A Bengals nemcsak az ellenfeleit, hanem saját korlátait is legyőzte

Ha a szezon előtti várakozásokat nézzük, akkor az ohiói csapat szereplése bombameglepetés, elvégre a fogadóirodák kizárólag a Houston Texans és a Detroit Lions végső diadalára kínáltak nagyobb nyereményszorzót. Ugyanakkor ha az elért eredményeket, a mutatott játékot, a fejlődési ívet és potenciált vesszük alapul, akkor már korántsem annyira váratlan ez a teljesítmény.

Az persze mindenképpen meglepetés, hogy a konferencia fináléjában felülmúlta a Kansas City Chiefs gárdáját, amely az elmúlt két évben képviselte az AFC-t a nagydöntőben, csakhogy korántsem érdemtelenül és véletlenszerűen tette tekintve, hogy alig néhány héttel korábban, az alapszakasz hajrájában is végrehajtotta ezt a bravúrt.

De ne szaladjunk ennyire előre, mert érdemes górcső alá venni, hogy a Bengals miként tudott felülemelkedni évtizedes szenvedésein. Marvin Lewis vezetőedző és a klub 16 év után közös megegyezéssel szétváltak 2019-ben, a szakember utódja pedig Zac Taylor lett, aki honnan máshonnan érkezett volna, mint a mostani rivális Rams, azaz Sean McVay edzői stábjából, ahol előbb az elkapók, majd az irányítók edzője volt. Lewis keze alatt számos kiváló együttese volt a Cincinnatinek, de valahogy sosem tudta levetkőzni "kistestvérszerepét" és az ezzel járó frusztráltságát, kisebbségi komplexusát csoportja két nagyágyújával, a Pittsburgh Steelersszel és a Baltimore Ravensszel szemben. A váltás ebből a szempontból mindenképpen szükségszerű volt és jót tett, mert tiszta lapot nyitott. Az első év katasztrofálisan alakult, mindössze 2-14-es mérleggel zárt a Bengals úgy, hogy az első győzelemre decemberig kellett várni.

De ez a kiábrándító szereplés megalapozta a mostani sikereket, ugyanis az első helyen választhatott a drafton, ahol bár a Miami Dolphins három első körös választási jogot is kínált érte, a klubvezetés ellenállt a csábításnak, és az 1/1-gyel elvitte az irányító Joe Burrow-t. Az egyetemi szinten az LSU-t csúcsra juttató tehetség bár a csapatot nem tudta azonnal kirántani a mélyből, de megmutatta különleges kvalitásait. A gárda a gyengécske 2-6-1-es mutatóval állt, amikor Washingtonban elszakadt Burrow térdszalagja, ugyanakkor maga a játékos korántsem nyújtott olyan gyenge teljesítményt, mint a mostani újoncok - például Trevor Lawrence és Zach Wilson -, elég ha ezt azzal támasztjuk alá, hogy esetében 13 passzolt és 3 futott TD-re mindössze 9 labdavesztés jutott a tíz meccsen. És ebből a súlyos sérülésből is jól jött ki a Bengals: Burrow egyrészt azért sok tapasztalattal gazdagodott, elvégre játszott a nemezisnek tekintett Steelers és Ravens csapatával, másrészt az újabb gyengébb szereplés megint kedvező draftpozíciót ért. És így lett esély megszerezni Burrow kedvenc játszótársát az LSU-ról! Ja'Marr Chase az ötödik helyen, legjobb elkapóként került kiválasztásra tavaly.

Fontos megemlíteni, hogy két eredménytelen szezon után nem kötöttek útilaput a vezetőedző talpára, ahogy azt sok más helyen teszik. Kitartott a bizalom Taylor felé, hogy Burrow a második és remélhetőleg teljes idényében fordul a kocka.

Öt negatív szezon és a klub jövőjét jelentő irányító súlyos sérülése után viszont értelemszerűen nem volt nagy elvárás a csapattal szemben a szakértők részéről, ha úgy tetszik, radar alatt kezdte az évet. Burrow és Chase párosa viszont hamar felhívta magára a figyelmet, ugyanis ott folytatták, ahol az LSU-n abbahagyták: az első nyolc fordulóban hét TD fűződött hozzájuk. Mindezt úgy, hogy a Bengals már a korábbi években egész hatékony futójátékkal rendelkezett Joe Mixonnak köszönhetően, azaz ehhez nőtt fel a légi offenzíva. A Dzsungel támadói azonban nemcsak jók, hanem piszkosul fiatalok is, így nagyon fényes jövő előtt áll az egység. Az ohiói alakulat az első az NFL történetében, amelynek 4000 yardot passzolt irányítója (Burrow), 1000 yard feletti futója (Mixon) és két 1000 yard feletti elkapója (Chase és Tee Higgins) is 25 éven aluli. Ami problémát okozhat és ez bizony a Super Bowlon is kiütközhet, hogy a támadófal nem jó, főleg az irányító megvédésében. A "nagyfiúk" a harmadik legtöbb sacket (55) engedték a ligában, ami nem túl jó előjel olyan védelemmel szemben, amelyben ott van Aaron Donald vagy éppen Von Miller.

A csapat meglepőbb része viszont mindenképpen a védelem. A Cincy teljesen új egység építésébe kezdett, miután szabadügynökként távozott Carl Lawson, William Jackson III. és Shawn Williams, emellett elküldték Geno Atkinst és elcserélték Carlos Dunlapot. Az új védelmet elsősorban szabadügynökökből építette a klub: Trey Hendrickson, Chidobe Awuzie, Mike Hilton, Eli Apple és a Super Bowlon sérülés miatt biztosan nem játszó Larry Ogunjobi írt alá. Ilyan sok új játékos esetén ritkán van azonnali eredmény, ennek megfelelően minden statisztikai mutatóban - akár a passz, akár a futás elleni védekezést nézzük - leginkább a középmezőnyben van a Bengals, ami jól tükrözi, hogy nem játszanak benne igazán nagy klasszisok. Az összkép mégis ennél jobb benyomást kelt. Kifejezetten agresszív védelem, amelynek megvannak a maga momentumai, de legalábbis jókor csinál nagy játékot. És egyet ne felejtsünk el! A főcsoportdöntőt nem a joggal ajnározott támadók hozták, hanem - ahogy azzal elemző cikkünkben foglalkoztunk is - a védelem, amely tulajdonképpen áthatolhatatlannak bizonyult a Chiefs elleni második félidőben.

A speciális egység ásza a szintén újonc rúgó, Evan McPherson. Az 5. körben választott játékos elképesztően hidegvérű, nem remeg meg a lába a meccsdöntő mezőnygóloknál sem. A rájátszásban ráadásul hibátlan, mind a 12 kísérletét bevágta, pedig volt közte 54 yardos is, míg az alapszakaszban egy ízben 58-ról is betalált.

Összességében ha olyan szorosan alakulna az összecsapás, hogy a rúgók döntenek, akkor mindenképpen a Cincyre tenném a voksomat.

Ennek a rutintalan csapatnak ugyanakkor nem vezetett egyenes útja a Super Bowlba. Tulajdonképpen a szezon egy tanulási, fejlődési folyamat volt. Jól jelzi ezt, hogy a minőségi, rájátszásba jutott ellenfelek ellen 4-2-vel zárt, miközben kikapott olyan gyengécske csapatoktól, mint a New York Jets és a Chicago Bears. Azaz a szezon elején a jó teljesítményt még nem tudta hétről hétre minden rivális ellen hozni. De az mégiscsak beszédes egy gárda plafonjáról, ha az utolsóelőtti héten mindkét fél számára fontos szituációban legyőzi a főcsoport legjobbjának kikiáltott Chiefset. A két "minőségi vereség" mindegyikét Nemzeti-főcsoportban szereplő alakulattól szenvedte el, de ezeken is csak hosszabbításban maradt alul az alapszakaszt megnyerő Grren Bay Packers és a főcsoportdöntőbe jutott San Francisco 49ers ellen.

Ami számomra még beszédesebb volt, az a pályán mutatott viselkedés. A Bengals 2009 óta először söpörte a Steelerst és a Ravenst egyszerre, ennek ellenére nem lett nagy a mellény, nem lett a szokottnál több a piszkos beszéd (trash talk), nem volt olyan ünneplés, mintha Super Bowlt nyertek volna. A Bengals már nem frusztrált kistestvérként viselkedett, hanem magabiztos, céltudatos, nagyobb célokat szövögető csapatként. És éppen ez az oka, hogy utána sem verték meg saját magukat, ahogy oly sokszor korábban. Ez mutatta, hogy ez már nem a régi Bengals, hanem egy új, amely képes átlépni saját korlátait. A Cincinnati hat év után lett divízióelső és jutott rájátszásba, 31 esztendő után nyert ismét meccset a rájátszásban, ami talán még papírformának lenne tekinthető a Las Vegas Raiders ellen, ha nem ismernénk a klub múltját. Ezt követte az egyesület 52 éves fennállása során aratott első idegenbeli diadal a rájátszásban, ráadásul az első kiemelt Tennessee Titans ellen. Ez már meglepetés volt, de a Titánokkal szemben azért voltak kérdőjelek. Java viszont csak ezután jött, a Chiefs másodszori elverése, ráadásul ugyanúgy 18 pontos hátrányból, mint néhány héttel korábban, már meglepetés a javából. Egyúttal ékes bizonyítéka annak, hogy ez a csapat sokra hivatott és nem érdemtelenül játszik döntőt. Most már csak a Vince Lombardi-trófea hiányzik, miután az 1980-as években kétszer is elbukott a legnagyobb színpadon a Bengals...