nagyságáról is beszélt, de szó volt a futballról alkotott filozófiájáról is. A mostani történések kapcsán ez az interjú kifejezetten érdekes lehet.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!  


 

Sokan minden idők legnagyobb teljesítményének nevezték a Barcelona tavaly novemberi, Real Madrid elleni 5-0-s győzelmét [2010]. Még Wayne Rooney is azt mondta, hogy felállt a nappalijában és tapsolni kezdett.

– [Xavi arcára kiül a mosoly.] Igen? Tényleg? Rooney? Erre nagyon büszke vagyok. Rooney, hűha! Rooney nagy játékos, akár a Barcelonában is játszhatna. És mielőtt az emberek olyan szalagcímeket képzelnek el, hogy „Xavi szerint Rooney a Barcelonához csatlakozik” – bár én személy szerint nagyon szeretném, ha csatlakozna – úgy értem, hogy ő olyan típusú játékos, aki beleillene a Barcába. Az a meccs kivételes volt, talán a legjobb, amiben valaha részt vettem. A tudásbeli fölény érzése hihetetlen erős volt aznap – és mindez a Real Madrid ellen! Hozzá sem értek a labdához. Madre mía, micsoda meccs volt! Az öltözőben állva tapsoltuk meg önmagunkat.

 

Említed a Barcelona dominanciáját a labdabirtoklásban. Csábító a következtetés, hogy soha nem láttunk még olyan csapatot, amelynek identitása – jóban-rosszban – olyan egyértelmű lenne, mint a jelenlegi Barcelonáé és a spanyol válogatotté. Minden a labdabirtoklásról szól. És mostanra kijelenthető, hogy ez az identitásotok abszolút dominánssá vált.

– Az mindenképpen jó, hogy a világ labdarúgásának referenciapontja jelenleg Barcelona és Spanyolország. Nem azért, mert a miénk, hanem azért, amiért az. Mert ez egy támadó futball, nem spekulatív, nem reaktív, mi nem várunk a másik csapatra. Nyomást gyakorolunk, a labdát akarjuk, és támadni akarunk mindenáron. Néhány csapat nem tudja, vagy inkább nem akarja passzolni a labdát. Ezek a csapatok miért futballoznak akkor? Mi a cél? Az nem futball. Kombinálj, passzolj, játssz. Ez a futball – legalábbis számomra. Más edzőknek, mint például, nem is tudom, [Javier] Clemente vagy [Fabio] Capello, másfajta futball tetszik.

De jó, hogy most a Barcelona stílusa a minta, és nem az övéké.

 

Néhányan ezzel szemben azt állítják, hogy a spanyol válogatott unalmas volt a világbajnokságon. Mindig 1-0-ra nyertetek.

– Ez pont fordítva van. Nem mi voltunk unalmasak, hanem a másik csapat. Mit akart Hollandia? A büntetőket. Vagy [Arjen] Robbennel kontrázni. Bam, bam, bam. Persze, hogy unalmasak voltunk – az ellenfél tette azzá. Paraguay? Ők mit csináltak? Felépítettek egy látványosan és jól védekező rendszert, és várták a lehetőségeket – pontrúgásokból. Felívelés, abból lepattanó, második labdák. Ezt az emberek nem is gondolják talán, de nehezebb dolog játszani, amikor egy két méter magas fickó van mögötted, és pont téged szeretne két vállra fektetni.

 

Mi a megoldás?

– Gondolkodj gyorsan, keresd az üres területeket. Ez az, amit én csinálok: megállás nélkül keresem az üres területeket. Egész nap. Megszállottan. Egész nap, egész nap. [Xavi gesztikulálni kezd, mintha körülnézne, a fejét lóbálja]. Itt? Nem. Ott? Nem. Azok, akik nem játszottak magas szinten, nem mindig tudják, milyen nehéz ez. Terület, terület, terület. Olyan, mintha a PlayStationön játszanál. Azt gondolom, hogy a védő épp itt van, a francba, mégsem itt van, hanem ott, passzolj amoda. Látom az üres tereket és ezért oda passzolok. Csupán ennyit csinálok.

 

Ez áll a barcelonai modell középpontjában, és ez a felfogás az egész klubra hatással van, nem igaz? Amikor legyőztétek a Madridot, a kezdő tizenegyből nyolcan saját nevelésűek voltatok, és az idei Aranylabda mindhárom döntőse is – Lionel Messi, Andrés Iniesta és te.

– Egyes akadémiák a győzelemmel foglalkoznak, mi a játékintelligenciával. Meglátsz egy gyereket, aki felemeli a fejét, mielőtt megkapná a labdát, akinek egy érintés elég a passzhoz, és ilyenkor azt gondolod, hogy igen, ő alkalmas lehet. Hozd be a mi közegünkbe, formáld a Barca stílusához. A mi modellünket [Johan] Cruyff vezette be; ez egy Ajax-modell tulajdonképpen. Minden a rondókról szól. Rondo, rondo, rondo, rondo. Minden. Egyes. Nap. Ez a legjobb gyakorlat, ami létezik. Megtanulod a labda megtartására irányuló felelősséget és azt, hogy nem veszítheted el a labdát. Ha elveszíted a labdát, akkor középre kerülsz. Pam-pam-pam-pam-pam, mindig csak egy érintés. Ha középre mész, az megalázó, a többiek tapsolnak és nevetnek rajtad.


A „mágikus magyaroktól” Guardioláig – avagy miért fontos cicázni?


A csapattársad, Dani Alves azt mondta, hogy te nem a beinduló játékosnak passzolsz, hanem a viselkedéseddel kötelezed a csapattársaidat, hogy arra az elérhető területekre fussanak, amit te szemeltél ki nekik. „Xavi – mondta ő – a jövőben futballozik”.

– A játékostársak megkönnyítik a dolgomat. Az én futballstílusom a passz aktusáról szól, de, hűha, ha ott van Dani, Iniesta, Pedro, [David] Villa…, akkor a lehetőségek tárháza végtelen. Néha az villan be, hogy az a valaki, akinek épp nem adtam labdát az utóbbi percekben, biztosan megsértődött rám. Ilyenkor tudom, jobb lesz, ha a következőt Daninak adom, mert már háromszor felfutott a szélen, de még mindig nem kapott labdát. Amikor Leo [Messi] nem érhet labdába, mintha bosszankodna… És a következő passz természetesen egyből felé is megy.

 

A stílusról beszélsz a sikerrel szemben, de ez a két fogalom nemcsak összefügghet, de össze is kell, hogy függjön, nem igaz? Az Arsenal remek focit játszik, Arsene Wenger egy rendkívül elismert edző, de évek óta nem nyertek semmit. Megtörténhet ez a Barcelonánál is?

– Szinte lehetetlen. Ha két évig nem nyerünk, akkor mindennek és mindenkinek meg kell változnia. De ebben a projektben mindig a neveket kell megváltoztatni, az identitást soha. A filozófiát nem lehet és nem szabad elveszíteni. A szurkolóink nem értenének meg egy olyan csapatot, amelyik behátrál és kontrára játszik. Sajnos az emberek csak a sikerek alapján tudják értékelni a csapatokat. A mostani időszakban a sikerek visszaigazolták a stílusunkhoz és a sikerhez kötődő hozzáállásunkat. Nagyon boldog vagyok, és ennek a boldogságnak van egy önző vonulata is: pár évvel ezelőtt eltűnőben voltam; a hozzám hasonló labdarúgókat a kihalás veszélye fenyegette. Akkor minden más volt: két méter magas és fizikálisan erős középpályások, le- és kipattanók, második labdák, állandó párharcok… Most meg már látom az Arsenalt és a Villarrealt, és úgy játszanak, mint mi.

 

A hit védelmezőjének tartod magadat? Ideológusnak?

– Vagy ez, vagy a halál. Romantikus vagyok.

Tetszik, hogy a tehetséget, a technikai képességeket most a fizikai képességek fölé helyezik. Örülök, hogy ez jelenti az elsőbbséget; ha nem így lenne, nem lenne ilyen látványos a játék.

A futballt a győzelemért játsszák, de az elégedettségünk kétszeres. Más csapatok nyernek, és boldogok, de az nem ugyanaz. Hiányzik az identitás. Az eredmény a legnagyobb imposztor a futballban. Lehet dolgokat nagyon-nagyon jól csinálni – tavaly szerintem jobbak voltunk, mint az Inter –, de nem mi nyertünk. Az eredménynél egy dolog van, ami maradandóbb, ez pedig az örökség. Az Inter ugyan megnyerte a Bajnokok Ligáját, de senki sem beszél róluk. Az emberek engem a 2008-as Európa-bajnokság miatt fedeztek fel, pedig évek óta ugyanúgy játszom. Az viszont igaz, hogy nőtt az önbizalmam és sokkal nyugodtabban viselkedem a pályán. Ez nyilván a sikerességnek köszönhető.

 

Miért szenved az angol labdarúgás? Vajon a stílusbeli különbözőség az oka?

– A világ futballja megváltozott; az általánosságban vett globális futballstílus egy kicsit technikásabb lett. Korábban direktebb volt, a második labdákról szólt minden, a tipikus csatártípus Peter Crouch vagy Emile Heskey volt, és nem volt futball. Jamie Carragher, bumm, felívelés; John Terry, bumm, felívelés. Szerintem ez változik mostanában: Gareth Barry, Frank Lampard, Steven Gerrard, Michael Carrick… Ők mind olyan játékosok, akik jól bánnak a labdával. Ha most látod őket, azt gondolod, hogy ők is próbálnak játszani.

 

Paul Scholes az angol Xavi?

– [Xavi félbeszakítja Lowe-t, szinte kitör a lelkesedéstől.] Paul Scholes! Egy példakép. Számomra – és ezt komolyan mondom – ő a legjobb középső középpályás, akit az elmúlt 15-20 évben láttam játszani. Beszéltem róla Xabi Alonsóval. Látványos, minden megvan benne: a kulcspasszok, a gólok, ráadásul erős is, nem veszíti el a labdát, a játékintelligenciája kivételes. Ha spanyol lett volna, talán jobban értékelték volna. Mi, játékosok, nagyon tiszteljük.

 

Úgy tűnik, az angol futball nem igazán preferálja a technikás játékosokat.

– Kár érte. A tehetségnek kell az elsőbbséget élveznie. A technikai képességeknek. Mindig, mindig. Persze, anélkül is lehet nyerni, de a tehetség az, ami a különbséget jelenti. Nézd meg a legjobb csapatokat: Juventus, ki jelenti a különbséget? Milos Kraszics, Del Piero. Liverpool? Steven Gerrard, vagy korábban Fernando Torres. Talento. Talento. Amikor közelebbről megvizsgálod ezeket a játékosokat, és megkérdezed magadtól, hogy ki a legjobb, akkor ez dönt: talento. Cesc Fábregas, Samir Nasri, Ryan Giggs – azt az embert öröm nézni, hihetetlen. Visszatekintve a múltra, én imádtam John Barnest, és Chris Waddle is buenísimo volt. [Tátott szájjal, tágra nyílt szemekkel folytatja.] Le Tissier! Bár az ő stílusuk más volt, Roy Keane-t és Paul Ince-t is szerettem egy időben. Az a United nagyszerű csapat volt – az volt az én angol csapatom. Ha bárhová eligazoltam volna, oda mentem volna.

 


(X) Hívd meg barátaidat és szerezz ingyenes fogadást, befizetési bónuszt, illetve bónuszpénzt összesen 75 000 HUF értékben! A meghívott barátaid pedig egy nagyvonalú üdvözlő bónuszt kapnak, tehát nem csak te, hanem ők is jól járnak.


 

Mi, angolok szerinted túlértékeljük a fizikális adottságokat? Említetted Carragher-t, Terry-t …

– Hűha! Várj egy kicsit ezzel! Ezek alapvető értékek, amikről beszélsz. Itt van példának Carles Puyol. Technikailag talán nem ő a legjobb közülünk, de egészen hihetetlen, ahogyan védekezik.

Carragher és Terry szükségesek, zseniálisak, de nekik kellene alkalmazkodniuk a technikás futballhoz, és nem pedig fordítva.

Nekem ez természetes – vagy Messinek, Iniestának vagy Rooney-nak. Másoknak meg kell dolgozniuk kell érte. Nekik nehezebb felemelni a fejüket és passzolni – de muszáj lesz.

 

De mégis, amikor egy játékos ajánlatot kap egy klubtól, az első kérdés az, hogy „milyen magas?”.

– Láttad már játszani [a Villarreal szélsőjét] Santi Cazorlát? Magamra azt mondom, alacsony vagyok, miközben ő idáig ér nekem [Xavi az ujjával mutatja a mellkasának a közepét]. És mégis zseniális. Messi ugyanez, és ő a világ legjobb játékosa. Talán a futballkultúra miatt van, nem tudom, de Angliában ti inkább harcosok vagytok. Nézed a Liverpoolt, Carragher megnyeri a párharcot, és a lelátóra bombázza a labdát, a szurkolók pedig tapsolnak. A szurkolók üvöltöznek! Itt sosem tapsolnának ilyen megoldást látva.

 

Jövő héten ismét az Arsenal ellen játszotok a Bajnokok Ligájában, a legjobb tizenhat között. Mit gondolsz az Arsenalról? Olyanok, mint ti, egyfajta „Barcelona-hasonmás”?

– Az Arsenal nagyszerű csapat. Amikor az Arsenalt nézem, a Barcát látom. Látom, ahogy Cesc szervezi a játékot, aztán ott van Nasri, Andrej Arsavin. A különbség köztük és köztünk az, hogy több olyan játékosunk van, akik gyorsabban gondolkodnak, mielőtt játékba avatkoznának. A nevelés a kulcs ebben a kérdésben. A mi játékosaink 10 vagy 12 évet töltöttek itt, ebben a futballkultúrában. Amikor megérkezel a Barcához, az első dolog, amit megtanítanak neked: gondolkodj. Gondolkodj, gondolkodj, gondolkodj. Gyorsan. [Xavi elkezdi a szkennelést imitálni, körülnézve maga körül.] Emeld fel a fejed, helyezkedj, láss, ne csak nézz, és gondolkodj! Nézz körül, mielőtt megkapod a labdát. Ha megkapod a labdát, nézz körül, válaszd ki azt a játékost, aki éppen szabaddá vált. Pam, egy érintés. Ott van [Sergio] Busquets – a legjobb középpályás, aki létezik, egyérintőben játszik. Neki nincs szüksége többre. Egyetlen érintéssel irányít, néz és passzol. Némely játékosnak kettő vagy három kell, és tekintve, hogy milyen gyors a modern futball, a kettő vagy három érintés túlságosan lassú. Alves, egy érintés. Iniesta, egy érintés. Messi, egy érintés. Piqué, egy érintés. Busi [Busquets], én … hét vagy nyolc játékos egy érintés. Gyorsan. Charly [Rexach] mindig azt mondta: a mig toc. Fél érintés.

 

Az Arsenal-Barcelona párharc mindig kérdéseket vet fel Cesc Fábregas jövőjével kapcsolatban.

– Megértem, hiszen, ha én elhagytam volna Barcelonát, mindig a visszatérésről gondolkodnék – a kapcsolat túlságosan erős. Ugyanez történik vele is. De mostanra felbukkant egy másik probléma is: Cesc drága futballista lett. De végülis én úgy gondolom, hogy egy futballista ott játszik, ahol akar. Neki itt lenne a helye a Barcában.

 

Az Arsenal szurkolói biztosan nem ezt akarják hallani, és néhányan azzal vádolták a Barcelona játékosait, köztük téged is, hogy beleavatkoztok a dolgok alakulásába. Tavaly nyáron több félreérthető megjegyzés érkezett Barcelonából, állítólag…

– Tényleg? Akkor erről alig beszéltem. Elhiszem és elfogadom, hogy ez nem tetszik nekik. [Xavi szünetet tart, majd halkan, szinte szégyenkezve hozzáteszi.] Tudod, a focisták gyakran nem gondolkodnak. Önzőek vagyunk, nem vesszük észre, mi történik körülöttünk. Persze azért mondok ilyeneket, mert Cescre gondolok. Ő velünk akar lenni. Mindig is a Barcelonában szeretett volna futballozni. De természetesen most ő az Arsenal csapatkapitánya, a zászlóvivő, a vezér. Ez a helyzet számára egy putada [kivételesen kellemetlen szituáció]. Egy olyan klubnál van, amely az ő stílusát játssza, Wengerrel, aki mindig támogatta, tanította, nevelte. Cesc mélyen tiszteli őt. Ha mondjuk a Blackburnnél lett volna, talán könnyebb lett volna elmennie. Nézd, az igazság ez: szeretném, ha visszatérne. Hát persze, hogy szeretném. Arról nem is beszélve, hogy a Barcelonának nagyon letisztult stílusa van, és nem sok futballista illik bele. Ez nem könnyű helyzet. De Cesc pont ilyen, egy olyan futballista és ember, aki tökéletesen illeszkedik a koncepcióba.

 

De vajon helyettesíthetne téged?

– Soha nem tekintem fenyegetésnek az új játékosok érkezését; nem mondom, hogy „ez az én helyem”. Én inkább úgy vagyok vele, hogy „nyugodtan hozzátok ide őket, hadd játsszanak”. Hiszen minél több jó játékos van a középpályán, annál jobb. Négy vagy öt évvel ezelőtt azt mondták, hogy Iniesta és én nem tudunk együtt játszani. Nem tudunk együtt játszani? Nézd meg, mi lett belőle.

 

Tavaly kényelmesen legyőztétek az Arsenalt…

– Igen, de idén sokkal jobbak. Szerintem hátrányt jelent számunkra, hogy tavaly annyira jól játszottunk. Túlságosan tiszteltek minket akkoriban. Olyan volt, mintha hagyták volna, hogy nálunk legyen a labda, ezért mindig nálunk is volt, otthon és idegenben is. A londoni meccs akár 4-0 is lehetett volna, annyira domináltunk – de 2-2 lett a vége. Idén más lesz.

 

 

Hogyan reagáltál a sorsolásra?

– Boldog voltam. Nagyszerű meccset fogunk játszani, és már csak ez is boldoggá tesz engem. Az Arsenal nem az a fajta csapat, amelyik azért jön, hogy megpróbálja tördelni a játékot. Ha a Chelsea jönne, azt gondolnám, madre mía. Ők átadják neked a kezdeményezés jogát, mélyen védekeznek, folyamatosan bezárkóznak, aztán pedig Drogbával és Maloudával kontráznak. De itt nem ez lesz, mert szerintem az Arsenal is birtokolni akarni majd a labdát. Több lesz a játék. Szurkolóként mindenképpen vennék jegyet erre a meccsre. A Manchester United vagy a Chelsea spekulatívabban játszana, meghagynák nekünk a labdát. Az Arsenal nem fogja.

 

Londonban az Arsenal nyert 2-1-re, a visszavágón azonban 3-1-re diadalmaskodott a Barca, a szezon végén pedig elhódította a Bajnokok Ligája-trófeát is!

Vonz az angol foci? A spanyol játékosok mindig úgy térnek vissza onnan, hogy áradoznak róla.

– Persze, hiszen a hangulata hihetetlen. Una pasada. Na látod, ez a foci. Anglia valóban a labdarúgás szülőhazája, szíve és lelke. Ha a Barcelonának olyan szurkolói lennének, mint a Liverpoolnak, az Arsenalnak vagy a Unitednek, akkor már 20 Bajnokok Ligáját nyertünk volna, hahaha! Oké, ez azért túlzás, de ilyet még nem láttam. Egyszer nyertünk 3-1-re Liverpoolban, és mindkettőnket letapsoltak a pályáról. Angliában jobban tisztelik a focistákat, a játék nemesebb, kevesebb az alibi, a szimulálás. Minden spanyol, aki odamegy, imádja – és jobb játékosként tér vissza.

Ha valaha eligazoltam volna, akkor Angliába mentem volna.

 

A döntő a Wembleyben lesz, ami még különlegesebbé teszi a Barcelona számára, nem igaz? Tavaly azért volt különleges, mert a Bernabéuban volt, de a Wembley a Koeman, Guardiola fémjelezte és Johan Cruyff által dirigált Dream Team egyetlen nemzetközi sikerének helyszíne volt. És idén pont olyan évet élünk, amikor mindenki ehhez a csapathoz hasonlít benneteket…

– 1992-ben 12 éves voltam, és a testvéreimmel együtt mentünk volna a meccsre, de a szüleim nem engedtek el. Sírtam, de ez nem számított. Nagyon szeretnék a Wembleyben játszani. Ez különleges a Barca számára – és mindenki számára a futballban. A tavalyi év inkább morbosa volt [a Real Madriddal való rivalizálásról, odamondogatásról, tisztátalanságról szólt]. Az idei év nosztalgikusabb, klasszikusabb. És én inkább nosztalgikus vagyok. Én? Azaz én inkább romantikus vagyok.

 

Az eredeti interjút a Guardian honlapját ide kattintva lehet elolvasni.


 

Nem lenne értelme feláldozni egy újabb legendát – vélemény


Ki nyeri a La Liga 2021/2022-es kiírását?

1,70 – Real Madrid

3,75 – Atletico Madrid

8,00 – Sevilla

17,00 – Real Sociedad

Ezt a fogadási lehetőséget a Sportfogadás/Labdarúgás/Spanyolország/La Liga/Végső fogadások útvonalon keresztül találhatod meg.


Kattints ide és fogadj a La Liga piacaira az Unibeten! Ha ezen a linken keresztül regisztrálsz, most 100%-os befizetési bónuszt és 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz!


Ha értékeled a munkánkat, támogasd működésünket egy kattintással:    Támogatom

Írj hozzászólást