60 meccsen maradt veretlen a csapat, díjat alapítottak a kapitány emlékére

A Royale Union Saint-Gilloise együttesét 1897-ben alapították Brüsszelben, és a Belga Királyi Labdarúgó-szövetség a 10-es sorszámmal regisztrálta. Néhány évvel a megalakulása után az együttes nagyhatalommá vált az országban, megtörve a városi rivális, a Racing Club de Bruxelles uralmát. Az első belga bajnoki címet 1904-ben nyerték meg és a második világháborúig meg sem álltak tizenegy trófeáig. A klub erejét mutatja, hogy az 1920-as antwerpeni olimpián a legtöbb labdarúgót ők adták az ötkarikás játékokon győztes válogatottba.

Az akkor alig 18 esztendős Jules Pappaert 1923-ban csatlakozott a klubhoz, amely az 1922-1923-as szezonban – a belga források szerint Charles Griffiths vezetőedzővel a kispadon – elhódította a bajnoki címet. (Érdekesség, hogy egy olasz forrás, Davide Rota 2008-ban megjelent, Dizionario illustrato dei giocatori genoani című könyve szerint ebben a szezonban a korábbi egyszeres magyar válogatott labdarúgó, Székány Géza ült a kispadon. A témát tisztázandó további kutatások lesznek szükségesek, az is elképzelhető, hogy Székány – vagy éppen Griffiths – kvázi szakmai igazgatóként dolgozott. Székány 1928-ban francia nyelven megjelent, Technique du jeu de football című könyvében úgy utal önmagára – nem teljesen egyértelműen, hogy a jelenben vagy a múltban –, mint az USG edzője és technikai igazgatója.)

De térjünk vissza Pappaert-hez. Az ifjonc eleinte kevés lehetőséget kapott, nem tudott alapemberré válni, így 1928 és 1930 között a Daring Club de Bruxelles színeiben szerepelt, ám ezt követően visszatért az Unionba, ahol rövidesen ő lett a csapatkapitány – ami az akkori időkben a mainál is jelentősebb pozíciónak számított. 1932 és 1935 között az USG három belga bajnoki címet nyert, a belga források szerint az angol Griffiths vezetésével (az olasz forrás szerint az első szezonban Székánnyal a kispadon), és 1933. január 8-a, illetve 1935. február 10-e között a bajnokságban nem talált legyőzőre, ezzel felállította a ma is érvényben lévő 60 meccses veretlenségi rekordot a belga első osztályban. A három szezon során mindössze négy alkalommal kaptak ki – a Royal Beerschot AC ellen kétszer, valamint a Koninklijke Liersche SK és a Daring Club de Bruxelles ellen egyszer-egyszer. A klub ekkor kapta meg az „Union 60” becenevet, amelyet a szurkolói csoportok a mai napig minden hazai meccsen egy kis molinón kifeszítenek a Joseph Marien Stadionban.

A belga források Griffithsnek tulajdonítják a „feltámadást”, úgy fogalmaznak, hogy azzal, hogy az angol szakember 1932-ben visszatért, újra felragyogott az előző időszakban gyengélkedő brüsszeliek csillaga. Látványos átalakuláson ment keresztül a gárda, és az idény végén – mindösszesen két vereséget elszenvedve – felért a csúcsra. Az angol szakember a munkája során a Svédországban tanult tornagyakorlatokat, illetve a brit hosszútávfutók felkészülésének elemeit egyaránt bevetette, és úgy tűnik, ezek a módszerek jelentősen hozzájárultak az előrelépéshez, amely az 1933-34-es idény során csúcsosodott ki a veretlenül elért bajnoki címben. Ezek után pedig már annyira lendületbe jött az USG, hogy behúzta sorozatban a harmadik címét is.

Pappaert ekkortájt már alapember volt, klasszikus védőként futballozott, aki olykor még a liberó posztján is megfordult, és hátulról irányította a csapatot. Jellegzetesek voltak a hosszú indításai, ezek képezték a játékstílusuk egyik pillérét. A csapatkapitány mind a hatvan veretlenül megvívott összecsapáson ott volt a kezdőben, és bár ő elsősorban a védekezés stabilizálásáért felelt, az elöl játszó társai is odatették magukat. Az elsőben még nem, ám a második és a harmadik idényben már bőven három szerzett gól felett átlagoltak.

A bekk állítólag a veretlenségi sorozat megkezdése környékén mondta, hogy:

„mostantól kezdve az Union soha többé nem szenved vereséget!”

Noha a sorozat természetesen egyszer megszakadt, méghozzá épp a nagy rivális Daring ellenében, de az USG játékosai így is olyat vittek véghez, amire korábban és azóta sem volt példa Belgiumban. Pappaert 1938-ban hagyta el a brüsszelieket és az Enghien Sport-hoz szerződött, ahol azonban már nem tudott olyan sikereket elérni, mint a fővárosban. 1945. december 30-án, mindössze 40 éves korában szívinfarktus következtében hunyt el.

Az emlékét egy díj őrzi Belgiumban. Az ötlet az egyik helyi újság, a Les Sports egyik munkatársa, Jacques Lecoq fejéből pattant ki 1953-ben, hogy díjazni kellene a hosszú ideig tartó veretlenségi sorozatokat. A trófea a Pappaertbeker nevet viseli.

Minden évben kiosztották a díjat, kezdetben az első három osztály mindegyikében, majd ez változott, illetve 2013 és 2017 között szünetet tartottak. A La Derniere Heure nevű lap munkatársai azonban nem engedték el a hagyományt, és 2018-ban már ismét kiosztották a Pappaert-díjat, immár egyet a professzionális – azaz az első és a másodosztályú –, egyet pedig az amatőr csapatok között. Az elismerést 2021-ben – 1956 és 1976 után harmadszor – az Union Saint-Gilloise „vitte haza”, méltón tisztelegve a legendás csapatkapitány emléke előtt.

Kiemelt fotó: Royale Union Saint-Gilloise