Trónfosztásra készülve – Inter szezonelőzetes

A két sztárcsatár teljesítménye alapjaiban fogja meghatározni az Inter bajnoki esélyeit

Angliai kalandja után Antonio Conte egyértelmű küldetéssel tért vissza szülőföldjére: meg kell állítania a monstrumot, aminek teremtéséből annak idején ő maga is alaposan kivette a részét. Első nekifutásra hiába emelte majd egy évtizede nem látott magasságba csapatát, mindent egybevetve mégis inkább kihagyott ziccerként tekinthet első Interes szezonjára. Második éve előtt viszont minden adott, hogy letaszítsa a Juventust Olaszország trónjáról – ha ismét nem jár sikerrel, félő, hogy kudarcként fogunk emlékezni Milánóban töltött időszakára. Pécsi Zalán beharangozója.

Champions League, le parole di Antonio Conte dopo Inter-Slavia Praga | News


A Seria A mérkőzéseire természetesen fogadhatsz majd az Unibet oldalán! Kattints és regisztrálj!


Kevés olyan kényes figurát ismerünk a labdarúgás világában, mint Antonio Conte. Az olasz szakember sosem árult zsákbamacskát: instant sikert kínál, amiért cserébe totális kontrollt követel aktuális munkaadójától. Ellentmondást nem tűrő személyesége mindig ketyegő bombaként fenyegeti klubját és nem sokon múlott, hogy az Internél is felrobbanjon – csak az elveszített Európa Liga-döntőt követő napokban folytatott intenzív tárgyalások eredményeként sikerült meggyőzni a folytatásról, miután a szezon során rendre elégedetlen megjegyzésekkel ekézte a vezetőség tevékenykedését és ambícióit.

Hogy mindez mennyire nem számít újdonságnak, jól illusztrálja egy több mint tíz éves eset. Edzői pályafutása korai időszakában, 2009 tavaszán környékezte meg először korábbi klubja, a Juventus, miközben ő maga a Bari élén próbálta kiharcolni a feljutást az élvonalba. Ebben a helyzetben kevesen mondanának nemet az ország egyik legnagyobb csapatának hívó szavára, de Conte persze nem tudta meghazudtolni magát. Ahogy önéletrajzi könyvében is kifejti, akkoriban sziklaszilárd meggyőződése volt, hogy a 4-2-4-es felállás a tökéletes játékrendszer alapja, azt pedig már az első egyeztetések során világossá tette, hogy ettől a tézistől Torinóban sem lesz hajlandó eltérni – igen ám, csak így nem maradt volna hely a Werder Brementől az “Öreg Hölgyhöz” tartó brazil játékmesternek, Diegónak. A makacs menedzser természetesen nem vette jó néven, hogy megkérdőjelezik elképzeléseit, így szemrebbenés nélkül visszautasította a megkeresést.


Hozzáállása azóta mit sem változott, sőt – ha nem terv szerint mennek a dolgok, idén is számíthatunk feszült pillanatokra az Inter háza táján.


Utoljára még José Mourinhóval nyert bajnokságot az Inter

Épp most van tíz esztendeje, hogy a Nerazzuri utoljára magasba emelhette a bajnoki trófeát, igaz, ezt az évtizedes sikertelen szériát nehéz lenne csak a klub nyakába varrni. Épp egy bizonyos Antonio Conte érkezése után, egy veretlenül behúzott Scudettóval a Juventus 2012-ben rálépett az egyeduralom útjára, ahonnan nagyon sokáig úgy tűnt, külső erő csak nagyon nehezen téríthetné le őket. Erre végül nem is volt szükség – európai álmokat hajszolva a “Zebrák” kockáztattak, és a kissé stagnáló Allegri-érának véget vetve drasztikus stílusváltás mellett döntöttek Maurizio Sarri kinevezésével. Utólag nem nehéz látni, mekkora lehetőséget jelentett ez a kihívók számára, hiszen az elmúlt nyolc idény során sosem szereztek ilyen kevés pontot a torinóiak, ahogy a védelmük sem szerepelt ilyen gyengén.


A kérdés, hogy mennyire fair ilyen körülmények között felróni Conténak, hogy nem sikerült egyből elérni a hőn áhított célt?


Már említettük, hogy a gyors sikerre vágyó klubok aligha kívánhatnának maguknak ideálisabb edzőt a szenvedélyes olasznál. Előző munkahelyein ez tisztán kirajzolódott: a Juventus-szal 26 ponttal szerzett többet első próbálkozásra elődjénél, ezzel a hetedik helyről ugorva a tabella csúcsára; az olasz válogatott élén a 2014-es vb kudarca után a 2016 Eb-n egy relatíve korlátolt képességű kerettel ejtette ki meglepetésre a címvédő spanyolokat és ért el döntetlent (majd esett ki büntetők után) a regnáló világbajnok németek ellen; Angliában pedig kihasználva az európai kötelezettségek hiányát simán behúzta a Premier League-et azzal a Chelsea-vel, ami egy évvel korábban 43 ponttal szerezve kevesebbet (!) végzett a tizedik pozícióban.

Igaz, hogy a bajnoki címeket megelező nyáron olyan későbbi kulcsemberekkel támogatták, mint Andrea Pirlo és Arturo Vidal, vagy éppen N’Golo Kanté, David Luiz és Marcos Alonso, az előrelépés, ahogy mifelénk mondani szokás, megkérdőjelezhetetlen volt.

Ez nem volt másként a mögöttünk hagyott idényben sem. Miután az Inter klubrekordot jelentő 190 millió eurót költött a szezon során új szerzeményekre, a csapat 13 egységgel gyűjtött többet, mint egy évvel korábban Luciano Spalletti irányítása alatt. Conte aligha kérhetett volna többet első évében: a legnagyobb fogás nyilvánvalóan az együttes történetének legdrágább igazolása, az új tréner által régóta vágyott Romelu Lukaku volt, a középpályán ősszel remekelő duó, Nicoló Barella és Stefano Sensi is a szezon előtt öltözött kék-feketébe, de mellettük januárban érkeztek a háromvédős felállásba tökéletesen illeszkedő szárnyvédők Ashley Young vagy a már Conte által jól ismert Victor Moses személyében – és akkor még az olyan nevekről mint Diego Godín, Alexis Sánchez vagy Christian Eriksen nem is beszéltünk.


Mindezek tudatában finomam fogalmazva is érdekes volt hallgatni a látványosan frusztrált szakvezető nyilatkozatát a decemberi BL-kiesés után, amikor is a befektetés hiányára panaszkodott…


Hiába az alapvetően sikeres első szezon, az elbukott EL-döntő keserű ízt hagyott maga után

Hogy Conténak tipikusan miért nincs szüksége „ismerkedési időre” új játékosaival, az elsősorban módszertanilag magyarázható. A kőkemény tréningjeiről elhíresült mester gyakorlatilag mindenkinél gyorsabban képes beleverni játékosaiba azokat az alapvető automatizmusokat, amikre egész játékrendszerét építi. Ez azt jelenti, hogy nagyon sok esetben a labdát egy előre megkomponált útvonalon juttatja fel csapata, amit újra és újra, jellemzően ellenfél nélküli gyakorlatokkal szabályosan bemagoltat a kerettel. Ez a metódus bár bizonyos esetekben megköti a játékosok kezét, rövid távon – vagy legalábbis addig, amíg az ellenfelek ki nem ismerik ezeket a variációkat – nagyon látványos eredményeket lehet elérni vele.

Talán a legjellemzőbb Conte-automatizmus egy „be-ki-be” kombináció, amikor a szélső középhátvéd vagy az egyik középső középpályás kiteszi a labdát a vonal mellett helyezkedő szárnyvédőnek, aki aztán egyből a pálya közepe felé íveli a játékszert valamelyik támadót keresve. A Bajnokok Ligája második játéknapján, a Barcelona otthonában bemutatott labdakihozatal ezt gyönyörűen szemlélteti, ahogy Candreva megtalálja a visszalépő Sánchezt:

Ha ismerős a jelenet, az nem a véletlen műve. Példának okán itt van Conte első, három védővel megvívott angol bajnoki rangadója, ahol Pedro már 30 másodperc után vezetést szerzett egy hasonló figura után:

Nem meglepő, de a sztárigazolás Romelu Lukaku kulcsszerepet játszik ebben az aprólékosan összerakott gépezetben. A belga támadó egész idényben nagyszerű párost alkotott Lautaro Martínezzel: míg előbbit gyakran keresik mélyebbről háttal a kapunak, addig az argentin vagy a mögötte lévő területet támadja, vagy közel helyezkedik partneréhez, hogy egy ún. „falpassz” után vezethessék a labdát az ellenfél védelmére. Az Inter két nyolcasa ilyenkor szintén agresszívan támadja a tizenhatost, ami több opciót is kínál. Mivel a magasan és szélesen helyezkedő szárnyvédők széthúzzák a pályát – és ezzel együtt a védelmet is –, a középen megnyíló réseket tudják kiaknázni; ellenben ha a hátsó sor szabadon hagyja a széleket, akkor azokat túltöltve tudnak az ellenfél mögé kerülni. Sensi a szezon elején kifejezetten jól teljesített ebben a szerepkörben, ám október elején összeszedett sérülése után ilyen-olyan problémák miatt már alig tudott pályára lépni. Szerencséjére lesz ideje visszanyerni formáját, ugyanis az Internél véglegesítették tavalyi kölcsönjátékát – igaz, mostmár egy új riválissal is meg kell küzdjön Christian Eriksen személyében.

Bár nem új igazolás, a támadórepertoárt fogja bővíteni Alexis Sánchez is, aki szintén hosszabb távon marad Olaszországban. Igaz, a chilei játékos az előző idényt is végig Milánóban töltötte, a júniusi újraindítást követően szemmel láhatóan jobban hasonlított régi önmagára – óriási visszaesésében komoly szerepet játszott, hogy válogatott szereplései miatt az ezt megelőző hat nyárból egyedül a 2018-ast tudta regenálódással tölteni, ami érthetően megviselte az immáron harmadik X-ben járó szélsőt. A néhány hónapos (kényszer)pihenő után nyújtott olyan teljesítményei azonban, mint a Brescia elleni, ahol egy góllal és négy gólhoz vezető akcióval vette ki részét csapata 6-0-ás sikeréből, vagy a Torino legyőzésekor jegyzett 13 lövéshez és két találathoz vezető megmozdulása egyaránt azt sejtetik, hogy nem véletlenül szerezték meg Giuseppe Marottáék véglegesen játékjogát.


Összességében viszont nem lehetne mondani, hogy egetrengető változásokra számíthatunk a Nerazzuri háza táján.


Valódi új erősítésként egyelőre egyedül a Madridban nem marasztalt Archaf Hakimit jegyezhetjük fel, aki 15 kanadai pontjával a Bundesligában tavaly már bebizonyította, hogy joggal tartják számon a legjobb szárnyvédők között, és feltehetően az Inter rendszerébe is tökéletesen bele fog simulni. Mellette viszont egyelőre mindössze a veterán Kolarov érkezett a másik oldalra, illetve minden bizonnyal csak idő kérdése, hogy a szintén nem fiatal Arturo Vidal is újra korábbi mestere kezei alatt dolgozhasson. Az idei átigazolási ablakot látva könnyű elképzelni, hogy Conte hamarosan ismét hangot adjon engedetlenségének, főleg, hogy a hírek szerint Sandro Tonali szerződtetését pole pozícióból bukta el a klub – igaz, könnyen lehet, hogy épp a Barcelona játékosának prioritizálása miatt.

Mivel Diego Godín szinte biztosan távozik, ezért a 3-5-2-es felállás védőhármasában jövőre valószínűleg a Skriniar-de Vrij-Bastoni hármast fogjuk leggyakrabban látni, akik mellett jobbra Hakimi, balra pedig a Young-Kolarov duó valamelyike fog fel-alá galoppozni szárnyvédőként. A hatos pozíciójában Brozovic helye megkérdőjelezhetlen – a horvát elengedhetetlen láncszeme a csapat támadásépítéseinek, meccsenként 6.4 támadóharmadba juttatott átadása bőven a legjobb mutató az egész keretben –, a másik két középpályás helyért viszont hatalmas harcra számíthatunk Barella, Gagliardini, Vecino, Sensi, Vidal és Eriksen között. Ha vissza tudja nyerni formáját, a dán játékost aligha lehet kihagyni: igaz, kicsi a minta, de a Serie A-ban mérkőzésenként kialakított 0.4 xA mutatója egészen kiemelkedő, de ha a Tottenhamben nyújtott teljes szezonos átlagait vesszük (0.35 illetve 0.22 xA), még mindig simán lepipálja posztriválisait –  tavaly egyedül Sensi tudott egytized fölé menni e tekintetben (0.13), a többiek pedig még messzebbről követik a téli szerzeményt. A támadósorban a Lukaku-Martínez párosnak bérelt helye van, de a javuló tendenciát mutató Sánchez mindenképp adhat egy kis flexibilitást edzőjének: adott esetben az sem lenne meglepő, ha mindhárom nagynevű támadóját egyszerre küldené pályára a Chelsea-nél is alkalmazott 3-4-3-as felállásban – ilyenkor a belga csatár foglalhatná el a jobbszélső helyét, ahol korábban már az Evertonban, a Manchester Unitedben és a válogatottban is egyaránt jól teljesített.

A két sztárcsatár teljesítménye alapjaiban fogja meghatározni az Inter bajnoki esélyeit

Mondhatnánk, hogy egy váratlan második lehetőség hullott idén nyáron Contéék ölébe, de ezzel talán elbagatellizálnák az Inter kitűnő szezon előtti pozícióját. A Juventusnál megint tizenkilencre próbálnak lapot húzni, és a teljesen nullkilométeres Andrea Pirlóra bízzák a csapat (ismételt) újradefiniálását, ez pedig az “Öreg Hölgy” igencsak érdekes keretösszetételének ismeretében semmiképp nem atombiztos projekt.

A kék-feketéknek nem kell újra feltalálni a spanyolviaszt ahhoz, hogy túlzás nélkül a Scudetto várományosának tekinthessük őket. Hakimi szerződtetésével hatalmas minőségi javulás várható a csapat jobbszárnyán, a mellette erkező idősebb, „Conte-kompatibilis” játékosok mint Vidal és Kolarov pedig a kettős terhelés és egy esetleges hosszú bajnoki versenyfutás miatt fontos mélységet biztosíthatják.


Kissé „most, vagy soha” érzése lehet az embernek a Nerazzuri kapcsán!


Aligha lehet elképzelni, hogy az előző évtizedet uraló Juventus zsinórban három évadot kezdjen olyan bizonytalan körülmények között mint most, így ha idén sem ér célba a csapat, legkevésbé sem lenne meglepő, ha Conte ismét viharos körülmények között állna fel a kispadról.

Ahogy évekkel korábban a Juve trénereként fogalmazott, tíz euróval a zsebedben nem mehetsz egy százeurós étterembe vacsorázni. Az elmúlt év költekezését és a Bianconeri zavaros helyzetét látva jelenleg viszont olyan benyomása lehet az embernek, hogy Conte idén száz euróval a kezében sétálhat be egy, ha nem is tízeurós, de mindenképpen akciós vendéglőbe. Kíváncsian várhatjuk, ezúttal sikerül-e jóllaknia.

Írj hozzászólást