„Újpesten nincs most idő tétlenkedni, így is hatalmas a Fradi fórja” – interjú Rajczi Péterrel

– Negyvenkét évesen, tavaly nyáron hagytad abba a futballt, az osztrák nyolcadik ligából visszavonulva. Elég volt?

– Feltett szándékom volt, hogy negyvenegy éves koromig játsszak, az édesapám emléke előtt tisztelegve. Negyvenegy évesen hunyt el, tőle örököltem a futball szeretetét, ő nekem a példa. Édesanyám pedig a hősöm, aki egyedül nevelt fel minket a testvéremmel. Tizenhárom voltam, amikor apu elment. Tőle kaptam a futballt, minden mást anyutól. De hogy miért is hagytam abba? Egyrészt krónikus hajlítósérüléssel bajlódtam, és ennyi idősen ezt már jelzésnek vettem, másrészt pedig egyre hülyébben éreztem magam az öltözőben, ahol olyanok foglaltak helyet, akik a gyerekeim lehettek volna. Elvagyok a fiatalokkal, de egyre nehezebb közös témát találni, amikor ők a TikTokon nézegetnek valami marhaságot. 

– Ettől még nehezedre esett kimondani, hogy vége?

– Egyáltalán nem. Aki huszonöt évesen négy súlyos térdsérülés után kénytelen visszavonulni, annak bizonyára piszok nehéz, nekem ennél sokkal szerencsésebben alakult a páylafutásom. De elkezdtem kényelmetlenül érezni magam az öltözőben, és egyre inkább megfogalmazódott bennem, kéne már valami értéket teremteni.

– Úgy mint?

– Sportvezetőnek készültem, ami persze sokrétű feladat. De a TF-Corvinus közös sportmenedzseri szakán a mesterképzést, valamint az MLSZ sportigazgatói képzését éppen azért végeztem el, hogy ezzel foglalkozzam. Még a játékos-karrierem során Pécsen valahol azért diplomáztam le testnevelő tanár szakon, hogy az édesanyámnak megfeleljek, a sportvezetői hivatást én választottam, mert ezt remélem a jövőmnek. 

– Miből lesz a cserebogár… Már ne is haragudj, de amikor játékoskorodban az ellenfeleket könyökölgetted le, bizonyára kevesen gondolták, hogy ebből a zsivány csatárból egy nap ennyire képzett szakember válik…

– A képzettség csak egy dolog, nekem megvan a játékosmúltam, a futballtapasztalatom, és az egészhez még társul egy felismerhető arc is.

– Tiéd az állás – már ha lenne egy klubom.

– Nem akartam magamat promózni, csak jelezni, hogy a gyakorlatom ugyan nincs meg, minden más igen. Azt viszont gyorsan meg tudnám szerezni, pláne, hogy szeretek tanulni. Nem vágyom egyből sportigazgatói székre, a sportmenedzseri feladatkör széles. A szakmai vetületen túl a klubok gazdasági működését is tanulmányozhattam tanáraim, András Krisztina, Dénes Ferenc, Dr. Géczi Gábor vagy Dr. Sterbenz Tamás jóvoltából, előbbi kettő számos sportvállalati példával tarkította az óráit, elemeztük a különböző ligák és sportvállalkozások működését, utóbbi két tanár több beadandót kért, amelyekben klubfejlesztési modellekről kellett értekezni. Tényleg szeretek tanulni, soha, egyetlen utóvizsgára sem szorultam rá. Szóval szép feladat lenne felépíteni egy klubot, a szervezetet, a csapatot, a brandet. 

– Mintha lenne most egy hozzád amúgy igencsak közel álló egyesület, amelyik épp tulajdonosváltáson átesve keresi jövőbeni sportmenedzsereit. És ugye távozik az a Roderick Duchatelet, akivel nem voltál éppen jóban.

– Konkrétan „lefejezett”.

– Amennyiben?

– Az ügynökökkel adódott problémája, velük akart szembeszegülni, így aztán egy nap behozott az öltözőbe egy darab papírt, amelyet aláírva ebben segíthettük volna őt, az elképzelései szerint. Meg kellett neveznünk az ügynökünket, meg hogy fizetünk-e neki jutalékot, de én ezt csak azért nem akartam megtenni, mert egyszerre szerződésben álltam egy ügyvédi irodával, illetve egy attól független menedzserrel, aki tárgyalhatott a nevemben. Nem tudtam tehát egy embert vagy céget megnevezni, ő meg ezt úgy vette, hogy nem vagyok hajlandó támogatni az ügynökök elleni harcában. Emiatt aztán kitett az első keretből, pedig előtte hónapokig könyörgött, hogy ne menjek el Újpestről, noha a szerződésem szerint ingyen távozhattam volna külföldre. Eltelt fél év, közölte, az első csapatba nem térhetek vissza, de példaértékű, ahogy edzettem, találjunk valami kompromisszumos megoldást. Ehhez képest érkezett Kaposvárra egy levél, amelyben egyoldalúan felbontja a szerződésem. Félreértés, vegyem semmisnek, mondták arra a klubban, mindössze annyi a dolgom, hogy elutazzak egy belga csapathoz, amelyiknek épp kölcsönadnának. Emlékszem, egy pénteki nap volt, én jeleztem, ezt azért megbeszélném a várandós feleségemmel. Nincs erre idő, döntsek, felelték. Nem voltam rá hajlandó, így pedig a szerződésbontás lépett életbe, ami miatt perre mentem, s utóbb aztán megnyertem. Így is én húztam a rövidebbet, mert nem maradhattam Újpesten, amire vágytam volna. 

– És most is vágynál oda, már más szerepkörben?

– Természetesen. Óriási ajándék lenne az élettől, valahol szerintem kézenfekvő is. Ezért tanultam annyit, szerintem a szövetségnek, ahol az iskolát elvégeztem, illetve a szurkolóknak is jó üzenet lenne. Újpesten nincs most idő tétlenkedni, így is hatalmas a Fradi fórja. Évek és rengeteg meló utolérni, de gyönyörű feladat, különleges küldetés lenne. Az, hogy egy ekkora nagyvállalat és egy ilyen múltú, ennyire népszerű klub, mint az Újpest összeáll, sikertörténetet feltételez – ragyogó sportmenedzseri kihívás, hogy az is kerekedjen belőle.

– Hogy azért még visszakanyarodjunk a futballhoz, mi hiányzik a legjobban?

– Két bajnoki cím.

– És a mindennapokból a futball hiányában?

– Az adrenalin nyilvánvalóan igen. Lehet, túl sok derbin vettem részt ahhoz, hogy arról olyan könnyen le tudjak mondani, bár a vadászat valahol pótolja. De rúgtam három győztes gólt a derbiken, a hat nullánál kettőt, az érzés azért hiányzik. Meg a labdarúgás drámája. És ha többször állsz a győztes oldalon, pláne nehéz az érzést pótolni. Kacérkodom egyébként a tartalékos katona szerepének gondolatával, ehhez persze az is kell majd, hogy olyan munkahelyem legyen, amelyiken elfogadják, ha egy évben kétszer néhány hétre bevonulok. Szerintem példaértékű lenne, ha tartalékos katonaként lennék sportvezető. Nem vágyom arra, hogy azért legyek népszerű, mert a tévében tortával dobálják a búrámat, inkább azért, mert valami értéket teremtek. 

– Ha valaki 41 évesen képes nap mint nap szenvedni az edzésen, hogy aztán néhány percet játsszon a hétvégén, amint az veled a III. Kerületben negyvenegy évesen még megesett, annak valóban megfelelő lehet az attitűdje. 

– A hozzáállásommal sosem akadt gond, az, valamint a belső motivációm miatt húzhattam eddig. Azzal pedig semmi problémám nem volt, hogy kevesebbet játszom. Ne én kezdjek már negyvenegy évesen, hanem a fiatal. Ez így helyes. Ha van rá igény, beszállok, segítek, de őket kell előtérbe helyezni, nem az öregembert. Szóval azon múlik ez, ki milyen felfogással közelíti meg a kérdést. Én nagyon tudtam örülni annak, hogy jó színvonalon vagyok képes végigdolgozni az edzéseket. Tudtam, két sebességfokozattal kevesebb van már bennem, hogy hiába futok ki még mindig a világból, a gyorsaságom megkopott, amit viszont igyekeztem erővel és rutinnal kompenzálni.

Arra vagyok talán a legbüszkébb a pályafutásomból, hogy amikor a Barnsley-ban játszottam Ferenczi Pistával, az edzőnk a mi hozzáállásunkkal példálózott. Az angoloknak. Ezt azért elraktároztam. Nem szeretem azokat az edzőket, akikről tudom, hogy játékosként kerülték a munkát, trénerré válva meg azt szajkózzák, így meg úgy kell egy profinak viselkedni. Nekem ez nem hiteles. Azt még el tudom fogadni, ha bevallja, futballistaként egy tróger voltam, ti ne legyetek ilyenek, tanuljatok a példámból. Ez így azért tisztességesebb, de az nem frankó, ha valaki bort iszik, és vizet prédikál.

– Az elismerő szavak ellenére sem maradtál kint. Annyira azért mégsem akartak? Vagy te nem akartál Angliában játszani?

– Ki ne akarna? Azzal együtt, hogy nem igazán feküdt nekem az a foci. Az sem, hogy szélsőt játszottam. Általában felívelték a labdát a nagy embernek, nekem a második labdákat kellett begyűjteni, nem éreztem magam komfortosan ebben a szerepben. Pistának inkább feküdt. Ő volt az egyik nagy ember. Szóval bár a negyedik-ötödik hét után elkezdték mondogatni, hogy megvesznek, én azt feleltem, várjunk még azzal. Félévkor viszont elfogyott a pénz, velem legalábbis azt közölték, rám nincs, ehhez képest rekordösszeget költöttek egy új igazolásra…

– Mégsem téged akartak?

– Szerintem akartak, csak hát a futballban nem minden olyan egyszerű, sima, magától értetődő, sokszereplős egy-egy átigazolási sztori. A vezetői közegből éppen az őszinteséget hiányolom. Sok hülye indokot hallani, csakhogy én sosem szerettem, ha terelnek. Te szőke vagy, te barna, te nem illesz a koncepcióba. De addig illettem? Oké, nem minden igazolás válik be tökéletesen, sok minden közbeszólhat; ha valaki nem érzi jól magát a városban, az öltözőben, ha gond van otthon, nem tud jól teljesíteni, de ha vezetőként tudod, milyen profilt akarsz, a különböző szűrőrendszerekkel elég jól ki lehet iktatni a hibapontokat.

– Olaszországban, a Pisánál pedig a sérülések gátoltak meg abban, hogy kiteljesedj.

– Nagyon sok sérülés sújtott. Eleve egy kész csapatba érkeztem meg az utolsó pillanatban, amikor pedig a többiek sérülései miatt épp tudtam volna játszani, rendre én is megsérültem. A rájátszásra például teljesen elfogytunk, az lett volna az esélyem, erre én is kidőltem. De nem panaszkodom, Simek Petit háromszor műtötték az egyik térdével, kétszer a másikkal, mit akarok?!

– Ha összeveted az angol, illetve az olasz védőket, mire jutsz?

– Az előbbiek egyszerűen játszottak, ami nem azt jelenti, hogy ügyetlenek lettek volna, mert úgy rúgták meg a labdát, mintha zsinóron húzták volna, csak épp egyáltalán nem cifrázták. Az olaszok okos, a játékot olvasó, passzolni jól tudó védők, akik nem esnek kétségbe akkor sem, ha letámadják őket. A két futball is más, Olaszországban rengeteget videóztunk, taktikáztunk. A későbbi szövetségi kapitány Gian Piero Ventura volt az edzőm, alaposan kiokosított taktika terén. 

– A játékodra azért a gólokon túl mindig jellemző volt a kellemetlenkedés, hogy odatartottál, odaszúrtál az ellenfélnek – még az edzésen is?

– Igen. Ilyen vagyok. Az edzéseken is így játszottam, adódott is belőle bajom. De mindig csak a győzelmi vágy hajtott, azért csináltam, mert nyerni akartam.

– Van ugye különbség aközött, ha valaki durva, vagy ha kemény. A játék hevében mintha nem mindig akartad volna ezt szétválasztani. Előfordult, hogy érezted, átmentél a határon?

– Mondjuk úgy, a VAR-ral óvatosabb lennék.

– De sokszor leszállt a vörös köd?

– Az azért ritkábban.

– A 2006-os bajnoki cím azon is múlt, hogy kiállítottak a Fehérvár ellen, miután lekönyökölted Koller Ákost. Az Újpest létszámhátrányban kapott két gólt, 1–3 lett a vége, és ezüstérem.

– Ma is fáj az a vereség, nehéz ettől az érzéstől szabadulni, ugyanakkor nem követtem el semmi olyat, ami piros lapot érdemelt volna. Az első félidő hajrájában jártunk, és a fehérvári Koller Ákost korábban orrba rúgta Tisza Tibi. Koller tamponnal az orrában játszott. Azután, hogy belefejelt a vállamba, a földön elterülve kivette a tampont, folyt az orrából a vér, ezt meglátta az utolsó meccsén bíráskodó Hanacsek, és leküldött. Ha esélyesként nem nyered meg a bajnoki címet, az nagyon tud fájni, a két évvel korábbi ezüstérem, amikor az utolsó meccsen az MTK-val végeztünk döntetlenre, kevésbé nyúzta meg a lelkem, mert abban a szezonban a téli szünetben még nyolcadikok voltunk, onnan jöttünk föl. Ha nyertünk volna, bajnokok vagyunk, de elfogytunk a végére, s csak ennyire futotta tőlünk.

– A civil Rajczi Peti egészen más volt, mint aki felment a pályára?

– Azért az hülyén vette volna ki magát, ha az utcán lekönyöklöm a mögöttem állót. A temperamentumom a magánéletben is megvan, az átlagnál sajnos türelmetlenebb vagyok, magammal és másokkal szemben is. A gyepen azért kétségtelenül más állapotba kerültem, ott elvitt az adrenalin, a meccs irama, hatott rám a tét súlya. De nem az a típus vagyok, aki egy baráti focin is megőrül. Ott abszolút nyugodtan viselkedem: ha nem profi versengésről van szó, tét nélküli meccsről, nem megy fel a pumpa. Legutóbb a Lázár Bence emléktorna egyik meccsén is kialakult egy kisebb tömegjelenet, simán kimaradtam belőle.

– De változott bármiben is az éned a karrieredben? Ha összehasonlítod a tizennyolc-húszévesen Kaposváron feltűnő ifjút a huszonnyolc-harmincéves újpesti válogatott játékossal, melyek a legfőbb különbségek?

– Fiatalon kétségtelenül bolondabb voltam. Akkor még leszálllt olykor a vörös köd. De a korral érsz, rájössz, másnak is felelősséggel tartozol. Mindig önzetlen típus voltam, a csatárvér dacára simán leadtam a labdát a jobb helyzetben lévőnek, de kevésbé törődtem a másikkal. Harmincévesen már ahogy csak tudtam, segítettem a fiatalokat, amit én is megkaptam egykor az idősebbektől. Márpedig engem kellett terelgetni, vagdosni a vadhajtásaimat. 

– Mondasz példát valamelyik elborulásodra?

– Előfordult, hogy egy ütközésnél kivertem az idősebb csapattársam fogát. Deme Norbiét egyébként. Nem szándékosan, de valószínűleg nem kellett volna belemennem abba az ütközésbe. Az új fog felét viszont kifizettem. Sajnos vagy sem, sosem féltem, senkitől és semmitől, belementem a legneccesebb szituációkba is. Előfordult megyei kupadöntőn, hogy az ellenfél igen kemény, sok csatát megélt játékosaiba is beleszálltam, visszaszóltam mindegyiknek, úgy kellett odajönnie a kapusunknak, Házi Lacinak megkérve őket, ne rúgjanak agyon. Vigyáztak rám a többiek.

– A nyomás sosem feszélyezett? Hogy mindig teljesíteni kell, az Újpestben mindig nyerni?

– Sőt, motivált. Ha lehetett volna, minden héten rangadót játszom. Felpörgetett, ha a Fradival, a Honvéddal, a Debrecennel játszottunk. Nem megbántva senkit, nem ugyanolyan Pápán játszani, mint egy rangadón. Az mindig a legjobbat hozta ki belőlem.

– Eltelt húsz év azóta, hogy az aranyért játszottad ezeket a rangadókat. Akkor még az Újpest sokal újpestibb volt, a Fradi ferencvárosibb. Nyilván változik a világ, de te hogy értékeled ezt az elementáris erejű átalakulást?

– A globalizáció hatása, no meg az unión belüli szabad munkavállalás eredménye. Más ma a világ. Az MLSZ ösztönző-rendszere azért igyekszik a magyar fiataloknak esélyt teremteni, csak épp sokkal kevesebb a gyerek. Az én iskolás koromban volt öt harmincas létszámú osztály, évekkel később már csak két húszas.

Mindemellett a többi sportág is elszívja a gyerekeket a futball elől, így aztán nem megfelelő a merítési lehetőség. Ebből következik, hogy hiába nem megfelelő egy tehetség hozzáállása, nem lehet elküldeni, mert nincs kivel pótolni.

A felnőtt futballhoz viszont pénz kell. Hogy milyen játékstílust határozol meg, az a sportigazgató felelőssége, ugyanakkor ha támadó futballt akarsz, ahhoz büdzsé kell, különben kiesel. Sallói István mondta valamikor, a Fradin kívül mindenki a kiesés ellen harcol, ami valahol igaz, mert két egymás utáni győzelemmel elöl vagy, aztán két vereséggel pedig már hátul. 

– Ha már a gyerekek. Neked is van két fiad, egy tizenegy és egy ötéves. De amikor te voltál annyi, mint ők, mi volt az álmod?

– Nekem mindig a foci jelentette a mankót. Sosem tudtam ugyanis eldönteni, mi szeretnék lenni, a futball mindig ott volt kapaszkodónak. Mindenféle sportágat űztem, csak hogy ne kelljen tanulnom, szerencsére azonban jó fejem volt, kis tanulással megoldottam az általánost és a gimit. Felnőttként sokkal szívesebben tanultam már. De ha ma születnék ezzel az eszemmel, bizonyára a futball-pályafutásomból is többet hoznék ki.

Kiemelt fotó: tve1887.hu