102 évesen még a lelátón ült a West Ham legnagyobb szerelmese

A nagy hagyományokkal bíró futballkluboknak vannak iránytűként szolgáló szurkolói, akik a klub kultúrájának elévülhetetlen részei. A Valenciának például volt egy vak drukkere, Vincent, aki azután is bérletet váltott, és kiment a meccsekre, hogy megvakult. Hallani akarta a robajt, miután a csapata gólt szerez. A Mestalla stadion 164. számú székén ült, ahol ma a róla mintázott szobrot találjuk.

A West Ham United is büszke a maga Vincentjére, akit Mable Arnoldnak hívnak. A West Ham Till I Die szurkolói oldal Valentin-nap alkalmából megemlékezett róla, a szurkolóról, akinek a családja mellett a londoni klub volt a legnagyobb szerelme.

Mabel Rose Arnold a dél-londoni Camberwellben élő Harris család nyolcadik gyermekeként jött világra 1916 áprilisában – mindössze néhány kilométerre a The Dentől, a West Ham legnagyobb riválisa, a Millwall stadionjától.

Az előző, 1914-1915-ös szezonban a West Ham megnyerte a Southern League-et, és feljutott, ám a világháború miatt idővel a labdarúgó-mérkőzéseket is felfüggesztették. A londoni csapatok „házon belül” folytatták London Combination League (LCL) néven, nem is akármilyen körben: Arsenal, Brentford, Chelsea, Clapton Orient, Croydon Common, Crystal Palace, Fulham, Millwall, Queens Park Rangers, Tottenham Hotspur, Watford, West Ham United – ezek a csapatok vettek részt az új bajnokságban egészen 1919-ig, a Football League, vagyis az első osztályú liga újraindulásáig.

Mabel épp az első születésnapját ünnepelte, amikor a West Ham először megnyerte az LCL-t. Nem volt még iskolás, amikor már meccsre járt a szüleivel, de nem a Boleyn Groundra (a West Ham régi stadionja), hanem a Charlton Athletic pályájára. A visszaemlékezései szerint gyerekként sosem volt West Ham-mérkőzésen.

14 éves volt, amikor elveszítette az édesapját. Két évre rá az édesanyja halt meg, így 16 évesen árva lett, ám nem hagyta el magát. 18 évesen már dolgozott, miközben egy hostelben lakott a West Enden.

A West Ham 1934-ben rabolta el a szívét, egy férfin, Richard Herbert Arnoldon keresztül.

„»Van kedved kimenni egy meccsre?« – kérdezte tőlem. Ott álltunk a Chicken Runon, én pedig fülig szerelmes voltam Richardba, úgyhogy nem volt választásom, mentünk a West Ham-meccsre.”

Így emlékezett vissza első mérkőzésére a Kalapácsosoknál (a Chicken Run a régi West Ham-pálya keleti, fatetős, állóhelyes lelátórésze volt).

„Ezután soha többé nem néztünk rá másra, ahogy teltek-múltak az évek, egyre hevesebben szerettem Richardot.”

Mable akkor kezdett el West Ham-összecsapásokra járni, amikor a klub egyik legnagyobb legendája, Vic Watson karrierje már lefelé ívelt. A középcsatár 15 szezon alatt 505 meccset játszott a klub mezében, és 326 góllal zárt. Ötven fontért vette a West Ham annak idején, hogy Syd Puddefootnak nagyobb teret biztosítson…

A második világháború idején a férje bevonult, mérnökként segítette a lancasteri bombázókat, ami miatt Mable büszkén nyilatkozott róla később:

„Segített megakadályozni, hogy a németek kifejlesszék az atombombát.”

Mable és Richard a világháború alatt költözött az Amesbury Roadra, mintegy 50 perc autózásra a West Ham stadionjától. Négy gyermeket neveltek fel itt. Richard elkezdett West Ham-es ifjakat edzeni, és idővel a klub hivatalosan is állást adott neki az utánpótlásban. Miközben férje a kicsiket edzette, Mable rendszeresen ott állt a Chadwell Heath edzőközpont füves pályája mellett, és teával kínálta a játékosokat. Mable elmondása szerint volt köztük egy feltűnően udvarias srác is, egy bizonyos Bobby Moore.

Az 1964-es, a Preston ellen megnyert FA-kupa-döntő után a játékosok és a feleségeik elvonultak egy londoni hotelbe ünnepelni. Ide Mable-t és a párját is meghívták.

„Bobby a vacsora után megkérdezte, hogy táncolnék-e vele, én meg mondtam, hogy mindig Richard kér fel elsőként, vele beszélje meg. Richard beleegyezett, és miközben minden lány vele akart táncolni, ő engem választott. Bobby nem táncolt túl jól, focista lábai voltak.”

Miután férje 1981-ben elhunyt, Mable-nek a klub iránti kötődése mit sem változott. A fiával minden meccsen ott voltak, persze, Grahamnek ez volt újdonság, négyéves kora óta vitték őt mérkőzésekre a szülei.

Graham 2013-ban jelentkezett a Just like my dreams programba, ahol a klub ikonikus drukkereit körbevezetik a stadionban, és találkozhatnak a menedzserrel is. Az édesanyja 97 éves volt ekkor, friss, boldog és elégedett, hiszen szeretett hazai pályáján (ekkor még az Upton Parkban fekvő Boleyn Groundon) kukkanthatott be a kulisszák mögé.

A klub a pálya búcsúztatásakor méltóképp megünnepelte Mable 100. születésnapját, ő pedig visszaemlékezett.

„Az Upton Park az életünk része volt, valami, amibe kapaszkodni tudtunk. Vártuk, hogy jöhessünk. De minden változik, ilyen a fejlődés. A régi West Ham-es srácok azt mondják, elveszik tőlünk a klubunkat. De ha nem megyünk ki a meccsre, mit kezd nélkülünk a csapat?”

A 101. születésnapjáról sem feledkezett meg a West Ham. A Rush Green edzőközpontban az akkori menedzser, Slaven Bilic és a játékosok sorban köszöntötték az elérzékenyült nőt.

Mable és néhai férje a West Ham-közösség többi tagjára is odafigyelt: előfordult, hogy egy balhés, 14 éves WHU-drukkert segítettek át élete egyik nehezebb szakaszán. Rengeteget beszélgettek vele, és egy éves bérletet is vásároltak neki a West Standre.

Mable Arnold 2019. február 9-én, a Crystal Palace elleni meccs napján halt meg, alig két hónappal a 103. születésnapja előtt. 83 éve volt a klub bérletese, szerelmese. A fia, Graham az édesanyja iránti tiszteletből aznap ott volt a Selhurst Parkban, a vendégszektorban. Néhány héttel korábban Mable még a Tottenham elleni derbin szurkolt a London Stadiumban.

A klub alelnöke, Karren Brady megrendülten búcsúzott tőle.

„Büszkék és szerencsések vagyunk, hogy Mable a West Ham United-család része volt. Elragadó hölgy, aki mindörökre különleges helyet foglal el a klub történetében és a West Ham-szurkolók szívében.”

Kiemelt fotó: whufc.com