„A Betis mindig is a szívről szólt, a Sevilla FC csak trófeákról”

Egyre inkább nyílik az olló a világ legtehetősebb klubjai és a közvetlen mögöttük lévők között. A nagyok és a kicsik között. Az elmúlt évtizedben néhány kiválasztott klub példátlan dominanciájának köszönhetően szinte minden trófeát megnyert. Ezért sokan lemaradtak a futball valóságos, de már-már romantikusnak számító történeteiről. A Copa90 Once in a lifetime (Egyszer az életben) címmel háromrészes dokumentumfilm-sorozatot készített három kisebb klubról (SC Freiburg, Trabzonspor, Real Betis), amelyeknek a közelmúltban esélyük nyílt arra, hogy trófeát nyerjenek. Az SC Freiburggal kezdtünk, a klubbal, amely alapításának 118. évében került nagyon közel ahhoz, hogy trófeát nyerjen. (Végül a csapat a DFB-Pokal (Német Kupa) döntőjében, tizenegyesekkel kapott ki az RB Leipzigtől.) Folytassuk Sevillával, vagyis a Real Betisszel, bár a kettő valahol egy és ugyanaz.

Mert Sevillában nemcsak a Sevilla FC van

Sevillának – a futball szempontjából – két arca van: az egyik zöld-fehérre, a másik piros-fehérre festve. A majd 700 000 lakosú város egyik fele Sevilla FC-, a másik Real Betis-szurkoló. Ez nem az a hely, ahol a Real Madrid vagy az FC Barcelona drukkerei lézengenek az utcákon. A város lakosai számára tényleg csak a Sevilla és a Betis létezik. Nem véletlen, hogy kettejük mérkőzése, az El Gran Derbi a spanyol és a világ labdarúgásának kiemelt eseményének számít. A Real Betis a 2021–2022-es szezonban, története során ötödik alkalommal jutott be a Copa del Rey döntőjébe – legutóbb a 2004–2005-ös idényben játszhatott a trófeáért. A Copa90 stábja pedig a Once in a lifetime (Egyszer az életben) sorozat keretében Sevillába látogatott, hogy megnézze, milyen is az élet arrafele. Hogyan élik meg a helyiek azt, hogy 17 év után újra kupadöntőt játszhat (és nyer) csapatuk.

„A Betis mindig is a szívről szólt, a Sevilla FC csak trófeákról”

– harsogja egyik Betis-szurkoló. És ez a felfogás, a futball és az élet elválaszthatatlan összefonódása valamilyen formában, de mindig visszatér a valamivel több mint 30 perces filmben.

„Ez egy mély szenvedély, ez egy életfilozófia. A Betis végtelen. A Betis dicső”

– mondja egy másik, idősebb drukker, aki mondatai végére érve el is érzékenyül.

„Nem érdekel a játék, ez egy érzés”

– jelzi egy fiatal lány. (Valószínűleg a Betis vezetősége azért annyit hozzátenne az utóbbi állításhoz, hogy azért nem baj, ha a szurkolót maga a foci is érdekli.)

A pályán kívül minden rendben van: a szurkolók szenvedélye, odaadása, kitartása állandó, megingathatatlan – függetlenül attól, hogy a klub éppen anyagi gondokkal és a harmadosztállyal küzd, vagy a Bajnokok Ligájában indul. Mert, ahogy fentebb olvasható:

„A Betis mindig is a szívről szólt”.

Szakmai szempontokat nézve már adódnak gondok. A Real Betis 2015 első felében még a spanyol másodosztályban játszott. A nagymúltú klub ezt követően türelmesen és fokozatosan építkezett: játékosállományában minőségi változást történt, a csapat eredményessége javult, amiben kétségtelenül nagy szerepe van Manuel Pellegrininek. A veterán chilei edző munkája felülmúlta a helyiek és a szakma elvárásait. A folyamatos fejlődésnek köszönhető, hogy a Betis a 2021–2022-es szezonban az országos kupa fináléjában találta magát. És ha Betis, akkor Joaquín, a játékos két megszakítással több mint 500 mérkőzésen szerepelt a klub színeiben, mellyel a legtöbb pályára lépéssel bír a klub történetében.

De a több mint 30 perces film nem a kupadöntő (és annak megnyerése) miatt fontos. Sokkal inkább azért, mert az emberek minden szavából az árad, hogy a Betis nem csak egy klub. Ez egy életérzés, maga a kultúra. Az, amivel kelnek és amivel fekszenek. Egy olyan, megfoghatatlan valami, amire büszkék, amit szeretnek, és amit egyszer jó lenne megtapasztalni.

Kiemel kép: Copa 90