Safety first! – Ezt tanultuk Tuchel első londoni heteiből

Immáron egy hónapja, hogy a Chelsea vezetősége megköszönte a klublegenda Frank Lampard munkáját és a karácsonykor felszabadult Thomas Tuchelt ültette a vezetőedzői székbe. A hektikus menetrend miatt a német stratégának kezdetben szinte csak percei voltak az ismerkedésre, de az első hetek és néhány komolyabb erőpróba után lassan konkrét képet kapunk arról, hogy mire számíthatunk a londoni gárdától a továbbiakban.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

Alaposan felkavarta az állóvizet a január végi edzőváltás a Stamford Bridge-en. Ahhoz képest, hogy a Lőw Zsoltot is sorai közt tudó edzői stábnak pillanatok alatt kellett felmérnie a terepet – az első, Wolverhampton elleni kezdőcsapatot még az angol fővárosba tartó repülőúton állították össze –, Tuchelék hamar saját képükre formálták az együttest. A jelenlegi Chelsea már csak nyomokban emlékeztet a Lampard utolsó mérkőzésein látottakra: ha csak az Atlético Madrid elleni keretből indulunk ki, kis túlzással mondhatjuk, hogy a sorsolás pillanatában valószínűbbnek tűnt volna a kispadra nevezett játékosokból összeállított csapat szereplése annál a névsornál, mint amely végül kiharcolta az egygólos előnyt.

Hogy fordult ekkorát a világ, és mi mindenben változott Tuchel alatt a „kékek” játéka?

A legszembetűnőbb változtatást kétségtelenül a háromvédős rendszer használata jelenti. Na nem mintha ez újdonságot jelentene a Stamford Bridge-en: Conte regnálása alatt hasonló formációt alkalmazva meneteltek Hazardék a bajnoki címig, de a tavalyi szezonban Lampard is előszeretettel „háromvédőzött” egy-egy fontosabb mérkőzésen. Tuchel egyértelműen a védelem stabil lábakra helyezését tűzte ki elsődleges feladatául, eddig látott 3-4-2-1-es, illetve 3-4-1-2-es hadrendjei abszolút a biztonságot szem előtt tartva kerültek megkomponálásra.

Bár még mindig korai lenne kijelenteni, hogy a német tréner megtalálta volna a stabil kezdőjét, a három középhátvéd pozíciójában számíthatunk a legkevesebb kísérletezésre. Thiago Silva helye a trió közepén megkérdőjelezhetetlen, ahogy Azpilicuetáé is a jobb oldalon – Tuchel külön kiemelte, milyen fontosnak tartotta, hogy a hátsó alakzat két tapasztalt vezérét egyszerre a pályán tudja. A trió Antonio Rüdigerrel egészül ki, aki bár váratlanul és látványosan esett ki Lampardnál a pikszisből, az elmúlt egy hónapban egy komikus öngólt leszámítva abszolút meghálálta honfitársa bizalmát.

 

Rüdiger, Jorginho, Alonso – az edzőváltás talán legnagyobb nyertesei egy képen

Az egyedüli kérdést az jelentheti, ki pótolja a jelenleg sérült, de 36 évesen amúgy is tehermentesítésre szoruló brazil klasszist. Némi meglepetésre a felszabaduló helyért folytatott versenyben nem az egész idényben remeklő Zouma, hanem Andreas Christensen lett a befutó. Kétségtelen, hogy a dán játékos mindig jobban teljesített három a belső védő középső tagjaként, mint amikor csak egy társára támaszkodhat a védelem tengelyében, ám nem ezért esett rá új edzője választása. Hiába alakult ki róla egy kép, ami a modern, passzoló hátvéd prototípusaként festi le, Christensen valójában igencsak korlátolt e téren; átadásai nagy százalékban célba érnek, de a saját nevelésű hátvéd nagyon konzervatívan választja meg célpontjait, ritkán meri megjátszani a vonalak között szabadon helyezkedő társait vagy esetleg átforgatni a játékot. Utóbbit jól mutatja, hogy míg francia posztriválisa meccsenként 3,4 oldalváltással próbálkozik (a Chelsea védői közül ez a legtöbb), addig Christensen esetében ez az szám mindössze 1,1.

Mindez azért ennyire fontos, mert tökéletesen bemutatja Tuchel elképzelését: a Chelsea immáron nem (feltétlen) offenzív indítékkal járatja a játékszert, a labdatartás lett az együttes első számú defenzív fegyvere is. Ehhez pedig szükség van a rizikó kizárására, ami több ponton is megmutatkozik a csapat összetételén.

A gárda stabilitását a védőhármas mellett az előttük szereplő „duplahatos” biztosítja. A kiválasztási elv hasonló, a JorginhoKovacic duó legfőbb feladata biztonságos labdajáratás, csak ritkábban kockáztatják meg a veszélyesebb felpasszokat. Amikor igen, akkor azt jellemzően a horvát középpályás teszi, aki átadásai mellett progresszív labdacipeléseivel is meg tudja bontani az ellenfél védelmi vonalát. A brazil-olasz irányító ezzel szemben meglehetősen passzív kollégájához képest, még a totálisan dominált mérkőzéseken sem képes semmiféle hatást kifejteni a támadóharmadban.

 

Felül Kovacic, alul Jorginho passzai a támadóharmadba a Sheffield United elleni mérkőzésen

Megint csak felül Kovacic, alul Jorginho támadóharmadba címzett átadásai, ezúttal a Newcastle ellen

Miután sérülése miatt egy ideig nem volt bevethető, Kanté épp időben tért vissza, hogy a Tuchel-éra első igazi erőpróbáján segítse csapatát, ráadásul azonnal jelezte, készen áll a feladatra – a Southampton elleni első játékrészben nyújtott teljesítménye az egyik legjobb félidő volt, amit Chelsea-játékostól láthattunk az idényben. Hiába állt azonban rendelkezésre a francia világbajnok, a német szakember még az Atlético ellen is Jorginhónak szavazott bizalmat – úgy érezhette, nagyobb biztonságot jelent a védőhatossal felálló „matracosok” ellen a steril(ebb) labdatartást nyújtó „karmester” jelenléte a játékszerrel nála jóval direktebb, annak visszaszerzésében pedig verhetetlen Kanténál. Ez szintén megmagyarázza, hogy miért nem kapott egyelőre lehetőséget Tucheltől a klub legprogresszívebben passzoló középpályása, Billy Gilmour, aki a tavalyi újraindítást követően még gyakorlatilag vésztartalék státuszba taszította Jorginhót. Jelenleg máshol van a hangsúly.

Mivel a pálya tengelyéből nem számíthat komolyabb (gól)veszélyre, ezért Tuchel a szárnyvédőire fektette a hangsúlyt a támadóharmadban. Frank Lampard alatt a két szélsőhátvéd, Reece James és Ben Chilwell kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtva rendre a csapat legjobbjai között voltak, azonban az új mester érkezése óta többnyire mindketten a kispadon találták magukat. A széleken jelenleg Marcos Alonso és Callum Hudson-Odoi számít első számúnak, más-más okokból kifolyólag.


(X) Megnégyszerezheted a pénzed az Unibeten, ha Tuchel csapata trófeát nyer az idén!


A frissen kinevezett tréner első kezdőcsapatának legnagyobb meglepetését Hudson-Odoi szerepköre jelentette – a kezdő sípszóig legalábbis. Az eredendően bal oldali támadó papíron jobb oldali szárnyvédőként szerepelt, de a gyakorlatban mindez máshogy nézett ki: a fiatal játékos mindvégig az oldalvonal mellett, szinte a leshatáron helyezkedett és folyamatos beindulásokkal riogatta az ellenfél hátsó alakzatát. Hogy mekkora túlzás védőként aposztrofálni, mi sem bizonyítja jobban, hogy a Wolves ellen csapatából az ő átlagos pozíciója volt a legközelebb a „farkasok” kapujához. A londoniak veszélyes támadásainak nagy része Hudson-Odoi-on megy keresztül, aki nélkül jóformán elképzelhetetlen Tuchel Chelsea-je.

Marcos Alonso feladata jelentősen eltér a másik szélen, a spanyol szerepét viszont nem lehet a támadósortól függetlenül tárgyalni.

Igaz, hogy az első hármasban történt eddig messze a legtöbb változtatás, Tuchel hamar bebizonyította, hogy nem fél klasszikus center nélkül pályára küldeni együttesét. Az elmúlt hónapban több-kevesebb ideig láttunk már Werner – Pulisic, Werner – Hudson-Odoi, sőt az Atlético Madrid ellen a hajrában Pulisic – Havertz párost is elöl, ami bár az említett játékosok sebessége miatt életveszélyt jelent az ellenfelek számára, egyik támadó sem rendelkezik valódi jelenléttel a tizenhatoson belülre érve – és ez alatt természetesen nem csak a testalkatukat kell érteni. Az ilyen helyzetekben keresve sem lehetne megfelelőbb embert találni a wingbackek Thomas Müllerénél, aki bár védekezésben súlyos hiányosságokkal küzd, mesteri érzékkel tudja, mikor kell az ellenfél tizenhatosának környékére érkezni. Tuchel irányítása alatt egyelőre a legnagyobb jóindulattal sem ontják a gólokat Wernerék, így kétségtelenül szükség van Alonso extra támogatására a támadások befejezésénél.

 

Burnley ellen szerzett gólja: miután az oldalvonal mellett leadta a labdát Pulisicnek, Alonso egyenesen a tizenhatos felé indult – mire az amerikai löbbölése megtalálja, gyakorlatilag plusz centerként helyezkedik a védő, akinek befutását senki nem követte

A leggyakrabban látott variáció mégis az, amikor Werner és Mason Mount támogatnak egy klasszikus centert, Tammy Abrahamet vagy Olivier Giroud-t. A Lipcséből érkezett támadó ilyenkor kissé mélyebbről indulhat, míg a fizikálisabb kilences lefoglalja a védőket, mondhatni hasonló a leosztás ahhoz mint amit a Bundesligában is megszokhatott – ahogy ő fogalmazott, edzője „bal oldali tízesként” számít rá. Ezzel viszont csak félig sikerül megoldani a Werner-dilemmát, ugyanis Alonsóval egy oldalon szerepelve effektíve ugyanazokat a területeket támadnák mind a ketten. Ez még mindig nem akkora gond, ám így amíg egyikük a tizenhatos irányába mozog, a másiknak tartani kéne a szélességet, különben a Chelsea bal oldala lényegében megszűnik létezni. Végeredményben így hiába szerepel Werner elvileg a számára legideálisabb poszton, nagyon sokszor hasonló helyzetekben találkozik a labdával, mint Lampard irányítása alatt, amikor kimondottan szélsőként kellett helyt állnia.

 

Esetenként Werner és Alonso egyaránt középen kéri a labdát, ilyenkor teljesen eltűnik a Chelsea bal oldala

 

Máskor a középre mozgó Alonso helyére kiváltva Werner veszi fel a labdát középhátvédtől – a német támadó nem az a játékos, akinek az oldalvonal mellett, jó 40 méterre a kaputól kéne találkoznia a labdával

Ha Tuchel továbbra is ragaszkodik a szárnyvédőkhöz és Alonsóhoz, a legjobb megoldásnak az tűnik, ha Hudson-Odoit vezényeli át a spanyol oldalára – az angol szélső otthonosan érzi magát a mészcsíkot taposva és a vonalak között egyaránt, így nem valószínűleg nem okozna gondot neki a spanyollal összehangolt helyváltoztatás.

Ráadásul kreativitásával sokkal többet adhatna hozzá a játékhoz, mint a másik oldalon szimpla „vonalszélsőként”, Werner pedig nem sok olyat mutatott eddig a bal oldalról indulva, amit esetleg jobbról ne tudna megvalósítani. Ebben az esetben viszont Mount szorulhatna a kispadra, amit jelenlegi forma alapján aligha lehet opció…

Talán kijelenthető, hogy Tuchel kihozta a maximumot első angliai hónapjából. Együttesén már most egyértelműen látszik az új edző kezének nyoma: a le- és visszatámadás minősége drasztikusan javult, a csapat összehasonlíthatatlanul kompaktabb, mint Lampard utolsó heteiben, a labdával történő védekezést pedig pillanatok alatt magas szinten művelték Kovacicék. Nyolc mérkőzés alatt mindössze egyszer tudta az ellenfél bevenni a „kékek” kapuját, ami önmagáért beszél.

Ugyanakkor persze bőven van hová fejlődni is. Az eddig szerzett tíz találatból csak hat esett akcióból, és az sem biztos, hogy tényleg a jelenlegi háromvédős rendszer lesz a hosszú távú megoldás – azt legalábbis nehéz elképzelni, hogy huzamosabb ideig kispadon maradjon Kanté, James, Chilwell, vagy éppen Havertz.

A munka java csak ezután jön, hiszen a barátságos februári sorsolás után pokolian nehéz sorozat vár a londoniakra. Annyi viszont biztos, hogy a kezdeti lépésekkel nagyon elégedettek lehetnek Marina Granovskaiaék.


Kapcsolódó cikkek:

 

Fotók: Getty Images

Írj hozzászólást