20 évvel ezelőtt ért a csúcsra az FC Porto és Mourinho

Amikor 2002 januárjában Mourinhót kinevezték vezetőedzőnek, senki sem gondolta, hogy a jövő futballtörténelmének egyik legmeghatározóbb alakja ül le az FC Porto kispadjára. Az akkor mindössze 39 éves szakember elhanyagolható játékosmúlttal és mindössze 30 mérkőzésnyi vezetőedzői tapasztalattal a háta mögött hagyta el korábbi állomáshelyét, az akkor a harmadik helyre kormányozott UD Leiriát, ahol 20 találkozó adatott meg neki (a többi mérkőzést a Benfica mestereként abszolválta).

Mourinhót leginkább onnan ismerhették, hogy a legendás Sir Bobby Robson tolmácsa volt Portóban és Barcelonában az 1990-es években, de dolgozott Louis van Gaallal is. Mindezek mellett az a hír járta róla, hogy elképesztő elme és nagyszerű motivátor, a játékot pedig fantasztikusan átlátja.

Kinevezése után nem finomkodott, közölte a játékosokkal, hogy két generáció óta a legrosszabb Portót látja bennük, de megígérte, hogy első teljes szezonjában bajnokságot nyer velük. Új szabályokat vezetett be az edzéseken és a csapat életében, sokkal több tudományos megközelítést alkalmazott, mint az akkoriban megszokott volt, ő és a stábja mindent mért, amit csak lehetett, minden adatot figyelt és számon tartott. A bajnoki címre nem is volt esélye 2002-ben a klubnak, különösen, mert a lisszaboni Sporting a 42 gólig jutott Mário Jardellel remekelt a szezonban, de a harmadik helyre odafért a csapat.

José Mourinho megmutatta az FC Portónak a sikerek felé vezető utat (Fotó: Getty Images)

2002 nyarán sokan a Japán és a Koreai Köztársaság által rendezett világbajnoksággal voltak elfoglalva, viszonylag kevés figyelem szegeződött az FC Portónál történtekre. Mourinho átalakította a keretet és új szemléletet próbált az öltözőbe hozni. Az volt az elképzelése, hogy az angol játékosokra jellemző elszántság keveredjen a latinos finomsággal, érzékkel. Felkutatta a piacot és jobbára általa ismert futballistákat szerződtetett olcsón, akikkel általában ösztönző szerződéseket kötött a klub, komoly bónuszokkal a sikerek esetére. Így került a csapathoz a Benficánál a szerződését kitöltő védekező középpályás, Maniche, de az UD Leiria sem kerülhette el, hogy az edző elszipkázza korábbi bizalmasait, így öltözött kék-fehérbe azon a nyáron a balhátvéd Nuno Valente, a védekező középpályás Tiago és a brazil csatár, Derlei. Rajtuk kívül a Vitória Setúbal jobbhátvédje, Paulo Ferreira is csatlakozott a csapathoz, de érkezett még a kapus Nuno, a védő César Peixoto és a litván csatár, Edgaras Jankauskas is. Számunkra kedves eseményként felidézzük: szintén azon a nyáron fizetett több, mint 500 000 eurót a Porto az MTK-nak az akkor 20 éves Buzsáky Ákosért is, aki végül tartósan nem tudta megvetni a lábát a sztárklubnál.

A 2002–2003-as idényben pedig a fiatal szakember állta a szavát, csapata ellentmondást nem tűrő játékkal megnyerte a bajnokságot. A Porto 34 bajnokiból 27-et megnyert és mindössze kettőt veszített el, a nagy rivális Benficára 11, a címvédő Sportingra 27 (!) pontot vert. A hazai uralmat a Taca de Portugal (Portugál Kupa) elhódítása tette teljessé, de a nemzetközi porondon is emlékezeteset alakítva UEFA-kupát nyert az együttes. Akkoriban még nem volt csoportkör a második számú európai kupasorozatban, csak oda-visszavágós párharcokban vetélkedtek a csapatok, a Porto például a Polonia Warszawa (6–2 összesítéssel), FK Austria Wien (3–0), RC Lens (3–1), Denizlispor (8–3), Panathinaikosz (2–1), Lazio (4–1) úton jutott el a fináléba, ahol a Henrik Larssonnal felálló skót Celticet hosszabbítás után 3–2-re sikerült legyőznie.

A 2003-ban elhódított UEFA-kupával (Forrás: abola.pt)

A meseszerű BL-menetelés

Noha Portugália-szerte egyértelműen ismert és elismert edző lett Mourinho, a legnagyobbak mezőnyében még mindig kis halnak számított ő is és csapata egyaránt. Az UEFA-kupa megnyerése után azt mondta, hogy semmi esélyük nincs a BL-győzelemre, mert arra csak azok aspirálhatnak, akik képesek 20, 30 vagy akár 40 millió eurót áldozni egy-egy játékosra, ők viszont nem ilyenek. Persze pontosan tudjuk, hogy a szakember mindig is mesterien használta a sajtót és bár ezt nyilatkozta, tudható volt, hogy az ambíciói nagyobbak ennél. Ezen a nyáron véglegesítették a dél-afrikai Benni McCarthy játékjogát, miután másfél évig meggyőzően teljesített a Celta Vigótól kölcsönvéve, de José Bosingwa személyében egy tehetséges jobbhátvéd is jött a Boavistától.

A Bajnokok Ligájában nehéz csoportba kerültek a portugálok. Ellenfelük volt a mindig esélyes Real Madrid, a többek mellett Didier Drogbával és Fabien Barthezzel felálló Olympique Marseille és a szerb Partizan Beograd, amelynek a legnagyobb sztárja ekkoriban a kispadon volt megtalálható: Lothar Matthäus volt a csapat vezetőedzője. Mielőtt azonban bárki lebecsülte volna a szerb bajnokot, hősies küzdelemben, az angol Newcastle Uniteddel szemben jutott fel a főtáblára abban az idényben, így nem lehetett egy kézlegyintéssel elintézni.

Olyannyira nem, hogy az csoportkör első játéknapján Partizan–Porto mérkőzést rendeztek (1–1), ahol a helyzetek alapján nem lehetett azt mondani, hogy a portugálok megérdemelték volna a győzelmet. A következő fordulóban a Real Madrid látogatott Portóba és nyert könnyedén 3–1-re Iván Helguera, Santiago Solari és Zinédine Zidane góljaival. Két mérkőzés után tehát egy ponttal állt az UEFA-kupa címvédője és ekkor a továbbjutás sem látszott kristálytisztán, nemhogy a trófea elhódítása. Sejthető volt, hogy az Olympique Marseille elleni páros mérkőzés lehet a továbblépés kulcsa, és ennek megfelelően mintha egészen más fókusszal is állt volna hozzá a kék-fehér együttes ezekhez a találkozókhoz. Idegenben 3–2-re sikerült nyerni, otthon pedig 1–0-ra, a közös a két mérkőzésben, hogy mindkettőn győztes gólt szerzett az orosz Dmitrij Alenyicsev.

A 2004-es Európa-bajnokságnak Portugália adott otthont, így ennek megfelelően több új stadion épült vagy modernizálódott az idő tájt. Porto városa is új létesítménnyel gazdagodott és bár a helyi együttes a csoportkörben még az Estádio das Antasban fogadta ellenfeleit, a kieséses szakaszban már az új, minden igényt kielégítő Estádio do Dragao (Sárkány stadion) elnevezésű arénában rendezte mérkőzéseit. Itt játszották az Euro 2004 nyitómeccsét a Portugália–Görögország összecsapást, de 2021-ben a Bajnokok Ligája fináléjának is otthont adott a stadion.

De vissza a Bajnokok Ligája akkori idényéhez: a legjobb 16 között a Manchester United került a Porto útjába és a hazai odavágó a dél-afrikai futball egyik nagy mérkőzését hozta, ugyanis McCarthy duplájára honfitársa, Quinton Fortune válaszolt, így kialakítva a 2–1-es végeredményt. Ne feledjük, akkor még élt az idegenben szerzett gólok szabálya, így tudható volt, hogy az angoloknak egy 1–0-s hazai siker is elég a továbbjutáshoz. Paul Scholes 32. percben lőtt góljával úgy tűnt, hogy el is érik a céljukat, ám jött a 90. perc és Costinha szerencsés egyenlítése, amivel az előzetesen sokkal esélytelenebb luzitánok jutottak tovább. Sok egyéb mellett ekkor mutatta be Mourinho a nagy futását, amikor is a szögletzászlónál ünnepelt futballistáival.

Egy pillanat az örökkévalóságnak: Mourinho a játékosaival ünnepli a továbbjutást érő gólt az Old Traffordon (Forrás: Irish Mirror)

Valószínűleg ez volt az a mérkőzés, amely igazán megváltoztatta az FC Porto és Mourinho megítélését. Különösen amiatt, mert a legjobb nyolc között szembejövő Olympique Lyont ezek után már nem tartotta annyival esélyesebbnek a közvélemény. Remek játékosok alkották a francia csapatot, de a Manchester United kiejtése után miért kellett volna tartaniuk bárkitől is a kék-fehéreknek? Hazai környezetben Ricardo Carvalho és Deco góljaival 2–0-ra nyertek, megágyazva ezzel egy könnyed továbbjutásnak, majd a visszavágón Maniche korai találata eldöntötte az érdemi kérdéseket. A végeredmény 2–2 lett, máris az elődöntőben találták magukat.

Szinte hihetetlen belegondolni, de akkor a spanyol Deportivóval mérhették össze tudásukat Derleiék, és bár manapság könnyedén legyinthetnénk erre is, mondván micsoda gyermeteg sorsolás, az a Depor története fénykorát élte. Bár a csoportkörben beleszaladt egy emlékezetes 8–3-as vereségbe Monacóban, az elődöntőig vezető úton elbúcsúztatta az előző idény két döntősét. Előbb két 1–0-s sikerrel kiütötte a Juventust, majd a negyeddöntőben egy 4–1-es olaszországi vereség után a címvédő AC Milant 4–0-ra kiütve a La Coruna-i Riazorban. Diego Tristánnal, Juan Carlos Valerónnal, Mauro Silvával az egy nagyon masszív, nagyon erős csapat volt, amelyet a nagy taktikus Javier Irureta egy nehezen emészthető, kellemetlen ellenféllé gyúrt össze. Két nagy underdog csatáját hozta tehát a Porto–Deportivo párosítás, egy hamisítatlan ibériai derbit, amely az érzelmekről, a feszültségről és a nagy taktikai csatáról szólt a párharc 180 perce során.

A finálé másik résztvevője a már említett AS Monaco volt, amelyet egy másik fiatal, szépreményű edző, Didier Deschamps vezetett. Azóta már tudjuk, játékosként elért sikerei után 2018-ban szövetségi kapitányként is világbajnoki címre vezette Franciaországot, de nyert bajnokságot a Marseille-jel és feljuttatta a Serie B-ből a Juventust. A 2004-es BL-döntőbe többek között a Real Madrid és a Chelsea kiejtésén keresztül vezetett a franciák útja, akik nem akármilyen játékosokkal szálltak csatába: Patrice Evra, Jérome Rothen, Ludovic Giuly, Fernando Morientes vagy Dado Prso neve a mai napig élénken él a futballbarátok emlékeiben és nem feltétlenül csak az akkori remeklés miatt.

A döntő feszült mérkőzést hozott, sok esetben hosszú indításokkal, védelem mögé belőtt labdákkal operáltak a csapatok, főleg a két kapusnak, Vítor Baiának és Flavio Romának kellett söprögetnie a tizenhatos előterében. A 39. percben aztán egy jobbról érkező beadás után Carlos Alberto elé került a labda, a fiatal brazil csatár pedig vezetéshez juttatta a portugálokat. A szünet után is kontrollálta a mérkőzés alakulását Mourinho csapata, majd négy perc alatt eldöntötte a trófea sorsát: előbb Deco okos, majd Alenyicsev nagy gólt vágott Roma kapujába, így 3–0-ra kiütötte ellenfelét és Európa trónjára ült az FC Porto, fennállása során másodszor, 17 évvel a Rabah Madjer által fémjelzett csapat BEK-sikere után.

Az FC Porto jó játékosokból állt, de nem volt túl nagy a nemzetközi tapasztalata. Ennek ellenére Mourinho két teljes szezonja alatt UEFA-kupát és Bajnokok Ligáját nyert velük. A játékosai rajongásig imádták, vevők voltak a szakmai és motivációs eszközeire. Mindenkitől – legyen az futballista, segítő, szertáros – elvárta a maximális professzionalizmust és odaadást, amivel ő sem maradt soha adós. Ez a bajtársias légkör és a folyamatosan magasan tartott motiváció volt sikereinek kulcsa. Az átlagos képességű futballistákból is kisajtolta a maximumot, mindenkitől éppen annyit várt el, amennyire képes volt. Jól menedzselte az egókat, szinte minden visszaemlékezésben felmerül, hogy tudta, mikor kell az asztalra csapni, de azt is, hogy mikor kell egy kicsit engedékenyebbnek lennie. Számos legenda kering arról, hogy későbbi állomáshelyein is milyen hatással bírt a környezetére, sok sztár engedelmeskedett neki és szinte az apjaként tisztelte és akár más poszton is szerepelt, ha Mourinho és a csapat érdeke azt kívánta. Cserébe ő is lojális volt a játékosaihoz, gyakran igazolt le olyanokat aktuális munkaadójához, akikkel korábban már együtt dolgozott, ez így volt Leiria és Porto között, de így volt később is, amikor a Chelsea-hez követték többen. Nagyon jó példa erre Nemanja Matics, aki sosem volt világklasszis játékos, ám Mourinho együtt dolgozott vele a Chelsea-nél, a Manchester Unitednél és az AS Románál is.

A 2004-es Bajnokok Ligája győztese (Forrás: eurosport.com)

Nuno Valente, Derlei, McCarthy, Alenyicsev, Paulo Ferreira, jó játékosok, de nem világklasszisok. Mégis fennmarad a nevük mert a Bajnokok Ligája hőseivé váltak 2004-ben. Néhányan, így Ricardo Carvalho vagy Deco később szép karriert futottak be és Mourinho is sok címet, rekordot felhalmozott, de az már egy másik írás témája lenne.

Kiemelt fotó: Eurosport