A mezítlábas bajnok, avagy az első afrikai futófenomén

Manapság már természetesnek tűnik, hogy hosszútávfutásban leginkább afrikai atléták viszik a prímet, ez azonban nem volt mindig így. A maratoni versenyeken az első olimpiai aranyérmet teljesen ismeretlenül nyerte meg az etióp Abebe Bikila a kontinensnek 1960-ban, mégpedig mezítláb, új világcsúcsidővel tejesítve a távot. Teljesítményének külön pikantériát adott, hogy annak az országnak az utcáin érte el, melynek katonái gyerekkorában elűzték otthonából és embertelen vérfürdőt rendeztek hazájában.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!


 

Az alábbiakban az ő történetével és az olimpiai mozgalom rögös afrikai kezdeteivel ismerkedhetünk meg, de arra is kitérünk, mi okozhatja a kelet-afrikai atléták elképesztő dominanciáját a hosszútávfutó versenyeken.

 

Afrika és az olimpiai kezdetek bilincsben

Amikor Pierre de Coubertin kezdeményezésére az újkori olimpiák életre keltek 1896-ban, Afrika nagy része még gyarmati sorban tengődött, így a kontinenst kezdetben csak Dél-Afrika képviselte az ötkarikás játékokon (1904-től). Ekkor azonban javarészt még csak fehér bőrű brit gyarmatosítók szerepelhettek az ország színeiben az Apartheid korszakában, amely ellen a NOB csak hosszas unszolás hatására lépett fel 1964-ben az ország kizárásával. Hasonló volt a helyzet Rhodéziával is (a mai Zimbabwe), melynek színeiben 1928-ban voltaképpen két brit sportoló szerepelt Amszterdamban.

Egyetlen furcsa kivétel azonban már adódott a korai időkben is, egész pontosan az 1904-es olimpián St. Louis-ban. Amikor ugyanis a szervezők a túl kevés nevező miatt az ugyanott tartott világkiállításról igyekeztek versenyzőket toborozni a maratonfutásra, rábukkantak két fekete hadifogolyra is, akiket a dél-afrikaiak arra használtak, hogy a búr háború egy csatajelenetét illusztrálják a közönségnek. Így aztán a rabságból a verseny idejére kiengedett Len Taunyane és Jan Mashiani lettek az első színes bőrű résztvevők az olimpiai játékok történetében. Előbbi ráadásul bármiféle lábbeli nélkül, a versenybe az utolsó percekben beesve is a 9. helyen végzett, de a korabeli beszámolók szerint még előkelőbb pozíció járt volna neki, ha a verseny egy adott szakaszán kóbor kutyák le nem kergetik az eredeti útvonalról.

Jan Mashiani és Len Taunyane, az olimpiák első színes bőrű résztvevői (fotó: africaglobalnews.com)


 

Afrika olimpiai pionírjei

Valódi afrikai olimpiai csapatot Egyiptom állított ki először – a húszas években. Az ekkor még mindig brit fennhatóság alatt álló országot hivatalosan a kalandos életű felfedező és diplomata, Ahmed Hasszanejn képviselte először vívásban 1912-ben, de később a focicsapat is ért el szép eredményeket, többek között a Régi idők focija című zseniális filmben is felelevenített magyarok elleni sokkoló sikert és egy elődöntőig tartó menetelést is.

Az első aranykorszak pedig már 1928-ban eljött, amikor Amszterdamban a súlyemelő erőművész, El Szajed Nosszejr és a kötöttfogású birkózó, amúgy ácsként dolgozó Ibrahim Musztafa két aranyérmet is szerzett hazájának egyaránt félnehézsúlyban versenyezve. Nem sok hiányzott ehhez a műugró Farid Szimajkának sem, aki miután 3 méterről begyűjtött egy bronzérmet, pontszámaival megnyerte a toronyugrást, ám amikor a zenekar már az egyiptomi himnuszt játszotta győzelme tiszteletére, a bírák mégis egy hazai versenyzőt hirdettek ki győztesnek. Szimajka egyébként az Egyesült Államokban töltötte élete hátralévő részét és az amerikai légierő tagjaként vesztette életét a második világháború csendes-óceáni csatáiban.

Súlyemelésben és birkózásban a későbbi olimpiákon is halmozták az érmeket az egyiptomiak, igencsak figyelemreméltó 4 arany-, 3 ezüst- és 4 bronzérem lett a termésük a következő két olimpiád alatt. Az ötvenes években aztán új afrikai országok is felvonultak a játékokon, előbb 1952-ben Helsinkiben Nigéria és Aranypart néven Ghána volt ott, négy évvel később, Melbourne-ben pedig már Kelet-Afrika is képviseltette magát Etiópia, Kenya és Uganda révén. Az 1960-as római játékokon már Marokkó és Tunézia is részt vett és megszülett az első szubszaharai aranyérem is egy addig teljesen ismeretlen etióp futó révén, mégpedig az egyik leghagyományosabb versenyszámban.

El-Szajed Nosszejr és Ibrahim Musztafa, az első egyiptomi olimpiai bajnokok


 

A császári gárdista maratoni útja

A maratonfutást már az első újkori olimpián a legkomolyabb főhajtásnak szánták Coubertinék az ókori hagyományok előtt, hiszen a marathóni csata hírvívőjének amúgy kétes eredetű legendáját igyekeztek megidézni vele. Talán szimbolikus is lett, hogy a szám első győztese is egy görög, Szpirídon Lúisz volt, míg a verseny egyetlen külföldi indulója, a civilben nyomdász Kellner Gyula egy kizárást követően végül bronzérmet szerzett Magyaroroszágnak. 1912-ben az írországi születésű, de a Dél-Afrikai Unió színeiben szereplő Ken McArthur hozta el az aranyérmet Stockholmból, az első igazi afrikai győztesre azonban még sokáig kellett várni.

Abebe Bikila szüleivel akkor menekült el az etióp fővárosból, Addis Abebából, amikor a 700 éves történelemre visszatekintő és a gyarmatosításnak nagyon sokáig ellenálló, amúgy javarészt keresztény országban az olasz megszálló katonák zaklatásai mindennapossá váltak és végül brutális vérontásba torkolltak 1937 februárjában. A helyi naptár alapján „Yekatit 12” néven elhíresült napon a legvisszafogottabb becslések alapján is mintegy 20 ezer civil áldozatot mészárolt le a városban a fensőbbségét hirdető európai horda.

Az etióp felföldön azonban viszonylagos nyugalomban cseperedhetett fel Bikila, és ahogy arrafelé máig megszokott, mezítláb futva közlekedett mindenhova, iskolába és pásztorkodni egyaránt. Emellett igencsak kedvelte a ye-genna chewata (avagy röviden genna) nevű etióp sportot is, mely a falvak között rendezett gyeplabdaszerű játék, csak épp gondozott gyep nélkül és egymástól akár több kilométerre lévő kapukkal, vagyis jóval nagyobb távolságokat kell a résztvevőknek egyenetlen, nehezebb terepen befutni.

Így aztán nem jelentett Bikila számára nagy váltást, hogy amikor 18 évesen csatlakozott az 1950-re már független Etiópia hadseregéhez, napi kétszer 20 km-t futott a fővárosi laktanyába és vissza. A Hailé Szelasszié császár testőrségénél alkalmazott svéd edző, Onni Niskanen fel is figyelt rá és ő kezdte el felkészíteni  a maratoni versenyekre.

Onni Niskanen és Abebe Bikila egy edzés közben (fotó: ulfniskanen.wordpress.com)


 

Belépés a krónikákba

Az 1960-as esztendő aztán rendkívül fontos lett Abebe Bikila számára, hiszen az év elején megnősült (az ottani hagyományoknak megfelelően a szülők által elrendezett házasságban vette el akkor alig 15 éves párját egész életére), majd nyáron megnyerte első maratoni versenyét Addis Abebában, immár 27 esztendősen, ezért a helyi szövetség nevezte az olimpiára is.

A nemzetközi mezőnyben azonban ő is és minden afrikai induló teljesen ismeretlennek számított ekkor még, hiszen a kontinens mostoha körülményei között az időeredményeik elmaradtak a szám legjobbjaitól. Az 1960-as olimpia azonban talán az első alkalom volt, hogy a mérsékeltebb, európai éghajlatban is versenyeztek az afrikai atléták és alaposan meg is lepték a szakértőket.

 


(X) Kattints ide és köss három fogadást a tokiói sporteseményekre és 3500 Ft-os ingyenes fogadást kapsz ajándékba!


 

Abebe Bikila ráadásul annál is különlegesebb látványt nyújtott a rajtnál, mert cipő nélkül állt neki a versenynek. Már Rómába érve vásárolt ugyan egy új futócipőt, az azonban végül annyira kényelmetlennek bizonyult, hogy inkább sutba vágta.

Ennek ellenére a verseny első kilométerein egy öt fős élboly mögött futott, majd féltávnál a marokkói Rádi Ben Abdesszelammal ellépett a többiektől mintegy két perc előnyt kialakítva többek között a világcsúcstartó Szergej Popov előtt is. A két éllovas előnye végig megmaradt, különversenyük pedig az utolsó 500 méteren dőlt el, ahol Bikila egy hatalmas sprinttel közel fél percet vert ellenfelére és az aktuális világcsúcsot megdöntve diadalmaskodott abban a Colosseumban, melyben valaha rabszolgák halálán szórakozott a nagyérdemű.

Abebe Bikila tart az arany-, Rádi Ben Abdesszelam pedig az ezüstérem felé Róma utcáin 


 

Mítosszá válás

Az Apartheid-mentes Afrika első olimpiai bajnokát természetesen hősként fogadta egy hatalmas népünnepély hazájában, és Hailé Szelasszié császár is kitüntette. Nimbusza csak tovább nőtt az ezt követő években, hiszen 13 hivatalos maratonversenyéből 12 alkalommal legyőzhetetlennek bizonyult.

Ezek között volt az első tokiói olimpia is 1964-ben, melyet viszont már nem mezítláb, hanem egy neki készített Puma cipőben futva nyert meg nagy fölénnyel, alig két héttel egy vakbélműtét után. A számban a mai napig rekordernek számít Abebe Bikila ezzel a két sikerrel, ezt egyedül az NDK-s Waldemar Ciepinski tudta megismételni, de az ő 1980-as címvédését némileg beárnyékolja a moszkvai olimpia széles körű bojkottja, mely miatt az év 10 legjobb idejét produkáló futó közül 8 nem lehetett ott a játékokon.

Az etióp futófenomén karrierje azonban tragikus véget ért, ugyanis 1969-ben autóbalesetet szenvedett és nyaktól lefelé megbénult, majd négy évvel később a halálát is egy ehhez köthető komplikáció és agyvérzés okozta alig 41 évesen.

Halála után a nemzeti stadiont is róla nevezték el Etiópiában, a számtalan főhajtás között például a 2010-es római maraton győztese, Siraj Gena az utolsó 300 métert cipő nélkül tette meg a nagy előd tiszteletére, de a Dustin Hoffman nevével fémjelzett Maraton életre halálra című filmben is megjelenik róla néhány jelenet.

Bikila 1964-es, tokiói befutója, immár cipőben (fotó: ethiofresh.com)


 

Kelet-Afrika dominanciája

Azóta elég komoly afrikai hegemónia alakult ki hosszútávfutásban az olimpiákon. Bár a maratoni versenyben a szintén etióp Mamo Wolde 1968-as aranyérme után majd’ harminc éves szünet következett, de közben a kontinens atlétái elkezdték halmozni a hosszabb track számokban is az aranyérmeket. A 2000-es években aztán az utolsó hat férfi maratonból ötöt már újra afrikai futó nyert, 2000-ben, 2008-ban és 2012-ben ráadásul ki is bérelték a földrész képviselői a teljes dobogót, de Rióban is csak a legalsó fokára fért oda az amerikai Galen Rupp.

A kelet-afrikai futók generációkon is átívelő hegemóniájára többféle magyarázat született már, melyek rendre megállapítják, hogy a genetikai tényezők csak korlátozottan lehetnek számottevőek, és az alábbi szempontok legalább annyira fontosak lehetnek.

  • A vidéki területeken a legkisebb gyerekkortól hagyományos közlekedési formának használt futás a távoli iskolákba, falvakba. Mindez ráadásul egyenetlen terepen, gyakran mezítláb, aminek következtében olyan technikát sajátítanak el a sportolók, mely során kevésbé erősen verik a lábfejüket a talajhoz és könnyebben gördítik súlyukat a talpukon.
  • A helyi, szénhidrátban és proteinben gazdag, de zsírban rendkívül szegény táplálkozási szokások. Húst ugyanis keveset fogyasztanak arrafelé, miközben a legegyszerűbb és a legelterjedtebb táplálék az ugali, a kukorica- vagy maniókalisztből készülő zabkása, illetve a leveles zöldségek mellett a bab és a tojás.
  • Mindezek következtében vékonyabb és törékenyebb testalkat alakul ki a futóknál is. Egy átlagos kenyai lába például 400 grammal könnyebb, mint a vele egyenlő magas és hasonlóan sportos európaié, ez pedig 8% energia megtakarítását is eredményezheti hosszútávfutás közben. 
  • A magashegyi életkörnyezet és az ott tartott edzések is különösen jó hatással lehetnek az atléták teljesítményére a vér oxigéntartalmának fokozása miatt. 
  • Ugyanakkor a versenyszám relatív egyszerűsége miatt a számos területen elmaradt infrastruktúra sem okoz olyan nagy hátrányt a kelet-afrikai országok számára a hosszútávfutásban, mint komplexebb sportágak esetében.
  • Végül a korábbi sikerek miatt kialakuló magabiztosságot is meg kell említenünk, hiszen a hagyományokból adódóan ezekben a versenyszámokban különleges motivációt jelentenek a jelenkor nagyjai számára az olyan hősök, mint amilyen Abebe Bikila is volt.

Így már talán nem is csoda, hogy a világ 25 leggyorsabb maratonfutása között pillanatnyilag kizárólag kenyai és etióp sportolók teljesítménye található. A címvédő és világcsúcstartó Eliud Kipchoge az első ember, aki ha nem is hivatalos versenyen, de 2 óránál rövidebb idő alatt tudta teljesíteni a távot. Tokióban (pontosabban a maratonfutás helyszínén: Szapporóban) is a legnagyobb favoritként áll a rajthoz, ha pedig a hagyományosan a Játékok utolsó napján, augusztus 8-án rendezett versenyen meg tudja ismételni riói sikerét, második aranyérmével Abebe Bikila történelmi nyomdokaiba léphet.

A riói dobogósok, középen az idén is favorit Eliud Kipchoge (fotó: gazzetta.it)

 

Ha értékeled a munkánkat, támogasd működésünket egy kattintással:    Támogatom

Írj hozzászólást