30 éve lett aranylabdás Hriszto Sztoicskov
Káprázatos rúgótechnika és fékezhetetlen düh. Annak idején azért szerződtette az FC Barcelona, hogy egy kicsit „rosszabbá” tegye az öltözőt, de közben sokkal jobbá tette a csapatot. A bolgár válogatottal kis híján legyőzték a világot, és a mai napig magára vonja az érdeklődést, bármerre jár és bármit csinál. Sokan egy őrültnek tartják, aki minden balhéban benne volt, de legalább ennyien rajonganak is érte amiatt, amit a pályán nyújtott.
Ha a bolgár labdarúgás szóba kerül, legelőször Hriszto Sztoicskov neve ugrik be a legtöbb szurkolónak. Nem csoda, hiszen a kelet-európai országban máig félistenként tisztelt korábbi remek támadó feltette a világ labdarúgásának térképére Bulgáriát 1994-ben, amikor az Egyesült Államokban rendezett világbajnokság gólkirálya lett – holtversenyben Oleg Szalenkóval –, csapatával pedig egészen az elődöntőig menetelt. Emellett az FC Barcelona máig nagyon tisztelt ikonja, aki nem csak játékával, de néha botrányos viselkedésével és megnyilvánulásaival is beszédtémát jelentett a közvélemény számára.
Hriszto – azaz angolul Christian, magyarul Krisztián. Már a névválasztása is elárulta, hogy egy különleges gyermek született 1966. február 8-án Bulgária második legnagyobb városában, Plovdivban. Nem tudni, hogy a szülők ezért adták-e neki ezt a keresztnevet, de ő egészen kicsi korától úgy érezte, hogy ilyen névvel csakis a világ meghódítása és megváltása lehet a célja. A szegény és korrupt Bulgáriában kevés lehetőség kínálkozott a kitörésre, kamaszként ő is egy rafinált csibész volt a többi közül, aki nem csak a focival foglalkozott, de kisebb-nagyobb csínytevéseknek is állandó szereplője volt az utcákon.
„Az enyém nem volt boldog gyermekkor – mondta egyszer egy jótékonysági eseményen. – Voltak nehéz pillanataim. Ismerem a boldogtalanság terhét, és tudom, mit érez egy gyerek, amikor szenved.”
Szerencsére a focival többet foglalkozott, mint más, néha csábítóbbnak ható szabadidős tevékenységekkel, így 16 éves korában már a harmadosztályú Hebrosz Harmanliban játszott, ott fedezte fel az ország egyik sztárcsapata, a szófiai CSZKA. 1984-től hordta a vörös mezt, de az egy évvel későbbi Levszki Szófia elleni – egyébként megnyert – kupadöntő után öt társával együtt örökre szóló eltiltást kapott a pályán történt verekedésért. Ezt az eltiltást később egy évre csökkentették, így kiteljesedhetett egy fantasztikus karrier, melynek hazai csúcsaként az 1989–1990-es szezon legjobb európai góllövője lett, vagy ahogy ma mondanánk, Aranycipőse, 30 mérkőzésén szerzett 38 góljával.
A heves indulatokkal túlfűtött, de kiváló játékra képes bolgár klasszisjelöltért sorba álltak az európai topklubok. Barcelonában az idő tájt Johan Cruyff vezetésével nehéz periódust élt át a gránátvörös-kék klub, az eredmények nem úgy jöttek, ahogyan várták, és a média munkatársai, mint a keselyűk köröztek a holland tréner körül, a bukására várva. Cruyff úgy tartotta, hogy az akkori csapatot remek játékosok és túl kedves srácok alkotják. Hiányzott egyfajta csibészség, némi tűz – itt jött képbe az öntörvényű bolgár. Sikerült nyélbe ütni a szerződést, Sztoicskovtól pedig nem csak gólokat vártak, de azt is, hogy a jellemével és a viselkedésével kavarja fel a helyenként már túlontúl nyugodt öltözői légkört.
El Pistolero (a pisztoly), ahogyan később a katalán sajtó elnevezte, meghozta azt a bizonyos tüzet és harciasságot a csapatba. Első Real Madrid elleni mérkőzésén, az 1990-es Spanyol Szuperkupa-döntőn azonnal piros lapot kapott, miután egy vita hevében megtaposta Urizar Azpitarte játékvezetőt. A helyi szövetség azonnal hat hónapra eltiltotta, de ismét szerencséje volt, végül megúszta tíz mérkőzéssel. A bemutatkozó szezonjában 20 gólt így is összehozott, 14-et a bajnokságban, hatot a nemzetközi porondon.
Érkezésével bevált Cruyff terve, a Barcelona az egyik legeredményesebb időszakát élte, 1991 és 1994 között sorozatban nyerte a spanyol bajnokságot, 1992-ben pedig felült a kontinens trónjára is, miután megnyerte a Bajnokcsapatok Európa-kupáját.
Remekül megértette magát Michael Laudruppal, majd az 1993-ban szerződtetett Romárióval is. Sztoicskov egy ízben odáig merészkedett, hogy szerényen csak a földkerekség legjobb támadósorának nevezte a brazillal alkotott duóját. Egy ízben Sir Alex Ferguson Manchester Unitedjét 4–0-val döngölték földbe a katalánok, amely után a legendás menedzser is elismerte, hogy nem volt orvosságuk a két csatár sebességére és agilitására. A bolgár agresszivitása és állandó nyerni akarása magával húzta a csapatot és persze a szurkolókat is, akik éppen az ilyen, utolsó vérig harcoló játékosokat szeretik. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy kifejezetten gólerős volt, kora egyik legjobb bal lába volt az övé, így könnyebben bocsátották meg neki az esetleges pályán kívüli ügyeit. Egy emlékezetes mondata ebből az időszakból: „Mindössze két Krisztus (Hriszto) van, ebből az egyik pedig már a mennyben.”
Az 1994-es Bajnokok Ligája döntője azonban fájó pont maradt a bolgár játékos és az FC Barcelona közös történetében. Azokban az években az egyik legszebb, legattraktívabb, leginkább szemet gyönyörködtető focit mutatták be, amely ráadásul sikeres is volt, ám az athéni fináléban az AC Milan legázolta őket. A 4–0-s siker máig az olaszok legemlékezetesebb győzelme, amelyen taktikai téren nem csak felülmúlták, de meg is semmisítették a kor egyik legjobb csapatát. Ilyen előzmények után kellett tehát elutaznia Sztoicskovnak a bolgár válogatott edzőtáborába, amely a közelgő világbajnokságra készült az esélytelenek nyugalmával.
A bolgárok kijutása már önmagában kisebb meglepetés volt, mivel Franciaországot utasították maguk mögé a selejtezőcsoportban, így az 1998-as rendező (és győztes) csak a televízióban követhette az amerikai eseményeket. A két csapat párizsi mérkőzéséhez köthető Sztoicskov egyik ikonikus öltözői buzdítása is, amely a feljegyzések szerint a következőképp hangzott:
„Szerintetek Eric Cantona jobb nálam? – üvöltötte. – Vagy azt gondoljátok, hogy David Ginola erősebb Lecskovnál? Ha igen, maradjatok az öltözőben! Mi kimegyünk, ugyanis nem a papírforma fog játszani, hanem mi!”
Ezek után Bulgária Emil Kosztadinov duplájával 2–1-re nyert. Sztoicskov egyébként öt góllal vette ki részét a kijutásból, de egy Barcelona-klasszistól ez nagyjából normálisnak számított, nem extrának. A világbajnokságot egy Nigéria elleni súlyos, 0–3-as zakóval kezdték a bolgárok, amire egy 4–0-s Görögország elleni győzelem volt a válasz saját maguk és a kritikusok számára is. A továbbjutásról az 1986-os győztes, 1990-ben ezüstérmes Argentína elleni mérkőzés döntött, ahol Sztoicskov és Naszko Szirakov góljaival Bulgária az előzetes esélylatolgatásoknak jócskán ellentmondva, 2–0-ra nyerni tudott. Hősünk a legjobb 16 között is remekelt, amikor korai gólt rúgott Mexikónak az 1–1-re végződött, de tizenegyesekkel megnyert mérkőzés során.
Bulgária jelenléte a világbajnokság legjobb nyolc csapata között egy felfoghatatlan tündérmese volt nem csak a szurkolóik, de a semleges nézők számára is.
Egyre többen szimpatizáltak a sokszor nem is élsportolókra emlékeztető fizimiskájú outsiderekkel, akik viszont a torna előrehaladtával egyre nagyobb önbizalommal és egyre kevesebb teherrel futballoztak. Nem illettek az 1990-es évek divatos bájgúnárjai közé, néhányan kócosak, borostásak, szinte már slamposak voltak, olyanok, mint egy csapat fiatal fickó a közeli lakótelepről, akik a gyári meló után egy kicsit lemennek focizgatni. A magabiztos és erőtől duzzadó Németország – ráadásul címvédőként – várt az olykor karikatúrába illő bolgár srácokra, és Lothar Matthäus góljával olybá tűnt, kontroll alatt is tartja a mérkőzés alakulását. A második félidőben aztán Sztoicskov egy parádés szabadrúgással egyenlített, majd Jordan Lecskov góljával a győzelmet is kivívta a bolgár csapat. A szegénységgel és korrupcióval jócskán átitatott kis ország nagy sikeréről beszéltek világszerte, és bár utána sem az olaszok elleni elődöntő (1–2), sem a svédek elleni bronzmeccs (0–4) nem a terveik szerint alakult, páratlan ismertségre és népszerűségre tettek szert az akkori bolgár sztárok, akik 30 év elteltével is igazodási pontot jelentenek hazájuk futballjában.
Sztoicskov az orosz Oleg Szalenkóval holtversenyben, hat góllal végzett a góllövőlista élén, amivel átvehette a világbajnokság legjobb góllövőjének járó Aranycipőt, ami egyenes utat nyitott meg az egyébként a klubjában is káprázatos idénye után az Aranylabdához, a szavazáson két olasz klasszist, Roberto Baggiót (Juventus) és Paolo Maldinit (AC Milan) megelőzve. A díjátadón is emlékezetes nyilatkozatot tett: „Az Isten bolgár.”
Barcelonába visszatérve azonban nem sikerült tartani a korábban megszokott nívót, a klub átalakuláson ment keresztül, előbb elengedte Andoni Zubizarretát, Michael Laudrupot, Romáriót és végül Sztoicskovot is, aki Olaszországban a Parmánál töltött el egy – kevésbé sikeres – esztendőt. Cruyff távozása után 1996 nyarán a Barcelona visszavásárolta a bolgárt, de már korántsem tudott olyan fontos szerepet betölteni a csapatban, mint az első ottani időszakában. Luis Figo, Ronaldo, Giovanni mögött már messze nem ő volt a legnagyobb sztár, a másodhegedűs szerepét pedig nehezen viselte, ezért az 1997–1998-as idényt már odahaza, a CSZKA Szófiánál töltötte. Később megfordult Szaúd-Arábiában, Japánban és az Egyesült Államokban is, de szakmai szempontból Barcelonában ért véget a pályafutása, annak hivatalos 2003-as lezárásáig inkább már csak anyagi megfontolásból futballozgatott. Utolsó állomáshelyén a washingtoni D.C. Unitednél eltörte egy fiatal játékos lábát egy edzésen, sokkal inkább ezzel került be a hírekbe, mint a pályán mutatott teljesítményével.
Visszavonulása után keresett figura lett, csípős megjegyzéseivel és furcsa cselekedeteivel mindig az érdeklődés és a figyelem középpontjába tudott kerülni, dolgozott szakkommentátorként, szerepelt reklámokban, de jobbára az FC Barcelona és Katalónia ügyeiért dolgozott nagyköveti vagy más szerepkörökben. A magánélete problémásabb volt, sokan támadták afrikai vadászatai miatt, illetve gyakran keveredett összetűzésbe újságírókkal, olykor akár olyan vitákkal, amelyek tettlegességig fajultak. Edzőként is megmérette magát, de hazája szövetségi kapitányaként (2004–2007) jelentős eredményeket nem ért el, csak azt, hogy az akkori legjobb bolgár játékos Sztilian Petrov lemondta a válogatottságot vezetési stílusa miatt. Később próbálkozott még a Celta Vigónál és a dél-afrikai Mamelodi Sundownsnál, valamint Bulgáriában a CSZKA Szófiánál és a Litex Lovecsnél.
Az utóbbi időszakban jobbára azzal került be a híradásokba, hogy kritizálta a bolgár futball miliőjét, a vezetőktől, a szurkolókon át a játékosokig, valamint néha egy-egy spanyol tévéműsorban finoman szólva is botrányos körülmények között adta mindenki értésére a Real Madriddal szembeni ellenérzéseit. A nimbusza és a megítélése azonban mit sem változott hazájában, elvégre minden idők legjobb és legismertebb bolgár labdarúgója, aki 30 évvel ezelőtt reményt és örömöt adott a népének azzal, amihez a legjobban értett mindig is: futballozott.
Zárásként pedig álljon itt egy róla szóló vicc, ami tökéletesen megmutatja, hol helyezkedik el Sztoicskov a világ futballjában, ha egy bolgárt megkérdeznek.
Pelé, Maradona és Sztoicskov üldögél egy kocsmában. Megszólal Pelé: „Egy nappal ezelőtt Isten azt mondta, én vagyok a világ legjobb futballistája.”
Maradona megrázza a fejét, majd így szól: „Nekem pedig egy órával ezelőtt mondta, hogy én vagyok a legjobb!”
Erre Sztoicskov unottan felnéz, és csak ennyit mond: „Nem emlékszem, hogy ilyesmit mondtam volna.”
Kiemelt fotó: Pianéte Barca
Szerző
