Elemzés: elhozhatja-e Conte az Inter megújulását?

Az Inter kitűnő ősz után jelenleg a harmadik helyen áll az olasz bajnokságban, a kispadon pedig tavaly nyár óta az elmúlt évek egyik legsikeresebb olasz edzője, Antonio Conte ül. De jöhet-e egy sikeresebb korszak az elmúlt évek szenvedései után? Elemzés.

Regisztrálj az Unibeten, és fogadj az Inter mérkőzéseire is! 

Kezdjünk egy kis visszatekintéssel: az elmúlt évtized nem éppen a sikerekről szólt Milánó kék-fekete felén. 2010-ben az Inter zsinórban ötödször nyerte meg az olaszországi pontvadászatot, és mindenki meglepetésére Bajnokok Ligája-győzelmet is aratott, a további sikerek azonban elmaradtak az előző évtizedben. Edzők jöttek és mentek, egymást követték a rossz igazolások és bár az Európa Liga szereplés gyakran összejött a Nerazzurinak, nemzetközi szinten a klub gyakorlatilag megszűnt komoly tényezőnek lenni.

2018 októberében aztán a mindössze 27 éves kínai üzletember, Steven Zhang vásárolta meg a klubot, és még a rákövetkező évben, 2019 nyarán alaposan a pénztárcájába nyúlt: többek között 65 millió euróért öltözött kék-feketébe a United addigi gólfelelőse, Romelu Lukaku, a kispadra pedig az elmúlt évek egyik legsikeresebb olasz trénere, Antonio Conte érkezett, miközben Alexis Sánchez is kölcsönszerződést kapott. Idén télen aztán a kitűnő dán irányítót, Christian Eriksent is viszonylag olcsón sikerült megszerezni a Tottenhamtől, kölcsönben pedig Victor Moses érkezett, aki a Conte-féle Chelsea-ben játszott jobb szárnyvédőt, mégpedig kitűnően.

Az Inter remekül kezdte az idei szezont Conte irányítása alatt, és az ősz folyamán a gárdának több ízben is sikerült hetekig a tabella élén maradni. A Bajnokok Ligájában azonban a nehéz csoportból nem sikerült kivívni a továbbjutást, a Barcelona és a Dortmund is megelőzte a milánóiakat. Bár az Európa Ligában az Inter oda-vissza győzelemmel kiütötte a Ludogorecet, március elején a bajnokságban sorozatban a Lazio és a Juventus is legyőzte Conte csapatát. Így a Napoli elleni kupakiesés után most az Internek a Lazióval szemben négy, a Juventussal szemben pedig nyolc pont hátránnyal kellene megküzdenie, tehát a korábban dédelgetett bajnoki álmok idén valószínűleg még nem tudnak beteljesülni.

A tavaly még csapat nélkül lévő Antonio Conte nem okozott túl sok meglepetést: tulajdonképpen a kezdettől fogva ugyanolyan elképzeléseket próbált megvalósítani Milánóban is, mint amelyeknek korábbi sikereit – egy angol, három olasz bajnoki címet, és egy kitűnően felépített olasz válogatottat – köszönhette. Conte a három belső védős rendszer egyik legnagyobb apostolaként ismert: a 2010-es évek elején az általa irányított Juventus nemzetközileg is nagy szerepet játszott a megelőző évtizedben szinte eltűnt háromvédős felállások újbóli megjelenésében. Később az olasz válogatottnál is a 3-1-4-2-re esküdött, a Chelseanél pedig – miután a négy védő kezdetben nem vált be – 3-4-2-1-el igázta le a mezőnyt a Premier League egyik elsőéveseként, amibe szinte minden kulcsjátékosa egyszerre játszhatott a legkomfortosabb pozícióban.

Conte a szezon kezdetétől fogva általában 3-1-4-2-ben állította fel a csapatot. A kapus Handanovic előtt a védelemben a holland de Vrij és a szlovák Skriniar társa leggyakrabban az Atléticótól ingyen igazolt Diego Godín, vagy a fiatal Bastoni volt. A jobb oldalon Antonio Candreva, a bal oldalon ősszel inkább Cristiano Biraghi, mostanában pedig egyre inkább a télen érkezett, rutinos Ashley Young szaladgál. A támadások szűréséért és a labdák elosztogatásáért a horvátok világbajnoki ezüstérmese, Marcelo Brozovic felel, Barellával, Vecinóval vagy esetleg Roberto Gagliardinivel az oldalán. Elöl pedig Romelu Lukaku és Lautaro Martínez csatárkettőse megbonthatatlannak tűnik, az idény elejétől fogva ők felelősek az Inter támadásainak befejezéséért. Christian Eriksen érkezésével azonban a hadrend is időnként megváltozott: a dán gyakran szerepelt egyedüli irányítóként, miközben két védekezőbb felfogású középpályás is helyet kapott mögötte, a felállást ezáltal időnként inkább 3-4-1-2-re alakítva.

Bár a PPDA-t tekintve az Inter – szoros mezőnyben – nincs a legagresszívabb csapatok között, Conte azért gyakran hangolja letámadásra csapatát. Az alkalmazott védekezési rendszer nagyban hasonlatos ahhoz, amit például a 2016-os Európa-bajnokságon is láthattunk az általa irányított olasz válogatottól. A letámadást általában a két csatár, Martínez és Lukaku indítja. A labdáshoz közelebbi csatár agresszívan kifelé szorítja ellenfelét, a túloldalon viszonylag passzívabb a zavarás. A három középpályás erősen embert fog: a két középső középpályás, sőt gyakran még Brozovic is egy az egyben próbálja semlegesíteni az emberét. A két elülső ember időnként lassabb tolódását a széleken viszont nagyszerűen kompenzálja Conte csapata: Ashley Young és Antonio Candreva gyakran nagy távolságból is képesek lendületesen kiváltani a védőfalból. Ezekkel a mozgásokkal sokszor sikerül az ellenfelet csapdába csalni, s a plusz egy belső védőt kihasználva még közepén is megvalósítható a labdák lefülelése. A viszonylag lassan építkező, ámde lendületből kevésbé veszélyes olasz ellenfelek ellen a középső blokkra is figyelni kell: ha az ellenfél átjátszotta a letámadás első vonalát, akkor az Inter fegyelmezett, 5-3-2-es középső blokkban várja ellenfelét. Mivel ilyen meccsszituáció viszonylag gyakran fordul elő, így érthető a magasabb PPDA-mutató. Az 5-3-2-es középső blokknak a legnagyobb hátránya ugyebár a középpályások mellett lévő szabad terület, ám ezt két kitűnő, egy az egyben is magabiztos szélső középhátvéd kompenzálja, akik ha kell, egy az egyben is bátran kilépnek a védőfalból. Összességében az Inter a mezőnyben a Juventus (xGA:27,68) után a második legkevesebb helyzetet engedte az ellenfeleknek (28,55), ám a Lazio után csak a harmadik legkevesebb gólt kapták. Ennek az az oka, hogy a Lazio 33,71 engedett xG-re mindössze 26 gólt kapott, míg az Inter 28,55-re 28-at. A Lazio tehát hiába engedett több minőségi helyzetet az ellenfeleinek, a várhatónál sokkal kevesebb gólt kaptak, míg az Inter ebben a tekintetben nagyjából a modellnek megfelelően teljesített.

Letámadás a Sassuolo ellen: Alexis Sánchez keresztirányba szorítja Chirichest, Lukaku passzívan zárja le Rogeriot, aki egy vak oldali mozgással tisztára játssza magát. A hatos posztról Valero is fellép, hogy az ellenfél mindkét középpályása közvetlen őrzőt kaphasson.

 

A folytatás: Rogerio megkapta a labdát, így a szárnyvédő Victor Moses kilép rá, kikényszerítve a rossz passzt.

 

Letámadás a Napoli ellen: mindkét csatár labdacentrikusan tolódik, a hatos Demmét a támadó középpályás Eriksen fogja. Sikerül középre kényszeríteni a támadást.

Az olasz bajnokságban viszonylag kevés alkalommal kellett az Internek igazán agresszív presszinget átpasszolnia, de Conte –ahogy például a Chelsea-nél is – most is pontos elképzelésekkel rendelkezik a támadás építését illetően. Az ő csapatai leginkább a direkt támadókombinációkról, az úgynevezett „harmadik ember befutásáról” ismertek, amikor harmadik emberként egy, a védelembe direkten beinduló embert hoznak játékba. Ennél fogva a három belső védő nem vezeti fel nagyon sokat a labdát, a céljuk leginkább egy éles mélységi passzal vagy hosszú indítással játékba hozni az elöl helyezkedő játékostársakat. A két szárnyvédő általában magasan helyezkedik, szélességet adva a csapatnak.

Egy másik fontos elem a két „nyolcas” helyezkedése, ami merőben eltér a megszokottól. Ők nem középen, hanem általában a szélek felé mozogva helyezkednek. Ez elméletben lehetőséget adhat arra, hogy az ellenfél védelmi alakzatát megkerülve, átlós kombinációkkal juttassák középre a labdát, vagy harmadik emberként játsszák meg Lukakut és Martínezt, ám a megvalósítás közel sem tökéletes. Gyakran fordul elő, hogy a szárnyvédő és a középső középpályás egyvonalban helyezkedik. Ez nemcsak a csapat háromszögjátékának tesz rosszat, de Lukaku és Martínez helyezkedése miatt a pálya közepe olykor szinte teljesen betöltetlen marad. Ráadásul ezzel a manőverrel időnként az egy szem védekező középpályás Brozovicot is sikerül elszigetelni, aki gyakran próbál (indokolatlanul) visszalépve helyet teremteni saját magának.

 

A szélre kimozgó Barella kap labdát, ám Eriksen indokolatlanul visszalép, miközben Lukaku és Martínez is magasan helyezkedik. Candreva sincs ideális testpozícióban, a pálya közepe szinte betöltetlen, így nincs esély a dinamikus áttörésre.

Mivel az Internek az olasz bajnokságban ritkán kell igazán intenzív presszinggel szembenéznie, így nem is túl kifinomult a nyomás alatti labdakihozataluk. A nem túl szervezett letámadás során megnyúló ellenfelet sem tudják sokszor lendületből átjátszani, így marad a kézilabdás adogatás az olasz bajnokságban gyakran megszokott módon. Ilyenkor általában a két szárnyvédőn a sor, hogy magas beadásokkal keressék a két csatárt – a labdával szemben lévő, felállt védelemmel szemben ez már jónéhány éve elég hatástalan megoldás.

A két csatár és Barella is beadásra helyezkedik elég statikusan, a félterületben sincs mozgás, marad a magas, kiszámítható beívelés.

Összességében az Inter jó úton indult el Conte érkezése óta, a minőségi igazolások mellé végre felkészült edzőt is üdvözölhettek a kék-feketék drukkerei. Természetesen a játékon még van javítanivaló, de joggal remélhető, hogy idővel a hibákon, főleg a harmadik emberes kombinációk olajozottságán tud javítani az 50 éves szakember. Igaz, az olasz bajnokság nem szokott nagyon jó felkészítő lenni taktikai szempontból a nemzetközi mérkőzésekre: a kifinomultabb játékot hozó német bajnoksággal ellentétben például nem jellemző az agresszív letámadás, és a támadójáték intenzitása is jóval lassabb. Érdekes kérdés, képes lesz-e Conte Európában klubedzőként is maradandót alkotni.

0 0 vote
Article Rating
Subscribe
Visszajelzés
guest
0 Comments
Inline Feedbacks
View all comments
0
Would love your thoughts, please comment.x
()
x