Valóban jó irányba halad a spanyol válogatott?

„Azután, hogy kilenc évig a sivatagot jártuk, Spanyolország visszatért”. Ezekkel a szavakkal foglalta össze a spanyol válogatott Európa-bajnoki szereplését Luis Enrique, a csapat vezetőedzője az olaszok elleni elődöntős búcsú után. A spanyolok a kudarc ellenére valóban az elmúlt éveik legjobb eredményét érték el, kérdés azonban, hogy valóban ezen a megkezdett úton kell-e majd továbbmenniük?

Luis Enrique második etapját tölti hazája válogatottjának élén, a legnagyobb feladatot pedig kérdés nélkül az idén megrendezett Európa-bajnokság jelentette csapata és ő maga számára is. A spanyol szurkolói közönség éppannyira kiéhezett volt már a nemzeti szintű focisikerekre, mint a Spanyol Labdarúgó Szövetség (RFEF) vezetőségének körei.

Az 51 éves szakember eddigi teljesítményének megkoronázása az elődöntőbe való bejutás, annak ellenére, hogy a kontinensviadal döntőjébe végül nem sikerült bekerülni. Azt gondolhatnánk, hogy a fentebb említett szereplők végre megkapták, amit akartak és a spanyol válogatott visszaállt arra az útra, amit a 2012-es Eb-trófea után – mondhatni: elég csúfosan – elhagytak.

Fennáll annak a veszélye azonban, hogy az Eb-n elért helyezés és az olaszok elleni ténylegesen jó játék elhomályosít több olyan problémás pontot, mely a spanyol válogatottat sérülékennyé és összességében behatárolt képességűvé teszi.

 

A keret összeállítása

 

A válogatott kapitányoknak a csapat kialakításának folyamatában időnként akarva-akaratlanul a sportigazgatók szerepébe is bele kell bújniuk, hiszen a hagyományos edzői feladatok mellett a válogatott keretek játékosállományának kialakítása is a hatáskörükbe tartozik. Míg az olyan klasszikusoknak, mint Arsene Wenger vagy Ralf Rangnick (igaz, klubszinten) egy bizonyos fokig jól áll ez a szerep, Luis Enrique és stábja számára válogatott szinten ez nem egy hálás feladat, és már számos hibás döntést eredményezett. A spanyolok 2018 júliusa óta nem tudnak egy alapvető belső magot felállítani a csapatukon belül, amelynek természetesen megvannak az előnyei és hátrányai is.

Mindenképp üdvözlendő, hogy ezalatt az időszak alatt kevésbé fókuszban lévő játékosok is lehetőséget kaptak, és míg valószínűleg sokak számára élénk emléket jelent a 2008 és 2012 közötti La Roja, amely keretszinten főként a Barcelona és a Real Madrid dominanciájáról szólt, addigra az elmúlt 9 évben egyre sokszínűbbé vált ez az együttes. Ez a folyamat talán éppen Luis Enrique (és az ő utódja, illetve később elődje, Robert Moreno) munkájának idején tetőzött. A merítési lehetőségek természetesen már nem olyan minőségben adottak, mint 10 évvel ezelőtt, Enrique válogatási szisztémája és az adott játékosok posztra illesztése még így is rendkívül sok kívánnivalót hagyott maga után.

A spanyol edző szelekciós elvei nem is feltétlenül Didier Deschamps módszereire hasonlítanak, aki évekre képes bebetonozni bizalmi embereit a csapatába, hanem ennek egyfajta rövidebb kifutására, melynek során egy-egy válogatott összetartásra képes akár érdemtelenül is olyan játékosokat favorizálni, akik erre az időszakra kirobbanthatatlanok lesznek.

Természetesen örök igazság, hogy egy válogatott nem attól lesz sikeres, hogy mindig a legmagasabbra taksált focisták szerepelnek benne akár kevésbé együttműködve is, de arra a harmóniára, miszerint a csapat úgy legyen kompetens, hogy mellette az edző elképzelései és válogatási elvei is megvalósuljanak, Luis Enrique hajlamos nem figyelni. Ilyen módon került be az Eb-keretbe többek között Adama Traoré, aki rendkívül halovány szezont tudhat maga mögött a Wolverhamptonban vagy éppen Pablo Sarabia, aki a cserepadra szorult a PSG-ben és szezonbeli teljesítménye nem indokolta volna beválogatását. Eközben az éppen elérhetővé vált Aymeric Laporte-ra azonnal lecsapott a spanyolok kapitánya, annak ellenére, hogy bal lábas belsővédő poszton több (és az előző szezont tekintve jobb) opciója is lett volna. Ráadásul nem is használták ki a lehetőségeiket teljesen, a megengedett 26 fő helyett mindössze 24 játékossal utaztak el, mondván, hogy „úgysem játszhat majd mindenki”.

 

Az elképzelések integrálása a pályán

Már az Európa-bajnokság előtti válogatott mérkőzéseken kirajzolódott a spanyolok markáns játékstílusa, melyet természetesen a mostani tornán is érvényesítettek.

A 4-3-3-as játékrendszerre épülő sokpasszos, magas labdabirtoklással operáló spanyol csapat ugyan nem a direkt fociról híresült el, de így is sikerült minden aktuális ellenfelük ellen temérdek helyzetet kialakítaniuk, a befejezéssel azonban komoly gondjaik akadtak. Ezt jól alátámasztja, hogy 18,66-os várható góljaikra (xG) 13 gólt szereztek.

A támadószekción belül alakult ki a leginkább érdekes helyzet. A Dani Olmo, Álvaro Morata, Ferran Torres fémjelezte tridenttel kapcsolatban több funkcióbeli probléma is felmerült, amit Luis Enrique a maga módján igyekezett is megoldani. Az Olmo számára kissé testidegen szélső poszton érzékelhetően jobban szerepelt az a Pablo Sarabia (igaz, előbbi a bal, utóbbi a jobb oldalon tűnt fel), aki a Svájc elleni negyeddöntőn megsérült, és utána már nem is láthattunk az Eb-n. Az is igaz, hogy Olmo a horvátok elleni ráadásban pont a jobb szélre beszállva vette ki alaposan a részét a két döntő spanyol gólból, az olaszok elleni hamis kilences szerepkörével pedig valóban segített szinte annulálni az ellenfél középpályás sorát, ezzel azonban a saját akcióik befejezése még inkább ellehetetlenült.

Igaz csak epizódszerepet kapott, de Oyarzabal is pályára lépett a spanyolok összes Eb-mérkőzésén, a klubszezonjának végéhez hasonlóan azonban a válogatottban sem tudott meghatározóvá válni. A baszk szélsőt évek óta a spanyol foci nagy reménységei között tartják számon és Oyarzabal kétségtelenül kiváló képességű játékos, néha pont ezért volt érthetetlen, miért nem jutott több lehetőséghez az Eb alatt. Az olaszok elleni meccsen végül  kezdett, a legélénkebb emlék vele kapcsolatban pedig minden bizonnyal az óriási kihagyott helyzete lesz.

A kezdő kilencesként fellépő Morata számára enyhén fogalmazva is vegyesen alakult az Európa-bajnoki szereplés. Három gólt szerzett, utolsó találatával ő lett a spanyol csapat történelmének legeredményesebb játékosa a kontinensviadalokon, a 46 válogatott mérkőzésen szerzett 22 gól pedig igencsak veretes teljesítmény. Vele kapcsolatban az érzés leginkább az volt, hogy teljes mértékben nem tudja kihasználni az erényeit az edzői stáb, ugyanis a mezőnymunkájával kapcsolatban nem lehetett panasz, a középpálya elé rendre kilépve remekül részt vett a támadások szervezésében, azonban amikor a befejezésre került a sor, látványosan előkerültek Morata korlátai.

Ez azonban nem a képességek szintjén értendő, sokkal inkább a nagy nyomással járó helyzetekkel való pszichés megküzdéssel, ami az olaszok elleni elrontott tizenegyesben csúcsosodott ki, nagyrészt jogtalan kritikák és fenyegetések össztüzét zúdítva a játékosra. Ezt a problémát úgy tűnt, Enrique is felismeri, így ugyan főként csereként, de alkalomadtán pályára küldte Gerard Morenót, vagy éppen Ferran Torres tűnt fel átmenetileg kilencesként.

Míg Torres abszolút biztatóan szerepel a spanyol válogatottban, addig Gerard Moreno jó formáját sajnos nem tudta átmenteni a nyárra: 15 kapura lövésből ötször sikerült ezt eltalálnia, majdnem 3-as xG-re pedig egyetlen egy gólt sem sikerült lőnie, valamint említésre méltó a kihagyott büntetője is. Az ő szereplése mindenképp az egyik legnagyobb csalódás a tornán.

A spanyol csapat szempontjából egy sorral mélyebben, a középpályán beszélhetünk a legkevesebb gondról. A csoportkör végétől állandóvá vált Pedri, Busquets, Koke hármas minden bizonnyal az idei torna egyik legmeggyőzőbb középpályás teljesítményét hozta. A 18 éves Pedri az Eb legnagyobb fiatal szenzációjává lépett elő: meglátásai, kiemelkedő passzjátéka mellett a Jordi Albával folytatott kombinatív játéka és a védekezésben való proaktív közreműködése joggal ejtette ámulatba a világot. A hármas jobb oldalán Koke hasonlóképp remek teljesítménnyel rukkolt elő, flexibilis alkalmazhatóságának köszönhetően Pedrihez hasonlóan mind a támadások felépítésében, mind a védekezésben kulcsszerep hárult rá, ezt jól megmutatja, hogy a spanyolok kieséséig ő mutatta be az egész Eb mezőnyéből a legtöbb sikeres szerelést (11), emellett progresszív passzai és a támadóharmadba érkező passzai is neki voltak a legpontosabbak (95-95%).

A rutinos Busquetset az első két mérkőzéstől a koronavírus-fertőzés tartotta távol (helyét a hatos posztját Rodri vette át), visszatérése után azonban jelentősen feljavult a spanyolok játéka: Busquets játékintelligenciája 32 éves korára is az egyik legnagyobb kincse, a mélységből indított támadásépítések mondhatni legfontosabb alakja volt. A legfőbb problémák a vérfrissítéseknél kezdődtek, Fabián és Thiago teljesen integrálhatatlanok voltak a csapatba, utóbbi a horvátok elleni belépése után védekezési hibáival a két bekapott gólhoz is aktívan hozzájárult. Rodri, bár kielégítően helyettesítette a fertőzött Busquetset a torna elején, az olaszok ellen az ő posztból való kimozgatása és ezzel a középpálya újbóli megbontása is feleslegesnek és érthetetlennek tűnt.

Kapusposzton Unai Simón meg tudta tartani a korábban több esetben is veszélybe kerülő helyét és az Eb-n a jobbik arcát mutatta. Hiába a horvátok ellen bekapott szerencsétlen gól, Simónnak elévülhetetlen érdemei voltak a spanyolok védekezésében, összességében jó tornát tudhat maga mögött.

A védelem tengelyében teljes biztonsággal szerepelt Laporte bal oldali vagy épp jobb oldali belső védőként. A spanyolok összes meccsén végig a pályán volt, mellé társult mérkőzéstől és szituációtól függően Pau Torres vagy éppen Eric García. A spanyoloknak az Eb alatt nem okozott különösebb gondot a két bal lábas belső védővel való játék, sőt talán a Laporte, Pau Torres páros működött a leghatékonyabban, igaz a torna előrehaladtával Eric García vált gyakrabban a honosított Laporte poszttársává.

A védelem bal oldalán Jordi Alba a spanyolok talán legjobbjává és az Eb egyik legmeghatározóbb játékosává vált: a beadások, a büntetőterületre érkező beadások és a büntetőterületre érkező passzok tekintetében is a teljes mezőny első helyezettjeként a Barcelona balbekkje kulcsfontosságú láncszeme volt a spanyolok támadásainak, Gayá mindössze egyszer kapott szót mellette a torna során.

A védelem jobb oldalán már korántsem ilyen fényes a helyzet. Luis Enrique elképzelése szerint az a Marcos Llorente volt a legalkalmasabb a pozícióra, aki 25 gólban vett részt az ezt megelőző szezonban, nagyrészt egy hibrid tízesként játszva. Bár Llorente védekezésben sem mondott csődöt (elég csak a svédek elleni hatalmas mentésére gondolni), támadásban a kiemelkedő képességei (erős fizikum, remek labdatartás, gyorsaság) szigorú keretek közé szorultak és bár az első mérkőzéseken néha még a középpályára is betolódott, összességében az ő klasszisa teljes elpazarlásra került.

Azt, hogy Llorente nem kielégítő megoldás ezen a poszton, Enrique is észrevette. Így került be a csapatba a friss BL-győztes César Azpilicueta, aki (főként a védekezési elemekben) már sokkal kielégítőbben tudta ellátni ezt a feladatkört, igaz, ő is hajlamos volt számtalanszor fennragadni a támadóharmadban, ami után rendre nézhettük Eric Garcíát, ahogy az üres területekre betörő ellenfél blokkolására igyekszik. Azpilicueta berakása egyben Llorente szinte teljes kihagyását is jelentette, igaz, Svájc ellen már egy sokkal komfortosabb szerepkörben lépett pályára a középpályán, sőt, jól is játszott, Enrique azonban nem szavazott neki többé teljes bizalmat.

 

Ez a megfelelő projekt a spanyoloknak?

Korábban már említettem, hogy a spanyolok számára már nem áll rendelkezésre az a generációs keret, amelynek köszönhetően négy éven keresztül uralták a válogatott szintű futball terepét, így ehhez hasonló elvárásokat sem érdemes a La Roja irányába támasztani.

Tény viszont, hogy 2012 óta egyedül Julien Lopetegui irányítása alatt ki néztek ki komplettebb és erősebb csapatnak, ez azonban az eredmények és a mutatott játék tekintetében nem feltétlenül a legpozitívabb verdiktet jelenti. Ilyen tekintetben Luis Enrique munkáját is nehéz megítélni, hiszen számos remekül működő eleme van az elképzeléseinek, de a csapatszintű menedzsmentet nem tudja olyan hatásfokkal megoldani, mint amit a válogatott lehetőségei indokolttá tennének.

A spanyolok jövője így rendkívül nagy mértékben múlik a szakmai stáb munkáján. Luis Enriquének ahhoz, hogy versenyképesebb csapatot teremtsen, első sorban önmagával kell kompromisszumokat kötnie, hiszen a jövő évi Világbajnokságra semmi sem garantálja a könnyű sorsolást, vagy olyan szerencsés megelőző időszakot, amely elbírja az állandó kísérletezgetést és a játékosok hibás alkalmazását.

Írj hozzászólást