„Van egy lyuk a bokámon, egy pedig a lelkemben” – Adriano története

Egy srác a favellákból. Adriano a The Player’s Tribune magazinnak mesélte el történetét: hogy hogyan segítette a nagymamája a pályafutását; miért akarták elküldeni a Flamengótól 15 éves korában; hogyan lett Milánó császára; és hogy kilenc nap alatt hogyan zuhant a mennyből a pokolba? Adriano kora egyik legkiválóbb támadója volt, sikereit mégsem a tehetségének vagy a munkának tulajdonítja, pusztán Istennek.


(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!  


 

Azt mondták, hogy eltűntem.

„Adriano elsétált a milliók elől.”

„Adriano drogozik.”

„Adriano eltűnt a favellákban.”

Tudod hányszor láttam ezeket a címlapokat? A fenébe.

Most itt vagyok. Mosolygok előtted.

Akarod hallani az igazságot? Egyenesen tőlem? Semmi baromságot? Akkor foglalj helyet, testvér.

Mert Adrianónak van egy története a számodra.

 

A favellák

Még ezt a szót is mindig rosszul értelmezik az emberek. A kívülállók nem érthetik. Amikor Brazíliáról van szó, amikor a nyomornegyedekben élő kisgyerekekről beszélnek…

Mindig sötét képet festenek róla. Mindig csak a fájdalommal és a nyomorral azonosítják.

És igen, ez néha így van. De ez bonyolult. Ha arra gondolok, hogy egy favellában nőttem fel, akkor az jut eszembe, hogy mennyire jól éreztük magunkat. Arra gondolok, hogy sárkányt eregettünk, pörgettyűztünk és fociztunk a sikátorban. Igazi gyerekkor, nem ez a szaros pötyögés a telefonokon, amit a mai gyerekek csinálnak.

Körülvett a családom, a népem. Egy közösségben nőttem fel.

Nem szenvedtem. Éltem.

Nézd, én rengeteg pénzt kerestem a karrierem során. De te mennyi pénzt fizetnél azért, hogy újra ennyire jól érezd magad? Érted, mire gondolok?

A labda mindig a lábamnál volt. Isten tette oda. Amikor hétéves voltam, a családtagjaim összedobták a pénzüket, hogy a Flamengo akadémiáján – az escolinhában (kisiskola – a szerk.) – játszhassak. A francba, ember! A favellából a Flamengóba???? Gyerünk, menjünk! Felveszem a csukámat! Hol van a buszmegálló?

De elég őrült helyzet volt, mert Penhában laktunk, és ha ismered Riót, akkor tudod, hogy Penhából baromi hosszú volt az út a gáveai Flamengo-iskoláig. Ekkor a ’90-es éveket írtuk, még nem volt a Yellow Line (gyorsforgalmi út Rióban, amit 1997-ben adtak át – a szerk.) sem. Két különböző buszjárattal kellett menni, és persze én egy kis tökmag voltam, úgyhogy kellett valaki, aki elkísér.

Itt jön a képbe a nagymamám.

A nagyim! A francba! Mire mentem volna nélküle az életemben? Áhhh. Nem is ismernéd az Adriano nevet.

Figyelj, te nem értheted ezt a nőt. Ezt a karaktert, ezt a legendát! Elmondok egy rövid történetet….

Egyszer, amikor az Interben játszottam, a sajtó mindenhova követett, és üldözött valamiért. Letáboroztak a házam elé, és nem akartak lelépni. Csapdában éreztem magam. A nagymamám akkoriban nálam lakott, és hallottam, ahogy a konyhában vizet forral a tűzhelyen.

Azt kérdeztem: „Mi a helyzet, Mami? Mit főzöl?”

Azt mondta: „Nem főzök, drágám.”

Nem értettem, mert volt nála egy nagy fazék, mintha tésztát csinálna.

Folytatta: „Csak ajándékot készítek a kinti barátainknak.”

Mire én: „Mi???? Mami, te megőrültél. Ezt nem teheted!!!!”

Azt mondta: „Csak egy kis fürdőt adok a sajtós barátainknak! Kellemes és meleg lesz! Tetszeni fog nekik!”

 


(X) Eb-Aranygól tippjáték: Kattints ide és vegyél részt az ingyenes Aranygól tippjátékban! Tippeld meg az Eb kieséses szakaszában az adott mérkőzés első gólszerzőjét és a találat pontos idejét, és nyerj akár 3,2 millió forintot!


 

Hahaha! A francba! És tök komolyan gondolta! Le kellett nyugtatnom. Azt mondta: “Ne szórakozzanak a gyerekemmel! Meg kell leckéztetnem őket!”

Szóval ő volt az én dadusom. Érted már?

Amikor gyerek voltam, minden egyes nap velem utazott a buszon az edzésre, és persze nem volt sok pénzünk, ezért mindig popcornt pattogtatott nekünk, hogy legyen mit ennünk. Vagy néha felvágott egy szelet fehér kenyeret, és a közepébe cukrot öntött. Alapvető dolgok, amit megengedhettünk magunknak. De néha az egyszerű dolgok a legfinomabbak, nem igaz? Főleg, ha éhes vagy. Az a popcorn mennyei volt!

Na mindegy, ha már eljutottunk az edzésre, mit fog csinálni a nagyim? Beül egy szép kávézóba teázni? Nem, ott ült órákig és nézte, ahogy játszom.

A legviccesebb az volt, hogy soha nem tudta helyesen kiejteni a nevemet.

Már csecsemőkorom óta úgy hívott, hogy „ADI-RANO!”.

Szóval edzésen voltunk, és ő azt kiabálta a többi gyereknek, hogy „Hé! Adjátok oda a labdát Adiranónak!!!”. Mit csinálsz, drágám? Add oda Adiranónak a labdát!”

Szólnom kellett neki: „Mami! Maradj csendben! Ne égess!”

 

Forrás: The Player’s Tribune

 

Aztán a hazafelé tartó buszon elkezdte elemezni a játékomat.

Azt kérdezte: „Adirano, miért futsz így? Miért nem mentél át a másik oldalra? Nem értem, miért nem lőtted el, kedvesem”.

Hahhahaha! Ember! Tényleg nagyon megszorongatta a tökömet! Mourinho volt Mourinho előtt! Kegyetlen, tesó!!!

Ez volt a rutin nagyjából nyolc évig. Minden egyes nap. Együtt. Soha nem fogom elfelejteni. Soha, soha, soha. Azt sem tudom, hány órát töltöttem a buszon a nagyival. Ez volt az egész életünk. Szerinted mikor volt időm tanulni? Nem csoda, hogy háromszor megbuktam az ötödik osztályban!

A nagymamám feláldozta az életét, hogy én megpróbálhassak focista lenni. Aztán egy nap, a semmiből, az egész álomnak majdnem vége lett.

Amikor 15 éves voltam, a Flamengo el akart engedni. Komolyan. Istenre esküszöm. A probléma az volt, hogy akkoriban balhátvéd voltam, és túl gyorsan nőttem. Túl sok popcorn! Képzelj el engem! Adriano? Egy kibaszott balhátvéd? Szóval az év végén az edzők szó szerint felsorakoztatták az összes gyereket, és két sorba állították őket.

 

Rád mutattak, és azt mondták: „Te menj oda.”

Bal sor, téged elengedtek.

Jobbra, ti maradtok.

Rám mutattak. „Adriano, menj oda.”

A bal sorba. Viszontlátásra.

 

Aztán Isten kegyelméből, ahogy mentem, az egyik edző azt kiáltotta: “Hé, ne már! Adrianót ne! Ő egyelőre marad.”

Hihetetlen, nem? Amikor Isten kinyújtja a kezét és megérint, azt nem tudjuk megmagyarázni.

Ekkor már tudtam, hogy a túlélésről van szó. Amikor előre tettek támadónak, tudtam, hogy ez az utolsó esélyem. Szóval mit tettem?

Harcoltam. Mindenkinek nekimentem, aki az utamba állt.

Ez a másik dolog, amit a kívülállók nem értenek. Ha csatár vagy, az nem verseny. Amikor a labda a lábad elé kerül, és két nagydarab középhátvéd próbál megölni, az nem verseny.

Hanem harc. Ez egy utcai harc.

Szóval mit csináltam? Fellöktem minden nagydarab fattyút, aki az utamba állt!

PUFF! Hahahah! 😉

Adriano lesz az utolsó szarházi, aki állva marad. Erre mérget vehetsz!

 

Fotó: Antonio Scorza/AFP via Getty Images

 

A Flamengo hála Istennek megtartott csatárként, majd néhány esztendővel később, 17 évesen lehetőséget kaptam, hogy az első csapattal edzhessek. De most már felnőtt férfiak ellen kellett játszanom. Ők azért futballoznak, hogy eltartsák a családjukat. Ez egy másik szint. Szóval be kellett bizonyítanom mindenkinek, hogy nem szórakozhatnak velem. Soha nem fogom elfelejteni ezt a pillanatot – 11 a 11 ellen játszunk, és a labda oda-vissza jár. Semmi sem történik. Hirtelen a labda hozzám kerül a mezőnyben. Az égből pottyan le. A védők rám rontanak, én pedig egyszerűen félrelököm őket. Huhú!!!

A bal lábamon volt a labda. És tudod mit fogok csinálni, ha a bal lábamon van a labda, tesó.

Nem is tudom megmagyarázni. Olyan, mintha Isten kinyújtotta volna az ujját az égből, és megérintette volna azt a csukát. Behunytam a szemem, és olyan erősen rúgtam a lábammal a labdába, ahogy csak bírtam.

DURR!!!

A labda a kapufát találta el.

CSATT!!!!

És úgy repült a levegőben, mint egy madár.

SUHHH!!!

Szárnyalt. Viszlát!!!

Ember, Istenre esküszöm, a labda visszapattant egészen a félpályáig. Nem vicc. Egészen a félpályáig. És láttam mindenki arcát. A játékosok, az edzők, mindenki.

Azt mondták: „Ó, a francba! Ez az a srác.”

És emlékszem, hogy arra gondoltam: „Köszönöm, Mennyei Apuci. Köszönöm ezt az ajándékot.”

Néhány hónappal később behívtak a válogatottba. Ilyen gyorsan történt minden. Akkoriban még a szüleimmel éltem a favellában. Éppen szundítottam, amikor a tévében közvetítették a válogatott kerethirdetését.

Anyukám bejött a szobába és azt kiabálta: „Adriano! Adriano! Fiam! Behívtak! Istenem!”

Horkoltam. Zzzzzzzzzzzzzzz.

Azt mondta: „Behívtak! Istenem! Istenem!”

Felriadtam: „Huh? Mi? Most viccelsz velem?”

Felkeltem az ágyból, és megláttam a nevemet a tévében.

Ugyan már, ember. Légy komoly. 18 éves vagyok. A favellában élek. Hogy mondhatod, hogy nem érintett meg Isten? A történetemben nincs semmi logika, még számomra sem.

Alig egy évvel később az Interhez igazoltam, és a szurkolók elneveztek Császárnak.

Hogy magyarázod ezt meg? Isten keze, én mondom neked.

 

Fotó: Gianni Giansanti/Gamma-Rapho via Getty Images

 

Emlékszem, hogy éppen akkor érkeztem meg Olaszországba, és fogalmam sem volt, mi történik. Csak néztem a srácokat: „Seedorf. Ronaldo. Zanetti. Toldo. A francba.” Csodáltam őket. Seedorf az öltözőben járkál mez nélkül – hét százalék volt a testzsír ezen a szarházin! Tisztelet neki!

Sosem felejtem el, amikor a Real Madrid ellen játszottunk egy barátságos meccsen a Bernabéuban, csereként álltam be. Szabadrúgást kaptunk, én pedig odaléptem a labdához. Hé, miért ne? Nos, találd ki, ki jön mögöttem hevesen gesztikulálva: „Nem, nem, nem. Én lövöm el a labdát.”

Materazzi! Az a hitvány rohadék! Hahahahah!

Alig értettem, mit mond, mert még nem beszéltem olaszul. De az leesett, hogy dühös volt.

El akarta venni. De Seedorf közbelépett, és azt mondta: „Hadd legyen a gyereké.”

Senki sem szórakozik Seedorffal. Így persze Materazzinak félre kellett állnia, és ami nagyon vicces, mert ha megnézed a videót, láthatod, ahogy Materazzi csípőre tett kézzel áll, és arra gondol, hogy ez a kibaszott kölyök fölé fogja bombázni a labdát!!!

 

Az emberek állandóan kérdezgetnek arról a szabadrúgásról.

Hogyan? Hogyan, hogyan, hogyan? Hogy tudtad olyan erősen megrúgni a labdát?

Azt mondom nekik: „A francba, ember! Nem tudom! Csak belerúgtam bal lábbal, a többi Isten műve!”

Pukk!!!

Felső sarok.

 

Tényleg nem tudom megmagyarázni. Egyszerűen megtörtént.

 

 

Ez volt a kezdete az Interrel való szerelemnek. A mai napig az Inter az én klubom. Szeretem a Flamengót, a Sao Paulót, a Corinthianst… Sok helyet szeretek, ahol játszottam, de az Inter különleges számomra.

Az olasz sajtó? Oké, az egy másik történet. Hahahaha.

De az Inter? A legjobb.

Még mindig libabőrös vagyok, amikor eszembe jut, hogy énekelték a San Siróban.

 

„Che confusione

Sarà perché tifiamo

Un giocatore

Che tira bombe a mano

Siam Tutti in piedi

per questo brasiliano

batti le mani

che in campo c’è Adriano”

„Mindannyian kiállunk ezért a brazilért.”

 

Paco Serinelli/AFP via Getty Images

 

A francba, ember. Egy ilyen srác a favellából, mint én? Én vagyok Olaszország császára? Még mutattam valamit, és máris mindenki úgy kezelt, mint egy királyt. Őrület volt. Emlékszem, hogy a családom átjött Rióból, hogy meglátogasson – és amikor azt mondom, hogy a családom, nem arra gondolok, amire te, tesó. A családomra gondoltam. Brazil stílusban. Nem csak anyáról és apáról beszélek, hanem 44 emberről, haver! Unokatestvérek! Nagynénikék! Nagybácsik! A barátaim!

Az egész szomszédság felszállt arra a repülőre.

A hír eljutott a klubelnökhöz, Moratti úrhoz (a legenda!!), és ő azt mondta: „Hé, ez egy különleges pillanat a fiúnak. Szerezzünk egy buszt a családjának.” Moratti az emberei segítségével intézett egy egész turnébuszt számukra. El tudod képzelni, 44 brazil Olaszországban turnézik? Hahaha! Hatalmas volt, tesó. Buli volt.

Ez az oka annak, hogy soha nem szólok egy rossz szót sem Moratti úrról vagy az Interről. Minden klubot így kellene vezetni. Törődött velem és emberként bánt velem.

Tudom, mi jár a fejedben.

 

„De Adriano, miért hagytad ott a futballt? Miért hagytál el bennünket?”

Ezt a kérdést minden alkalommal megkapom, amikor visszamegyek Olaszországba.

Tudod, néha azt hiszem, én vagyok az egyik legkevésbé megértett focista a világon. Az emberek nem igazán értik, mi történt velem. Teljesen félreértik a történetet. Pedig teljesen őszintén: nagyon egyszerű az egész.

Kilenc nap alatt életem legboldogabb napjából életem legrosszabb napjába kerültem.

A mennyből a pokolba zuhantam. Tényleg.

 


(X) Hívd meg barátaidat és szerezz ingyenes fogadást, befizetési bónuszt, illetve bónuszpénzt összesen 75 000 Ft értékben!


 

2004. július 25. A Copa América döntője Argentína ellen. Minden brazil emlékszik arra a meccsre. Az utolsó percekben vesztésre állunk azok ellen a rohadékok ellen. Szarakodni kezdtek velünk, gúnyolódtak, megpróbálták elérni, hogy elveszítsük a fejünket. Luís Fabiano mindenkit meg akart ütni! Hahaha! „Felejtsd el a játékot! Nyírjuk ki ezeket a szemeteket!”

A többi egy vers, ember. Ez egy film. Ez egy dal. Nem tudom, mi ez, de nem a valóság. 

A labda valahogy a tizenhatoson belülre került. Zűrzavar. Testek. Könyökök. Szart se láttam! Ha megnézed a videót, tényleg felemeltem a könyökömet, hogy megüssek valakit. De aztán hirtelen ott volt előttem a labda. Egy ajándék az égből.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudtam, hova célzok.

Csak elengedtem egy balost, olyan erősen, ahogy csak tudtam.

PÜFFF!!!

Egy csók a kövér embertől az argentinoknak!!!

A hálóba csapódott a labda, és nem tudom leírni az érzést. Hihetetlen.

Csak egyenlítettünk, de tudtuk, hogy megtörtük őket. Tudtuk, hogy mi fog történni a büntetőknél, és így is lett.

Mi voltunk a bajnokok.

Argentína pedig nem volt az.

Így legyőzni Argentínát, a hazámért, miközben a családom nézte… Talán ez volt életem legboldogabb napja.

Gondoljatok bele! A fiú a kibaszott favellából. Hogyne gondolhattam volna, hogy Isten kinyújtotta a kezét a mennyből, hogy megérintsen?

És ez egy lecke mindenkinek. Mert nem számít, hogy ki vagy – lehetsz a világ tetején, lehetsz a Császár – de az életed úgy változhat, mint…

Mint ez.

 

2004. augusztus 4. Kilenc nappal később. Visszatértem Európába az Interhez. Kaptam egy hívást otthonról. Azt mondták, hogy meghalt az apám. Szívrohamban.

Nem igazán akarok erről beszélni, de azt elmondom, hogy azután a nap után a futball iránti szeretetem soha többé nem volt ugyanaz, mint előtte. Ő szerette a játékot, így én is szerettem. Ilyen egyszerű volt. Ez volt a végzetem. Amikor fociztam, a családomért játszottam. Amikor gólt szereztem, a családomnak szereztem. Amikor apám meghalt, a futball soha nem volt többé ugyanolyan.

Az óceán túloldalán Olaszországban, távol a családomtól, egyszerűen nem tudtam megbirkózni az érzéssel. Annyira depressziós lettem, ember. Sokat kezdtem inni. Nem igazán akartam edzeni. Ennek semmi köze nem volt az Interhez. Csak haza akartam menni.

Hogy őszinte legyek, annak ellenére, hogy rengeteg gólt lőttem a Serie A-ban abban a pár évben, és annak ellenére, hogy a szurkolók nagyon szerettek, minden örömöm elszállt. Az apám volt az, meg tudod érteni? Nem tudtam csak úgy megnyomni egy gombot, hogy újra önmagam legyek.

Nem minden sérülés fizikai, érted?

Amikor 2011-ben elszakadt az Achillesem? Haver, tudtam, hogy akkor vége volt számomra, fizikailag. Megoperáltathatod magad, rehabilitálhatod, és megpróbálhatod folytatni, de soha nem leszel ugyanaz. A robbanékonyságomnak annyi volt. Az egyensúlyomnak annyi. A francba, még mindig sántítok. Még mindig van egy lyuk a bokámon.

Ugyanez volt, amikor apám meghalt. Kivéve, hogy a sebhely bennem volt.

 

„Ember, mi történt Adrianóval?”

Testvér, ez egyszerű.

Van egy lyuk a bokámon, egy pedig a lelkemben.

2008-ban Mourinho volt az Internél, és minden túl sok volt. A sajtó mindenhova követett, és Mourinhóval minden olyan volt, hogy „A kurva életbe! Kibaszott szar! Meg fogsz szívatni, ugye, kölyök?”

Azt mondtam: „Ó, Istenem! Vigyél ki innen.”

Egyszerűen nem bírtam elviselni.

Behívtak a válogatottba, és mielőtt elmentem volna, Mourinho nekem szegezte a kérdést: „Nem jössz vissza, ugye?”.

Azt válaszoltam: „Már tudod!”

Egyirányú jegy, testvér.

A sajtó néha nem fogja fel, hogy mi is emberek vagyunk. Nagy volt rajtam a nyomás, hogy a Császár legyek. A semmiből jöttem. Egy kölyök voltam, aki csak focizni akart, aztán meginni az italát és lógni a srácokkal. És tudom, hogy ezt manapság nem sok focistától hallani, mert minden olyan komoly lett, és annyi pénzről van szó. De én csak őszinte vagyok. Mindig egy srác maradtam a favellából.

A sajtó azt írta, hogy „eltűntem”. Azt mondták, hogy visszamentem a favellákba, és drogoztam, meg mindenféle őrült történetet találtak ki. Fotókat közöltek rólam, és azt mondták, hogy gengszterek vesznek körül, és hogy a történetem egy igazi tragédia. De nevetnem kell, mert nem tudják, mit csinálnak, amikor így beszélnek rólam. Nem értik, hogy mennyire lejáratják magukat.

Visszamentem az embereimhez, a barátaimhoz, a közösségemhez. Nem akartam fent élni a várban a dombon, távol mindenkitől. Visszamentem azokhoz az emberekhez, akik ismertek, amikor még ADI-RANO voltam, és a buszon toltam magamba a popcornt.

Persze mindennek megvan az ára. Nem voltam formában – fizikailag és szellemileg sem. Tudtam, hogy segítségre van szükségem.  Így végül Sao Paulóba mentem, hogy segítséget kapjak a REFFIS-től (a Sao Paulo FC Fizikai és Fiziológiai Sportrehabilitációs Központját hívják így – a szerk.). Abban az időben a klub orvosai a világ legjobbjai közé tartoztak. Elkezdtem pszichológushoz járni, aki segített kezelni a depressziómat, és sikerült újra felépítenem magam.

És itt köszönetet kell mondanom Moratti úrnak, mert ő mindig empatikus volt velem kapcsolatban. Hagyott nekem teret, mert tudta, hogy min megyek keresztül. Néhányszor oda-vissza utazgattam Olaszországból Brazíliába. De végül nem tudtam hazudni neki.

Moratti úr egy nap felhívott, és megkérdezte: „Hogy érzed magad?”.

Én pedig azt mondtam neki: „Egyszerűen nem bírom ezt tovább csinálni. Brazíliában kell maradnom.”

És ő ezt elfogadta. Hagyta, hogy békében távozzak. És ezért nagyon tisztelem őt.

 

„Adriano milliókról mondott le, hogy hazamenjen.”

Igen, talán milliókról mondtam le. De milyen árat lennél hajlandó fizetni a lelkedért? Mennyi pénzt adnál azért, hogy visszakapd a lényedet?

Akkoriban megtörtem az apám halála miatt. Újra önmagam akartam lenni. Nem drogoztam. Ittam? Igen, persze. A pokolba is, igen, ittam. Egészségedre, testvér. Figyelj, ha megvizsgálod a vizeletemet – Istenre esküszöm – nem fogsz drogot találni a szervezetemben. Az a nap, amikor drogozom, az a nap lesz, amikor anyám és nagymamám meghalnak. De tudod mit? Biztosan találsz majd piát. Az a pisis pohár valószínűleg olyan lesz, mint egy caipirinha!

Amikor hazajöttem Rióba, hogy a Flamengóban játsszak, már nem akartam a Császár lenni. Adriano akartam lenni. Újra jól érezni magam. És haver, átkozottul jól éreztük magunkat. Elmondom az igazat a Flamengo csapatáról. Néha nem a fociért jártunk edzésre, hanem csak az utána való italozásért. Amint elengedtek minket az edzésről, már indultunk is bulizni. Egyenesen a Mercado Produtorba. Minden feleség tudta, mi a helyzet! „Éjfélre otthon leszünk!” Hahahahah 😉

Másnap az edzésen valaki nagyon szenvedett, mire egy másik srác odaszólt: “Semmi baj, tesó. Látom, szét vagy esve. Majd én futok helyetted! Elkaplak!!!”

Mindent együtt csináltunk.

És nyertünk. Hogy a Flamengo 17 év után először bajnoki címet szerezzen? Fergeteges volt.

Apám halála után soha nem voltam teljesen a régi, de abban a szezonban igazán jól éreztem magam. Újra boldog voltam. Újra Adrianónak éreztem magam.

 

Antonio Scorza/AFP via Getty Images

 

Adriano volt a fiú a favellából.

Adriano volt a fiú a buszon a nagyival.

Adriano volt a fiú, akit a Flamengo el akart engedni.

Adriano volt a fiú, aki harcolt.

Adriano volt az utolsó szarházi, aki talpon maradt.

 

Soha nem szűntem meg az a személy lenni. A pénz, a hírnév, az elismerés… Ez nem változtatja meg azt, aminek születtél, érted?

Nem nyertem világbajnokságot, nem.

Nem nyertem Libertadores-kupát, nem. (Washington, az a rohadék!!!)

De tudod mit? Minden mást megnyertem. És pokoli jó életem volt, tesó.

Nagyon büszke voltam arra, hogy én lehettem a Császár. De Adriano nélkül a Császár használhatatlan.

Adriano nem visel koronát. Adriano a nyomornegyedből származó fiú, akit Isten megáldott.

Most már érted?

Adriano nem tűnt el a favellákban. Csak hazament.

 


A Player’s Tribune “Adriano Has a Story to Tell” című cikkének a magyar fordítása. Az eredeti szöveg ide kattintva érhető el!


 

További fordítások a The Player’s Tribune oldaláról:

Ha értékeled a munkánkat, támogasd működésünket egy kattintással:    Támogatom

 

Írj hozzászólást