13 év után újra a BL-döntő küszöbén az Inter

Az Inter február 26. és április 19. közötti 11 mérkőzésén mindössze kétszer tudott nyerni: otthon egy Lecce elleni bajnokit (2-0), és a legfontosabbat Lisszabonban: a Benfica elleni BL-negyeddöntő első felvonását, hasonló arányban.

de szerencséjükre a leghatékonyabban éppen az Estádio da Luzban működött a gépezet, a 3-3-as hazai visszavágó óta lejátszott öt találkozójukon már hibátlan a mérleg; köztük egy Juventus elleni hazai győzelem (1-0, a torinói 1-1-et követően) az Olasz Kupa elődöntőjének visszavágóján – vagyis egy fontos döntőbe már be is jutottak Lautaro Martinezék. Persze a Coppa Italia nem említhető egy lapon a legrangosabb európai kupával, annak a fináléjába még két Derby della Madonninán át vezet az út, de mielőtt latolgatnánk az AC Milan elleni esélyeiket, alámerülünk kicsit a korábbi háromszoros BEK/BL győztes kék-feketék nemzetközi múltjába.

La Grande Inter (1960–1967)

Angelo Moratti klubelnök (1955–1968) korszakos jelentőségű húzása volt, hogy az FC Barcelonával két év alatt két bajnoki címet, egy spanyol kupát és egy Vásárvárosok kupáját is nyerő Helenio Herrerát 1960-ban Milánóba csábította, miután az argentin edző a sikerei ellenére távozni kényszerült a katalán fővárosból, ahol többekkel is kibékíthetetlen ellentétben állt, köztük a csapat egyik legnagyobb sztárjával, Kubala Lászlóval. Nyolc éves regnálása az Inter történetének legsikeresebb időszakát hozta el, három bajnoki cím (1963, 1965, 1966) és két BEK-, illetve Világkupa-győzelem (1964, 1965) díszíti a La Grande Inter korszakát, amely az egész olasz labdarúgás jövőjére kihatással volt.

A Tarcisio Burgnich, Giacinto Facchetti, Armando Picchi, Luis Suárez, Jair, Mario Corso, Sandro Mazzola fémjelezte csapat egyéni képességeit kiaknázva Herrera tökélyre fejlesztette a catenacciót, amivel az Inter uralni tudta a hatvanas évek olasz és európai labdarúgását is. A catenaccio (jelentése: retesz) lényege a megerősített védekezés, szoros, követő emberfogással; korszakalkotó újítása a liberó/söprögető poszt bevezetése: egy olyan, az emberfogó bekkek előtt kötetlenebb pozícióban, szabadon helyezkedő játékosé (Picchi, aki a csapat szellemi vezére volt, az ellenfél játékát példásan olvasva dirigált a társaknak a pontos helyezkedést és a letámadások mikéntjét illetően), aki tudott segíteni, ha esetleg egy az egyben megverték valamelyik védőt.

A szisztéma sikerének másik eleme a hatékony és reaktív kontrajáték, amelyben kulcsfontosságú a klasszikus irányító (az aranylabdás Suárez, akit Barcelonából hozott magával az argentin mester), és a szélvészgyors szélsők (Jair, Corso) szerepe. A támadóból lett balhátvéd, Facchetti tulajdonképpen az első világklasszis szárnyvédő volt, posztjának úttörője, Corsóval párban uralták a pálya bal oldalát, míg Jair egymaga dominálta a jobb szárnyat támadásban – Mazzola pedig akárcsak Suárez, kiválóan szervezte a játékot középről.

Az Inter 1964-es csapata (Forrás: Pinterest)

Az 1964-es BEK döntőben az Inter 3-1-re verte az 1956 és 1960 között egyeduralkodó Real Madridot, egy évvel később pedig a korszak egyik legjobb csapatát, a kétszeres győztes (1961, 1962) Eusébióval felálló Benficát múlta felül (1-0). A milánóiak 1967-ben is bejutottak a fináléba, ott azonban 2-1-re kikaptak a skót Celtic FC-től. A dicsőséges időszak az 1967–68-as szezonnal ért véget, amikoris a bajnoki ötödik hely után Herrera és Moratti is távozott. Az igazi catenaccio alkonya sem váratott túl sokat magára, az öt év után 1971-ben a scudettót Giovanni Invernizzi irányításával visszaszerző Nerrazzuri 1972-ben újra BEK-döntőt játszott, ahol azonban a totális futballt képviselő Ajax (amely 1971-ben és 1973-ban is megnyerte a legrangosabb európai kupát) 2-0-ra nyert, egyszersmind új korszakot teremtett a labdarúgásban.

Ínséges évtizedek után három UEFA-kupa-győzelem az 1990-es években

Az Inter 1971 után csupán kétszer (1980, 1989) nyerte meg a Serie A-t a 2006-ban a Juventustól „megörökölt” bajnoki címig, így 1973 és 1998 között mindössze azon két alkalommal indulhatott a BEK/BL sorozatban. Az UEFA-kupának azonban rendszeres résztvevői voltak a milánóiak, és a kilencvenes években négyszer is bejutottak a döntőbe. 1991-ben az AS Roma, 1994-ben a Casino Salzburg, 1998-ban pedig az Lazio ellenében győztek is, 1997-ben azonban a Schalke 04 tizenegyespárbajban felülkerekedett az Interen.

Ezután két év szünet következett az első számú európai sorozatban, 2002 őszétől viszont tíz szezonon keresztül folyamatosan legalább a csoportkörig eljutottak. 2003-ban nagyon közel voltak az ötödik döntőjükhöz, a városi rivális Milan csak „idegenben” szerzett góllal (1-1, 0-0) bizonyult jobbnak két nagyon kiegyenlített mérkőzést követően az elődöntős párharcban – a piros-feketék a fináléban a másik olasz gigász, a Juventus ellenében meg is nyerték a BL-t – 120 perc gólmentes kínlódás után, tizenegyesrúgások révén. Két évvel később már a legjobb nyolc között megállította Roberto Manciniéket a Milan, akkor azonban már fölényesen lépett át rajtuk (0-3, 0-2) Carlo Ancelotti csapata. 2006-ban is a negyeddöntő jelentette a végállomást, a spanyol Villarreal CF a San Siróban 2-1-re ugyan kikapott, otthon azonban 1-0-ra nyert, így megint egy hazai pályán kapott gól lett a fekete-kékek veszte. A következő három idényben rendre csak a nyolcaddöntőig jutott el az Olaszországban újra hegemón szerepet élvező Inter – azután következett az álomszerű 2009–2010-es szezon.

Az 1998-as UEFA-kupa-győztes csapat (Forrás: Inter.it)

José Mourinhóval Európa tetején

Miután az Inter a calciopoli után 2006-ban, 17 esztendő után újra bajnok lett, évekig letaszíthatatlan volt az olasz bajnokság éléről. Ebben természetesen jelentős szerepe volt a torinóiak kizárásának, illetve a Milan „gyengébb” hazai teljesítményének is. Roberto Mancini közel négy évig irányította a Nerazzurrit, három scudetto, két Olasz Kupa és két olasz Szuperkupa fűződik a nevéhez, a korai BL-búcsúk miatt azonban munkásságát nem övezte össznépi elismerés.

2008-ban a Liverpool elleni kettős vereség után belebegtette lemondását, aztán mégis visszakozott, a csapat elkezdett botladozni, a bajnokság hajrája kényelmetlenül szorosra fordult – végül csupán három ponttal zártak az ezüstérmes AS Roma előtt. Massimo Moratti klubelnök (Angelo Moratti fia) a zsinórban megnyert harmadik scudetto ellenére is menesztette Mancinit az idény végén, és az egy ideje munkanélküli, éppen olaszul tanuló és a Serie A-ba vágyódó José Mourinhót szerződtette a helyére.

A portugál teljesen szabad kezet kapott, az utánpótlást is a felügyelete alá vonta, a játékosok motivációját maximum szintre emelte, akiknek az edzőjük iránt tanúsított hite meghatványozta a teljesítőképességüket. A mindennapi edzések mennyiségében, intenzitásában és minőségében is innovációt jelentett a munkája (két új edzőpályát is építtetett), napestig gyakoroltatta a játékfázisokat (támadás, védekezés, átmenetek), mesterségesen leszűkített területeken ismételtette újra és újra a különböző játékelemeket, helyezkedéseket, amíg azok automatizmussá nem lettek.

Mourinho, második milánói évére alaposan ráerősített az amúgy sem gyenge játékosállományra és mivel Moratti a tenyeréből evett, szó nélkül állta a cechet, így papíron minden adott volt a nemzetközi szintlépéshez is. A portugál pedig mindennél jobban vágyott egy újabb BL-serlegre (2004-ben az FC Portoval nyert), semmit sem bízott a véletlenre. A védelem tengelyébe a brazil Lúcio érkezett, a középpályára Thiago Motta és Wesley Sneijder, míg a támadó szekciót a Samuel Eto’o, Diego Milito, Goran Pandev trióval turbózták fel.

Íme, a brutálisan erős 2009–10-es keret

A minőségi névsort új játékrendszerbe ültetve (a kezdeti 4-3-3, majd 4-3-1-2 után a 4-2-3-1 lett a nyerő formáció) tette versenyképessé Mourinho, de a szezon elég döcögősen indult, már, ami a Bajnokok Ligáját illeti.

A Nerazzurri a szenvedősre sikerült csoportkörből a második helyen lépett tovább az FC Barcelona mögött. Az utolsó mérkőzésen Kijevben öt perccel a lefújás előtt még vesztésre (és kiesésre) állt, Milito és Sneijder góljaival azonban végül fordítani tudott. A katalánok elleni csoportrangadókon egy gól nélküli döntetlenre és egy sima vereségre (0-2) futotta csak az Intertől, de a Rubin Kazany és a Dinamo Kijev is pontokat tudott rabolni a milánóiaktól. Az egyenes kieséses szakaszban rögtön a portugál tréner előző csapata, a Chelsea FC jött szembe, a korábban a londoniakat három és fél éven át menedzselő Mourinho új csapatával kettős győzelemmel ejtette ki a régit, ahogyan a negyeddöntőben a Szpartak Moszkvát is, hogy aztán a legjobb négy között újra szembe kerüljenek Josep Guardiola címvédő Barcájával, amely vitán felül a korszak legjobb csapata volt.

Az első meccset Milánóban rendezték, a Special One 4-2-3-1-es hadrendje tökéletesnek bizonyult a tiki-taka ellen, a katalánok 3-1-es vereséget szenvedtek. Ez volt a Guardiola vezette Barcelona első egy gólnál nagyobb különbségű fiaskója.

„Talpra állásunk önmagáért beszél. Most már történhet bármi, még 10-0-ra is kikaphatunk Spanyolországban, senki sem tudja tőlünk elvenni az érdemet, hogy sorozatban hat BL-meccset megnyertünk. Ha nem is lesz az idén az Interé a BL-arany, jövőre vagy az azt követő évben meglesz a siker. A klub nemrég még kiscsapatnak számított a sorozatban, mostanra pedig eljutott oda, hogy méltán győzte le a Barcelonát. Ott tartunk, hogy vagy eljutunk Madridba, vagy emelt fővel veszítünk" – mondta a portugál a mérkőzés után.

Nos, eljutottak Madridba, ugyanis a Camp Nouban a 28. perctől emberhátrányban játszva, gyakorlatilag végig a saját tizenhatosuk elé betömörülve egészen a 84. percig állták a sarat a Barca ellen, Gerard Piqué gólja után pedig totális nyomás alá kerültek, de kihúzták (egy második gól a kiesésüket jelentette volna) és 3-2-es összesítéssel 1972 után újra döntőbe jutottak. A labda csupán 25 százalékban volt az Internél, és egyetlen árva kapura tartó lövése szerepelt a mérkőzés statisztikájában.

A visszavágónak óriási visszhangja volt a nemzetközi sajtóban, a szakírók a futball meggyilkolásával vádolták az Intert – ugyanakkor a párharc sikeres abszolválása Mourinho mestermunkájaként könyveltetett el. Tökéletesen végrehajtott taktika, hatékony kontrajáték, és mindenekelőtt rendíthetetlen mentális tartás és az egész csapatot magával ragadó nagyon erős hit a játékosok és az edző között – így lehet megragadni a 2010-es Inter sikereinek titkát, amelynek Mourinho nem pusztán főszereplője és legfőbb letéteményese, hanem sokkal inkább „vallási vezetője” volt. Persze a végrehajtók maguk a kiváló játékosok voltak, a nagyon masszív védelem előtt Esteban Cambiasso és Motta végzett elképesztő munkát, a náluk jóval kötetlenebb pozícióban játszó Sneijder élete szezonját futotta – a holland válogatottat a vb döntőjéig repítette –, Maicon és a csapatkapitány klublegenda, Javier Zanetti (ő akkor már 37 éves volt!) az előre játékban is kulcsszerepet vállaltak, a két szélső Eto’o és Pandev pedig rendszeresen visszazártak, ha a csapatvédekezés megkívánta.

José Mourinho csúcsra juttatta az Intert 2010-ben (Forrás: Four Four Two)

A Bernabéuban megrendezésre kerülő döntőben az argentin támadó duplájával nyert az Inter 2-0-ra Louis van Gaal Bayern Münchene ellen, és harmadszor is felült Európa futballtrónjára.

A szezon végén Mourinho a Real Madridhoz távozott, ám a hiedelmekkel ellentétben a BL-döntő idején még nem volt leszerződve, csak egy előzetes megállapodása volt a királyiakkal. Az ünneplés után nem is repült vissza a csapattal Milánóba.

„Nagyon akartam abban időben a Real Madridhoz menni, szerettem volna megnyerni a spanyol bajnokságot az angol és az olasz után. Attól tartottam, hogy ha visszamegyek Milánóba a csapattal, akkor a játékosok és a szurkolók reakciói miatt képtelen leszek eljönni onnan. Így inkább, mondhatjuk ezt, elfutottam, előlük”

– világította meg később klubváltása hátterét a portugál. Felejthetetlen az a jelenet is, amikor a Bernabéu parkolójában megállíttatta az autóját és visszament a csapat buszához, ahol Marco Materazzival egymás vállára borulva zokogtak, mielőtt végleg búcsút intett.

Utódjával, Rafa Benítezzel még az olasz Szuperkupát és a klubvilágbajnokságot is behúzta a csapat, így végül öt trófeával gazdagodtak a milánóiak 2010-ben. Egyedül az Európai Szuperkupa diadal nem jött össze, az az Atlético Madridé lett (0-2).

Az elhúzódó válság utáni fordulat Contéval

Bár az Inter a következő szezonban még ezüstérmes volt, megnyerte az Olasz Kupát és a Szuperkupát is, a Bajnokok Ligájából a Schalke 7-3-as összesítéssel ejtette ki a legjobb nyolc között, ami döbbenetes kudarcnak számított. A 2011–12-es szezonra végképp szétesett a Nerazzurri: bajnoki hatodik hely, és nyolcaddöntős BL-kiesés az Olympique Marseille ellenében. Ha bárki valaha kételkedett Mourinho Internél végzett tevékenységének hozzáadott értékét illetően, a távozását követő átmeneti év utáni nyolc, dobogó nélküli hazai és hat BL-mentes esztendő szolgál cáfolhatatlan válaszul.

A fordulat éve 2019, amikor Antonio Conte vette át a stafétát a kispadon. Mourinho és közte hét év leforgása alatt 12 edzője volt az Internek, de abban joggal bízhattak Milánóban, ha valakivel, akkor a Juventust feltámasztó és három bajnoki címig vezető, valamint a Chelsea-vel Premier League-et és FA-kupát is nyert olasz mesterrel térhet vissza az Inter az elitbe. Conte a 2019–20-as évadban bajnoki ezüstéremig és az Európa-liga fináléjába vezette a Nerazzurrit, ahol azonban a Sevilla FC 3-2-re legyőzte az olaszokat. A következő szezonban az Inter fölényesen nyerte meg a scudettót, a BL-ben azonban a csoportkörben ragadt, a bajnokság végén pedig Conte is távozott, mert nem tudta keresztülverni az átigazolási elképzeléseit a klubvezetőségen.

Inzaghival vajon átlépheti saját árnyékát az Inter?

A Lazióval öt év alatt egy Olasz Kupát és két Szuperkupát nyerő Simone Inzaghi római tevékenységére sokan felfigyeltek, nem tűnt rossz választásnak Conte után, de bajnoki címvédőként és a BL-ben abszolút esélytelenként tulajdonképpen bukásra volt ítélve, mert a szintet tartani is bravúros lett volna, feljebb lépni pedig már-már csoda. Nem is sikerült, a bajnokság elúszott tavaly, elsősorban azért, mert az Inter rengeteg pontot veszített a kiscsapatok ellen, így hiába szerezte messze a legtöbb gólt (84-et), a városi rivális AC Milan örülhetett a végén.

A jelenlegi idény elsődleges célja a scudetto visszaszerzése volt, ami immár füstbe ment terv, hiszen a Napoli már meg is nyerte bajnokságot. Jelenleg a kármentés zajlik, ahogy fentebb írtuk is, az Inter győzelmi szériája a Serie A-ban négy meccs óta tart, már a negyedik helyen áll, két ponttal megelőzve az ötödik Milant.

Ámde a milánói szurkolók most már – klubhovatartozástól függetlenül – alighanem magasról tesznek a hazai pontvadászatra, hiszen kedvenceik 20 év után újra egymás ellen játszanak a Bajnokok Ligája döntőjéért.

Simone Inzaghi (Forrás: beIN Sports)

A csoportkör sorsolása után bizonyára nem ujjongtak Martínezék, hiszen a Viktoria Plzen mellett a Bayern München és az FC Barcelona került a négyesükbe. A bajorok oda-vissza el is intézték őket, a Barcát viszont otthon elkapták (1-0), a Camp Nouban pedig 3-3 lett az eredmény, így a csehek ellen megszerzett hat pontnak köszönhetően ők jutottak tovább, a katalánok meg kiestek az Európa-ligába. Az újabb sorsolásra már nem lehetett panasz, az FC Porto (1-0, 0-0) verhető ellenfél – a Benfica pedig, csodás szezonja ellenére papíron a negyeddöntő legkevésbé potens együttese volt. De a Milan sem panaszkodhatott, a szétesőfélben lévő Tottenham Hotspur után az a Napoli jött szembe, amely ellen Stefano Pioli már korábban kiforralta az ellenszert a bajnokságban. Az összehasonlíthatatlanul erősebb másik ágon a címvédő Real Madrid és a nagy trónkövetelő Manchester City vív párharcot (az első mérkőzés Madridban 1-1 lett), így a milánói derbi győztese egészen biztosan nem lesz a döntő esélyese. Valamelyikük persze bejut majd, ami önmagában dicső tett, minden körülménytől függetlenül.

Az is nekik kedvez, hogy a második meccsen az Inter lesz „hazai pályán”. A Napoli példájából okulva azonban dőreség lenne elbízniuk magukat, ráadásul a korábbi BL-randevúik során is a Nerazzurri húzta a rövidebbet, arról nem is szólva, hogy a városi rangadó szinte mindig kétesélyes, az aktuális formáktól függetlenül. Inzaghi lassan csapágyasra hajtott 3-5-2-es játékrendszere ritkán muzsikál kifogástalanul, de ha éppen igen (lásd Benfica), akkor nem könnyű rajta fogást találni. A Milannál Pioli többször is szisztémát váltott az idény során, és a játékosokat is sokkal inkább rotálta, mint Inzaghi, de ami ebből következne, vagyis, hogy az Inter gépezete sokkal olajozottabb, a csapat pedig kiegyensúlyozottabb, az egyszerűen nem áll fenn. Két hektikus, nagyjából azonos képességű csapat küzd majd meg egymással, ahol talán egy picivel több sansza lesz az Internek.

Amennyiben a fekete-kékek bejutnak az isztambuli döntőbe, azzal már mindenképpen az emblematikus Inter-edzők szűk elitjébe sorolna át az ifjabb Inzaghi fivér, hiszen korábban mindössze három elődje járt ilyen magaslaton. Ha még meg is nyerné, az már tényleg mesébe illene.

Kiemelt fotó: Eurosport.com