„A barátnőm reggel nyolctól este hatig-hétig dolgozik, a mi néhány óránk mi ahhoz képest?” – interjú Yohan Croizet-val

– Az elmúlt hét bajnokin hat győzelem, nemhogy a veszélyzónából sikerült kitörnötök, hanem immár az Európa Konferencia-liga-indulásért küzdhettek. Mi történt?

– Kezdjük azzal, nem úgy vágtunk neki a szezonnak, hogy idény közben majd a tabella aljáról kell felkapaszkodnunk, ami persze mindenkinek, a csapatnak, a klubnak, a szurkolóknak is nehéz helyzetet teremtett, de a naptári év elején jött egy új edző, és vele ma már valódi csapatként futballozunk. Új elképzelésekkel látott munkához, azokat sikerül is megvalósítani, ezért tudtunk elmozdulni a kritikus pozícióból. 

– Nem csak az edző, Budu Zivzivadze is egész jó igazolásnak tűnik… 

– Nagy szükségünk volt egy gólvágó centerre, Budu személyében megérkezett. Majdnem minden meccsén betalál, más vele a csapat. Azelőtt nekem is meg kellett fordulnom a középcsatár posztján, jóllehet nem vagyok kilences. Buduval működik a játékkapcsolatunk, megtaláljuk egymást a pályán. A gólokkal visszatért az önbizalma, ami Fehérváron azzal, hogy nem játszott eleget, kezdett alábbhagyni. 

– Ha a grúz kollégád számait nem is hozod, huszonegy bajnokin az öt találat mellett öt assziszttal jelentkeztél, azaz majd’ minden második meccsen hozzájárulsz valamilyen módon egy gólhoz. Mennyire tölt el elégedettséggel ez a teljesítmény?

– Rúghattam volna azért több gólt… Igyekszem azonban megfelelően kiszolgálni a társakat, Giorgi Beridze Pakson végre betalált, a legjobbkor, már épp kezdtem volna megszidni. Remélem, beindul. De ha így folytatjuk, egyre több gólt szerzünk. Én most a jobb oldalról indulok, tetszik a szerepkör, mert játszhatok onnan befelé, cselezhetek az alapvonal felé, vagy beadhatom egyből a labdát, szóval vannak opcióim.

– Pedig korábban, például Amerikában játszva azt nyilatkoztad, a tízes poszton érzed magad a legjobban.

– Igen, vagy hamis kilencesként, de a jobb oldali támadó szerep is a kedvemre való. Az NB I-es védők nem különösebben gyorsak, adódik esély középről a gólszerzésre, Milos Kruscsics úgy érezte azonban, nem kapok tízesként annyi labdát, ezért aztán új helyet keresett nekem. A Vidi ellen a jobb oldalról játszva betaláltam, ott ragadtam.

– Említetted, hogy Milos Kruscsics más elvek mentén dolgozik. De mi ment ennyire félre Michael Oenninggel?

– Mindenki más edzői felfogást és stílust képvisel, most azért sokkal többet tanulunk a futballról. Az új tréner nagyon nagy hangsúlyt fektet a taktikai elemekre, sokat videózunk, elemzünk, korábban ez ennyire nem volt jellemző. Minden edző másként viszonyul a futballhoz, a jelenlegi megközelítési mód eredményes.

– Pedig a német mesterrel is volt részetek sikerben, együtt nyertetek Magyar Kupát.

– Az egy csodás emlék, annál is inkább, mert januárban úgy érkeztem meg Belgiumból, hogy előtte egyáltalán nem játszottam. Az edzőm egész egyszerűen nem számított rám. Ennek tükrében különösen jó érzéssel töltött el, hogy alig fél év múltán kupagyőzelmet ünnepelhettem. Egyedül az dolgozott bennem akkoriban, hogy játszani akarok, az Újpest erre esélyt kínált. 

– De miért nem szerepeltetett belgiumi trénered?

– A felkészülési meccseken játszottam, a transzferidőszak utolsó napján küldött azonban egy Whatsapp-üzenetet azoknak, akikre nem számít. Két órával az átigazolási ablak zárása előtt. Persze, hogy dühös lettem, de nem amiatt, hogy nem kellek, hanem mert két óra alatt kellett volna új csapatot találnunk, nyilván nem sikerült. Csapdába estünk, fél évig nem játszottam, igyekeztem azonban fitt maradni. Emiatt is töltött el nagy örömmel, hogy újabb fél év múltán kupagyőztes lehettem.

– Az esély ismételten adott, a Pakson kell magát átverekednie az Újpestnek ahhoz, hogy döntőt vívhasson, alighanem a Ferencváros ellen, ami elég izgalmas lehetőség.

– Hogyne, és beszélgetünk is róla. Ehhez persze meg kell tennünk még egy nagy lépést, de a jelenlegi profi stábbal megvan a sanszunk. Meg akarjuk védeni a címünket, úgy a Konferencia-ligában indulhatnánk, jó csapatokkal mérkőzhetnénk, erre törekszünk. Kupadöntőben derbit vívni a Fradi ellen még különlegesebb lenne, és ugye egy meccs dönt, szóval bármennyire is jók a zöld-fehérek, a fináléban bármi megtörténhet, ahogy az tavaly a Vidi ellen már bebizonyosodott.

– Két egymást követő kupagyőzelem elég jól mutatna a nacionálédban, de éppen túl a harmincon, milyennek ítéled az eddigi karriered?

– Nincs miért panaszkodnom, nagyon jó életem van. De hogy is nyafoghatnék, amikor futballista lehetek? Lehet, hogy olykor sok a meccs, az utazás, nyom a győzelmi kényszer, de emiatt sopánkodni? Ugyan már! A barátnőm reggel nyolctól este hatig-hétig dolgozik, a mi néhány óránk mi ahhoz képest? Készítettem persze egyfajta leltárt februárban, a születésnapomon, hogy hol játszottam, milyen klubokban, és ha mérleget vonok, arra jutok, nincs bennem megbánás.

Lehet, néha rosszul döntöttem, máskor kényszerhelyzetbe kerültem, de a futball már csak ilyen. Nem azért játszottam Belgiumban Franciaország helyett, mert feltétlenül az volt a célom, hanem mert a szomszédban adódott lehetőség. Örülök, hogy az Újpestben futballozhatok, még akár az is előfordulhat, hogy itt fejezem be a karrierem. Elég volt már a sok költözésből. 

– Az viszont azt jelentené, vagy négy-öt évig itt játszol még.

– Akár. Egyáltalán nem vagyok fáradt, nem érzem magam öregnek, szeretek futballozni, szeretnek a szurkolók, ha meg tudunk egyezni a folytatásról, szívesen maradok.

– Említetted, hogy akadt rossz döntés. Mikor?

– Amikor az MLS-ben játszottam. Nem kellett volna hátat fordítanom neki. Az első szezont végigfutballoztam, de soha nem ugyanazon a poszton. Elfogadtam, mert azt gondoltam, az edzőm kíváncsi rá, hol mire vagyok képes. Az év végén viszont leültünk beszélgetni, én jeleztem, szeretnék egy poszton játszani, mert így egyrészt nem annyira élvezem a futballt, másrészt jobban is produkálnék, azt felelte, rendben van. Elindult az új idény, de továbbra is cserélgette a helyem a pályán. Én viszont nem szeretem, ha nem őszinték velem.

Kértem, engedjen el más MLS-klubba, vagy cseréljen el, a trading úgyis bevett szokás az észak-amerikai sportokban, ezt viszont nem akarta, azt mondta, Európába eligazolhatok. Úgyhogy léptem.

Nem leltem így örömömet a játékban, küzdeni meg nem akartam, mert Peter Vermes legendás trénere a Sporting KC-nek, nem nyerhettem volna meg a csatát, ahogy a fiziónk sem, amikor kirúgták, mert soknak gondolta a sérültek számát.

– Pedig azt szokták labdarúgóéknál mondani, mindegy, melyik poszton, csak játsszam.

– Nincs is ezzel baj, esetemben azonban adódott két probléma. Egyfelől ha valaki nem őszinte velem, azzal én sem tudok az lenni, másfelől pedig ha már így alakult, szerettem volna tudni, miért kell mindig máshol szerepelnem. Nem kaptam választ.

– De legalább együtt játszhattál Kansasben Németh Krisztiánnal, Sallói Dániellel, valamint Baráth Botonddal.

– Örülök is neki. Dániel ma is jó barátom, ha itthon van, találkozunk. Krisztiánnal a második szezonomban szerepeltem egy csapatban, emlékszem, elmentünk egyszer együtt Las Vegasba. Ha már egyszer ott jár ugye az ember, valamelyik kaszinót kötelező meglátogatni, életemben először, és meglehet, utoljára játszottam, a szűz kéz mindenesetre szerencsét hozott, nyertem ötezer dollárt.

– Krisztián?

– Úgy emlékszem, neki nem volt ilyen szerencsés napja… 

– Sallói Dani azóta is a Sporting labdarúgója.

– És egy igazán remek szezont produkált legutóbb, élete legjobb idényét. A futballban szinte minden az önbizalmon múlik, akkor ontotta a gólokat. A válogatott más szint, de megérdemelné, hogy szerepet kapjon, persze nem centerként, nem az a posztja, inkább bal oldali támadó, csak hát ott a Bundesligában futballozó

Sallai Rolanddal kell megküzdenie, ami nehéz ügy. De gólokat kell rúgnia, minél több gólpasszal szolgálnia, s nem lesz gond. A tehetsége megvan, a Sporting akadémiáján az egyik legjobbnak számított.

– Te viszont a Metz akadémiáján nevelkedtél, de nem ott, hanem a közeli kisvárosban, Sarrebourg-ban születtél. Milyen álmokat szövögettél akkor?

– Öt-hatévesen kezdtem el focizni, akkor nem gondolsz profi karrierre. Metzben már ábrándoztam róla, sikerült is megkötnöm az első profi szerződésemet, de az önmagában nem garantál mesés pályafutást. Sokat köszönhetek ettől még a klubnak, tízéves koromtól játszottam ott, minden barátom Metzből való. 

– Sarrebourg leghíresebb szülötte lehetsz… 

– Könnyen lehet. A családom még mindig ott él, ők mindig támogattak. Tízévesen elhagyni a családi házat nem volt éppen könnyű, anyu szerencsére a közeli Metzben dolgozott, így nem csak a hétvégén találkoztam vele. Ettől még előfordult, hogy mélyen voltam, néha sírtam, hogy inkább lennék otthon. Anya szerencsére elég határozott asszony, te választottad, mondta, elég a könnyekből, legyél férfi, még ha kiskamasz vagy is. Jó kezekben vagy, kiváló akadémián, nincs más dolgod, mint hogy játssz, úgyhogy ne panaszkodj, tette hozzá. A kétségtelenül szigorú, de hasznos intelme tartotta bennem a lelket. Az extra foglalkozásokon hétfőnként a rosszabbik lábbal gyakoroltunk, keddenként koordinációs gyakorlatokat végeztünk, amúgy délelőtt iskolában voltunk, délután edzés, közben akadémiai élet, ami elég monoton tud lenni, mindennap ugyanúgy telik, ennyi áldozatot muszáj azonban vállalni azért, hogy egy nap profi légy. Ha hazalátogatok, a helybeliekkel nem futballról beszélgetek, a gyerekekkel igen. Velük megosztom, mi kell ahhoz, hogy profivá váljanak, hogy milyen rossz döntéseket érdemes elkerülni, azzal persze mindenkinek tisztában kell lenni, elég kicsi az esély arra, hogy összejöjjön a karrier, megpróbálni persze nem árt. Én gyorsan tanultam, látták a Metzben, hogy technikás vagyok, ésszel játszom, ezért aztán esélyt kínáltak.

– Volt, akire hasonlítani akartál?

– Nem. Sok focit néztem, de nem emlékszem, hogy lett volna példaképem, a kilencvennyolcban világbajnok, majd Eb-győztes francia válogatott diadala idején elég kicsi voltam még, bár az ünneplésre halványan emlékszem. Később azért lett kedvencem, Mesut Özil, aki nagyon intelligens futballista, a társak alá játszik, kiváló passzokkal hozza őket helyzetbe, mindig is imádtam nézni a játékát.

– Végül nem sikerült beverekedned magad az első csapatba. Ma is fáj, hogy nem tudtál a Ligue 1-ban karriert csinálni?

– Hogyne bántana. Főként, amikor azt látom, kevésbé jó képességű futballisták szerepelnek a francia élvonalban. Ilyenkor megfordul a fejemben, én miért nem kaptam esélyt, de minden edző más, más-más játékost képzel el magának, én meg már fiatalon odébb álltam. Sikerült azért bemutatkoznom a Metzben, tizenkilenc évesen, az első csapat balhátvédjeként a másodosztályban, miután az első és második számú balbekk is megsérült.

Azzal megvalósult egy álom. Igen, balhátvédet játszottam az utánpótlásban, sőt, az MLS-ben is megfordultam ott. Lehet, az volt a hiba, hogy elmondtam, balhátvédnek neveltek, attól fogva amolyan Jokerként kezeltek. No de miután Metzben mindjárt a következő fordulóra felépültek a felnőtt játékosok, visszatettek a második csapatba. 

– Huszonegy voltál mindössze, amikor a belga második vonalba igazoltál, aztán a Leuvennel mindjárt feljutottatok az élvonalba, mégis, nem volt elhamarkodott a döntés? Ha türelmesebb vagy, lehet, hogy befutsz odahaza is?

– Nem hiszem, tudtam, hogy Franciaországban borzasztóan nehéz dolgom lenne, a Metz nem is akart velem hosszabbítani. Menni akartam, az volt a tervem, hogy produkálok egy jó szezont máshol, s így is lett, feljutással megspékelve.

– Huszonöt évesen nyílt esély a már említett amerikai munkavállalásra. Az is jó döntésnek bizonyult?

– Igen. Négy év Belgium után valami újra vágytam, hát az MLS merőben új volt. Egészen más életmód az amerikai, a körülmények kiválóak, és sokkal szabadabban kezelik a futballt. Csak egy példa: ha mondjuk New Yorkban játszottunk, három-négy nappal a meccs előtt elindultunk, ha akartuk, a mérkőzés után is maradhattunk egy keveset, várost néztünk, ez az európai futballéletben elképzelhetetlen volna. Szabad szellemben működik a labdarúgás is, ezért is javaslom minden barátomnak, ha teheti, próbálja ki az észak-amerikai futballt. Tetszett az is, hogy nincs az a nyomás, amit itt Európában folyamatosan érezni. Az első szezonomban megnyertük a főcsoportunkat, a finálé kapujában viszont elbuktunk. A labdabirtoklásra épülő futballunk ugyanakkor kedvezett a játékomnak, szerettem, a már kitárgyalt posztrotációt kevésbé…

– Akadt bármi egyéb, amit az Államokban futballozva nem találtál ínyedre valónak?

– Semmi. Huszonöt évesen mentem ki, nem tejfelesszájúként, az sem jelentett problémát, hogy egyedül, mert szeretek és bírok egyedül lenni, megszoktam a metzi évek alatt. Az angolom nem volt valami jó, de magántanár is foglalkozott velem, három-négy hónap után nem volt már rá szükség.

– Sokan úgy vélik, a belga élvonalat megjáró, technikás, intelligens, kiváló rúgótechnikájú, tapasztalt Yohan Croizet-nak nem az NB I-ben volna a helye. 

– Lehet, hogy így van. A magyar élvonalban kétségkívül könnyebb futballozni, mint Belgiumban, ahol muszáj egy-két érintővel játszani, vagy a fizikailag erős MLS-ben, az NB I-ben több helyed van támadni, ahhoz azonban, hogy javuljon a nívó a magyar első osztályban, hogy erősebbé váljon, kiváló edzők kellenének az utánpótlásba, hogy minél jobb játékosokat neveljenek. Ha fiatal magyar játékosokat akarunk a pályákra, az akadémiákon kell elsősorban jól dolgozni. 

– Ha maradsz, lesz legalább kitől tanulniuk.

– Maradnék is szívesen, de ahhoz meg kell tudnunk egyezni. Ha jó feltételekkel tudnánk szerződést hosszabbítani, sokáig maradnék, ha nem, el kell majd gondolkodnom azon, egy esetleges katari vagy kínai ajánlatot elfogadjak-e. Amikor ugyanis a harmincat betöltve mérleget vontam, azt is megállapítottam, immár nem csak a mindenkori klubom érdekeit kell szem előtt tartanom, hanem legalább annyira a sajátomét is.