A három tulipán

1987-ben az AC Milan jövője meglehetősen bizonytalannak tűnt. Valamirevaló kupát akkor már majd egy évtizede nem nyertek a piros-feketék, a klubot azelőtt egy esztendővel átvevő Silvio Berlusconi pedig sokak megdöbbenésére Arrigo Sacchi személyében egy vajmi kevés edzői tapasztalattal rendelkező, korábbi cipőkereskedőt nevezett ki edzőnek. Odavitt azonban előbb kettő, majd egy harmadik holland játékost is, akiket így együtt a sportsajtó végül „tre tulipani”-nak, azaz a „három tulipánnak” keresztelt el.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 


 

Mondhatnánk, hogy minden Silvio Berlusconival kezdődött, de az igazság az, hogy ez csak az AC Milan modernkori sikereire igaz, a klub ugyanis már az ő szerepvállalása előtt is sikeres múlttal rendelkezett, sőt, néhány legendás korszakot is maga mögött tudhatott. Az 1960-as években két BEK-et is nyert, nem beszélve a tíz olasz bajnoki címről, amelyet korábban sikerült betenni a vitrinbe.

Ahogy azonban lenni szokott, a hírnév a sikerek elmaradása miatt kezdett megkopni, és az akkor már adósságoktól is szenvedő klubnak szüksége volt valakire, aki újra lendületet adott neki. Don Silvio 1986 februárjában vette át a klubot, hogy aztán júliusban hivatalosan is bejelentse az új éra kezdetét, nem akármilyen csinnadratta keretében. A hangosbemondókból egy kürt hangja bömbölt, miközben nem egy, esetleg kettő, hanem egyenesen három (!) helikopter szállt le a San Siro gyepére, az ott helyet foglaló mintegy 10 000 szurkoló szeme láttára.

A leszállás után először a klub vezetői, majd az edzők, legvégül pedig az első csapat játékosai bukkantak fel. Berlusconi jelezte, mit jelezte, világgá kürtölte, hogy megérkezett, és onnantól minden más lesz. Hogy mennyire, azt valószínűleg még a legvérmesebb szurkolók sem sejthették.

 

Egy klub, amely mindig a légiósokra épített

 


 

 

 

A Milan sikere a légiósokkal nem számított újkeletű dolognak, sőt, a hollandoké nem is a klub első külföldi „szupertriója” volt, előttük három évtizeddel a Gre–No–Li már elvarázsolta a nézőket.

A Gunnar Gren, Gunnar Nordahl és Nils Liedholm alkotta triumvirátus, amely 1948-ban olimpiai bajnoki címet nyert Svédországnak, 1950-ben bajnoki címet hozott a Milannak. Elsősorban az ő hathatós tevékenységüknek volt köszönhető, hogy a csapat 71 gólt szerzett a szezon 38 mérkőzésén.

Ráadásul, a hollandok által elhozott aranyévek előtt közvetlenül is volt külföldi triója a csapatnak, sőt, kvartettje! A Joe Jordan, Luther Blissett, Ray Wilkins és Mark Hateley nevével fémjelzett brigád nem is számított rossznak, kétszer is ötödik helyre kormányozták a Milant a bajnokságban. Ez azonban nem volt elég a régi-új dicsfényt elhozni kívánó Berlusconinak, így 1987-re az utolsó két brit is elhagyta a klubot.

 

Az első két fecske (vagy inkább rétisas)

Marco van Basten és Ruud Gullit együtt érkeztek meg, 1987 nyarán. A Milannak utóbbiért akkoriban világrekordot jelentő, hatmillió fontot kellett kicsengetnie a PSV Eindhovennek, míg Van Basten, az Ajaxban 133 mérkőzésen szerzett 128 gólja ellenére meglehetősen baráti összegbe, egymillióba került. Gullit nemcsak a gyepen lépett azonnal sztárstátuszba, kis túlzással a kapust leszámítva minden poszton helytállva már első idényében, de reggae bandájával, a Revelation Time-mal, 3000 néző előtt koncertezett még azon a nyáron.

Van Basten első szezonja nem volt ennyire sikeres, sérülések miatt csak 11 mérkőzésen tudott pályára lépni, az egyiket viszont jól tudta időzíteni, hiszen a bajnoki címről döntő, Diego Maradona Napolija elleni 3-2-es győzelemmel végződött meccsen ő lőtte az utolsó gólt. Az 1987–1988-as scudetto már zsebben, mi következhet?

 

Az európai trónon, immáron Rijkaarddal

 


 

1988 nyarán a Van Basten–Gullit duó Európában is nyerni tudott, igaz, ekkor még nem a Milannal, hanem hazájuk, Hollandia válogatottjával. Ha már sikerült megnyerni az Európa-bajnokságot, visszavitték magukkal egyik csapattársukat, az akkor 26 éves Frank Rijkaardot. A Milan és a játékos akkori klubja, a Sporting CP közötti megegyezések nem voltak zökkenőmentesek, a portugál klub szurkolói ugyanis körbevették a hotelt, ahol a tárgyalások zajlottak. Ez is rávilágított azonban arra, hogy milyen kvalitású játékos is Rijkaard, akinek az érkezésével Sacchi taktikai repertoárja tovább szélesedhetett.

Rijkaard a pályán Franco Baresi–Alessandro Costacurta középső védőduó elé helyezkedett be, és védekező középpályásként szinte azonnal tökéletes összhangba került a többiekkel. A legendás idény a Milan történetének talán két legdominánsabb meccséről marad örökre emlékezetes, az elődöntő visszavágóján elért, Real Madrid elleni 5-0-ról, és a Steaua Bucuresti elleni (4-0) döntőről.

 


 

A következő szezonban a Milan ismételni tudott, zsinórban másodjára is elhódítva a BEK-et, a döntőben ezúttal Sven-Göran Eriksson Benficáját felülmúlva. A Milan hollandjai egyébként összesen öt gólt szereztek a két győztes döntőben, amivel érkezésük után szinte azonnal klublegenda státuszba kerültek.

Mi sem bizonyította ezt jobban, mint a csapat új beceneve, ami a Gli Immortali, azaz „A Halhatatlanok” lett.

 

Aranylabdások, új edző

 


 

A Milan nem szimplán dominálta a France Football Aranylabda-szavazását, hanem végrehajtott egy olyan fegyvertényt, ami azóta sem sikerült egyetlen klubnak sem! 1988-ban és 1989-ben ugyanis csak Milan-játékosok végeztek az első három helyen (az FC Barcelonának 2010-ben sikerült ezt még elérnie a Lionel Messi, Xavi Hernández, Andrés Iniesta trióval). Mindkét évben Van Basten nyert, először Gullit és Rijkaard, majd Baresi, és újfent Rijkaard előtt.

1991-ben, egy relatíve sikertelen szezon után – ahol a csapat második lett a bajnokságban, az BEK-ben pedig az Olympique Marseille elleni negyeddöntő jelentette a végállomást – Sacchi közös megegyezéssel elhagyta a klubot, hogy az olasz válogatott szövetségi kapitánya legyen. Helyettese az a Fabio Capello lett, aki a csapatnál fejezte be kiváló játékospályafutását, majd megmászta az edzői ranglétrát is, előbb a primaveránál tevékenykedve, majd az első csapat segítőjeként.

 

A veretlen szezon

 


 

Az 1991–1992-es szezonban nem tudott elindulni a csapat a BEK-ben, akkoriban ugyanis még ténylegesen csak az országos bajnokok kaptak indulási jogot, a Milan pedig az azt megelőző kiírásban csak második volt a Sampdoria mögött. Érdekes mellékzönge, hogy emellett mindenkinek selejteznie kellett (a legerősebb országok csapatai a második körben csatlakoztak), így történhetett meg az is, hogy a Milan „helyett” induló, későbbi döntős Sampdoria viszonylag közel került a kieséshez már a Budapest Honvéd ellen, a selejtező második fordulójában (az első, 2-1-re elbukott meccs után hazai pályán végül 3-1-re tudtak nyerni az olaszok).

Bár helyettük a Sampdoria vitézkedett a nemzetközi kupában, sokan mégis ezt a bizonyos 1991–1992-es szezont tekintik az AC Milan történetének legjobb, legeredményesebb idényének, a csapat ugyanis végrehajtotta azt az európai élbajnokságokban hihetetlenül ritka tettet, hogy veretlenül nyerte meg a kiírást, nyolc pontot ráverve a második Juventusra (akkor még két pont járt egy győzelemért).

Ez volt talán az egyetlen idény a holland érában, ahol a nagy hármas tagjai szinte állandóan bevethetők voltak, így talán nem meglepő az akkoriban ritkának számító 74 rúgott gól, amely messze a legtöbbnek bizonyult, de a 22 kapott találat sem, amivel a második legkevesebb gólt kapták a Serie A-ban. Van Basten különösen domináns szezont hozott egyébként, az akkor felfogásban és védekezési sémákban is világelső olasz ligában 31 meccsen 25 gólt szerezve. Ez még a mai „űrszámokat” hozó fociban is kiváló teljesítménynek számítana!


(X) Hívd meg barátaidat és szerezz ingyenes fogadást, befizetési bónuszt, illetve bónuszpénzt összesen 75 000 Ft értékben!


 

1992–1993: a vég kezdete

 

 


 

Az 1992–1993-as idényre a Milan megszerezte Dejan Szavicsevicst, Zvonimir Bobant és Jean-Pierre Papint. A Serie A-ban akkor érvényes szabályok szerint a pályán egyszerre maximum három külföldi lehetett, ami így azt jelentette, hogy egyiküknek sokszor a keretből is ki kellett maradnia. Ez a hálátlan szerep legtöbbször Gullitra hárult, ami miatt Capello többször is összetűzésbe került a hollanddal, aki végül a Bajnokok Ligája döntőre sem lett nevezve (a Marseille 1-0-ra megverte a Milant).

A csapat a szezon utáni nyáron elengedte őt kölcsönbe a Sampdoriába, ami megindította a lavinát. Részben Gullit miatt, részben pedig a szentimentális hazatérés okán, Rijkaard is követte barátja példáját, ő az Ajaxba igazolt vissza, hogy egy hihetetlenül tehetséges korosztályt mentoráljon (amely 1995-ben pont korábbi klubját győzte le a Bajnokok Ligája döntőben).

 

A sikeres, de egyben tragikus Van Basten-karrier

 


 

Ritka, hogy egy háromszoros aranylabdás esetében sajnálkoznunk kell, de Van Bastennél tényleg ez a helyzet. Bár technikailag ő maradt legtovább a csapat kötelekében, és így, ha nem is tevékeny, de passzív részese lehetett a két vesztes döntő közé beékelődött Barcelona elleni 4-0-ra megnyert 1994-es finálénak is,

Van Basten érdemi milánói karrierje sajnos a másik két tulipánnál is hamarabb véget ért.

A már Amszterdamban jelentkező problémái egy 1993-as, rosszul sikerült bokaműtét után váltak végleg krónikussá. A csapat kérése ellenére feküdt kés alá, de az akkori sportorvoslás még nem járt olyan szinten, mint ma, így pályafutása gyakorlatilag 28 éves korában véget ért. Az utolsó mérkőzés, amin pályára lépett, az 1993-as Marseille elleni döntő volt, és hogy milyen fájdalmai lehettek, arról már edzőként tett nyilatkozatai is rávilágítottak, amelyekben többször elmondta, hogy karrierje nem érte meg azt a fájdalmat, amit át kellett élnie.

 

Rövid éra volt, de feledhetetlen

 


 

A sportdinasztiák nem feltétlenül azért érdekesek, mert kettő, vagy akár csak egy évtizeden át uralják a mezőnyt. Elég két-három igazán különleges szezon ahhoz, hogy beírják magukat a sporttörténelembe, és azon ritka esetekben, amikor a dominancia látványos játékkal, szerethető, karizmatikus figurákkal is párosul, a végeredmény még különlegesebb. A három holland mindössze öt szezont játszott együtt az AC Milanban, mégis a mai napig talán a legemlékezetesebb európai futballtrió, sőt, egyesek szerint minden idők legjobbja. 

 

Hány gólt szerez a Ferencváros az Európa-liga csoportkörében?

1,68 – 5,5-nél több

2,05 – 5,5-nél kevesebb

 

Ki szerzi a legtöbb gólt a Ferencváros játékosai közül a csoportkörben?

5,00 – Ryan Mmae

7,00 – Myrto Uzuni

8,00 – Tokmac Nguen

Ezeket a fogadási lehetőségeket a Sportfogadás/Labdarúgás/Európa-liga/Végső fogadások/További ajánlatok/Ferencváros 2021/2022 útvonalon keresztül találhatod meg.


Kattints ide és fogadj a magyar bajnokságra az Unibeten! Ha ezen a linken keresztül regisztrálsz, most 100%-os befizetési bónuszt és 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz!


 

Írj hozzászólást