„A BL? A lényeg, hogy nyerjem meg, de ha megnyertem egyszer, az lesz a célom, hogy megnyerjem újra” – interjú Szoboszlai Dominikkal

– Cristiano Ronaldót választva példaképedül nőttél fel. Meg lehet fogalmazni, miért ő lett az ideál?

– Leginkább mert mindazért, amit elért, kőkeményen megdolgozott. És ezért nem Messi, aki istenáldotta, született tehetség. Nyilván Ronaldo is rendkívül tehetséges, de ami munkát beletett abba, hogy a csúcsra érjen, az példaértékű. 

– Olyan előfordult, hogy amikor nem volt kedved a melóhoz, arra gondoltál, ő biztos csinálna még száz felülést, és nem nyavalyogna?

– Sosem voltam nyavalygós típus, ilyen szempontból nem, amúgy nagyon inspirált mindig.

– Mondhatni hasonlóan sokat edzel?

– Semmilyen szempontból nem szeretném hozzá hasonlítani magam, bár tény, valóban sokat dolgozom azért, hogy a lehető legjobb legyek.

– Őt azért biztosan sokat láttad játszani, de honlapunknak említetted a menedzserirodád rendezte karácsonyi gálán, hogy nem nagyon nézel meccseket. Miért nem?

– Nem tudom… Akiket ismerek, akikhez van valami kötődésem, azoknak a mérkőzéseire azért odaülök a tévé elé, a vébén a németeket, a spanyolokat, a horvátokat egy-egy jelenlegi vagy korábbi csapattársam miatt követtem, de Bundesliga-meccset is leginkább csak akkor nézek meg, ha Schäfer Andris Unionja játszik, vagy a korábbi csapattársam, Karim Adeyemi a Dortmundban.

– Mert a futball vizuális élményként annyira nem vonz?

– Eleget játszom, kapok elég futballt a pályán, szóval épp eléggé lekötnek a saját meccseim, meg az, hogy jobbá váljak.

– De lenne ebben valamiféle tanulási folyamat is, hogy a legnagyobbaktól elless egy-két megoldást, nem?

– Azért ezt ne úgy képzeljük el, hogy soha, semmit nem nézek meg, amihez nem kapcsolódom, csak nem arról szól a hétvégi szabadnapom, hogy leülök a televízió elé, és megnézek öt meccset. De ha van egy City–United, azt megnézem, és ha tudok tanulni belőle, tanulok.

– Ha már a United. Valamelyest nyilván elfogult vagy Ronaldóval szemben, de te, a rajongó is azt érezted, hogy közel a harmincnyolchoz nincs már helye a legszűkebb elitben, vagy el tudnád még képzelni topcsapatban?

– Az egyértelmű, hogy vannak még top megmozdulásai, szóval ha harminchét évesen úgy fogok focizni, mint ő, fülig ér majd a szám. A legkiválóbb csapatokat felkészítő edzők azonban sokkal jobban látják, mennyire hatékony, és úgy néz ki, ők már nem számolnak vele.

– A Közel-Keletet választotta, horribilis fizetésért Szaúd-Arábiába igazolva. Ennyi idősen, mindent megnyerve, a világ egyik legnagyobbjává válva el lehet ezt fogadni, bár éppen róla gondolnánk azt, nincs már nagyon szüksége pénzre.  Ki mered-e jelenteni, hogy harmincéves korodig egyedül a szakmai szempontok vezérelnek majd a klubválasztáskor?

– Az egész karrieremben a szakmai szempontokat előtérbe helyezve akarok dönteni. Úgy, hogy az szakmailag a legmegfelelőbb legyen. Nem mindig tudod azonban kedved szerint irányítani a pályádat, olykor vissza kell lépni egyet ahhoz, hogy kettőt előre ugorhass, máskor türelmesnek kell maradni, kivárni a sorod ott, ahol addig nem számoltak veled. A klubválasztás, illetve az átigazolás korántsem olyan könnyű, mint azt sokan elképzelik.

– Mi az, ami a pénz helyett manapság leginkább motivál?

– Hogy eljussak a legmagasabb szintre. És szeretnék példaképpé válni, mint a nagyok. Nem akarok semmit megbánni, nem szeretném azt megélni, hogy amikor visszavonulok, azon rágódom, mi lett volna ha. Elégedetten szeretnék visszatekinteni arra, amit elértem.

– Mennyire nehéz magasan tartani a motivációs szintet? Minden edzésen, minden meccsen a legjobbnak lenni. 

– Nagyon nehéz. Ez talán a legnehezebb. Elvégre minden játékos életében előfordulhat, hogy fáradtabb, hogy lankad a kedv, hogy kevesebb benne az energia, pedig olyankor is teljesíteni kell, főként, ha a hétvégén újra pályán akarsz lenni. Nem olyan könnyű ám a futballisták élete.

– A motivációd mindig belülről fakad, vagy szükséged van olykor külső segítségre előcsalogatni?

– Vannak mellettem olyanok, akiknek adok a véleményére, akikre hallgatok, még ha nincsenek is sokan, és ha szeretek is mindenben saját magam dönteni. Úgy próbálom élni az életem, hogy elő se forduljon olyan helyzet, hogy nincs kedvem, hogy nem vagyok elég motivált, éppen azért, mert tudom, mi a célom.

– Korábban azt nyilatkoztad, a BL-győzelem. Tartod?

– Igen.

– Hány évesen kell szerinted ahhoz az arra igazán esélyes nyolc-tíz csapat valamelyikébe igazolnod?

– Nem szeretnék semmit elsietni, huszonkettő vagyok, van, aki harmincéves kora után nyer BL-t. Az a lényeg, hogy nyerjem meg, minimum egyszer. Mert ha megnyertem egyszer, az lesz a célom, hogy megnyerjem újra. Az volt ugyanis a gyerekkori álmom, hogy egy nap a Bajnokok Ligájában játsszam, valamint hogy a magasba emeljem a serleget.

A kívánság első fele nagyon korán teljesült, tizennyolc évesen bemutatkozhattam a sorozatban. Akkor döntöttem el végérvényesen, hogy meg is akarom nyerni.

– Már kiskorodban ennyire céltudatos voltál?

– Igen. Így nőttem fel. Édesapám is ezt nevelte belém, hogy soha ne elégedjek meg azzal, amit elértem, mert mindig van feljebb, elérhetsz még többet. És hogy mindig lehet még többet dolgozni.

Szoboszlai Dominik célja a BL-győzelem (Forrás: eurosport.hu)

– Ha onnan nézzük, hogy Jamal Musiala vagy Jude Bellingham tizenkilenc évesen a német, illetve az angol válogatott meghatározó embere, ahogy a világ labdarúgásának is, nem is vagy már olyan nagyon fiatal, nemde?

– Ők azért a nagyon ritka kivételek, nem sokat találni belőlük. Ettől még az a célom, hogy ugyanazt elérjem, amit ők.

– Magasabban jegyzik szerinted őket nálad?

– Biztosan. Csak hát a kérdésben ott a válasz: az egyik német, a másik angol, a magyar játékost nem taksálják annyira, mint a nagy futballnemzetbelieket, ez teljesen egyértelmű. Magyarként hendikeppel indulsz, nem is null egyről, minimum null kettőről. Én azonban elértem, hogy magyarként Európában is beszéljenek rólam, ez azért keveseknek sikerült, de nem szeretnék megelégedni ezzel.

– Ha oda születsz, ugyanott tartasz, mint ők?

– Nem tudom, azt igen, hogy nagyon örülök annak, hogy magyarnak születtem.

– A Manchester City elleni BL-párharc lehet teszt arra nézvést, ott lenne-e már a helyed valamelyik topcsapatban?

– Minden ilyen mérkőzés egy teszt. Teljesen más ugyanakkor ellenük játszani, illetve velük egy csapatban. Ha a Lipcsével megverjük a Realt, az azt jelenti, mindannyiunknak ott lenne a helye a Madridban? Nyilván nem, és ez nem is így működik. Meccs közben amúgy is a saját dolgommal vagyok elfoglalva, nem azzal, vajon játszhatnék-e a Cityben. A Lipcsének akarok megfelelni. Az meg egyértelmű, hogy a City ellen is a legjobbunkat nyújtjuk majd.

– Az egyébként motivál, hogy a legjobb légy?

– Nekem az az alapállásom, hogy mindegy, ki van előttem, ki ellen kell megmutatnom magam, jobb akarok lenni. Mindig, mindenkinél. Az más kérdés, megvalósítható-e, illetve hogy érdemes-e egyáltalán azon agyalnom, lehetek-e én a legjobb. De utálok veszíteni, így aztán csapatként is jobbnak kell lennünk az ellenfeleknél. 

– Huszonkét évesen egy német topcsapat sztárjátékosának lenni felettébb dicséretes, kevesek jutnak el ide, Magyarországról meg pláne. Tökéletesen elégedett vagy azzal, ahol most tartasz?

– Nem tudom… Nem tudom, ez elég-e ahhoz, hogy megvalósítsam a céljaimat. Eddig azért valószínűleg jó döntéseket hoztunk, előbb azzal, hogy nagyon fiatalon eligazoltam Salzburgba, majd azzal, hogy Salzburgból nem egy nagy nevű klub kispadjára igazoltam, hanem Lipcsébe, ahol folyamatosan játszom. Ezért azonban minden egyes nap kőkeményen megküzdöttem. Aztán kell még majd egy újabbat dönteni, de igyekszünk ott is helyesen választani.

22 évesen a Lipcse sztárja, és a magyar válogatott csapatkapitánya (Forrás: Getty Images)

– Tizenhat évesen bemutatkoztál az osztrák másodosztályban, huszonegy évesen a válogatott csapatkapitánya lettél. Sokkal előbb kellett felnőnöd, mint a korosztályod tagjainak?

– Biztosan. Egyedül költöztem el tizenöt évesen Salzburgba, nyelvtudás, szülők, barátok nélkül, szóval igen, hamar fel kellett nőni. Tizennyolc évesen a saját lakásomban éltem, mindent magamnak kellett intéznem. Bizonyos szempontból gyorsabban váltam felnőtté, mint aki a szüleivel él a húszas évei elejéig. Ha például a haverjaimra gondolok, látom, mennyire másként élték meg a gyerekkorukat, rajtam azért érezni, hogy egyedül nőttem fel. De mindenkinek megvan a maga útja, és nem azt akarom ezzel mondani, hogy én bárkinél is különb lennék, egyszerűen csak másként telt a tinédzserkorom. 

– Járt ez bármilyen nehézséggel?

– Hogyne. Ott volt először is a nyelv, mielőbb meg kellett tanulnom, hogy elfogadjanak, mert mégiscsak valaki helyére érkeztél idegenként, ami azzal jár, hogy kibeszélnek, hogy nem mindig szimpatizálnak veled, hogy az edzésen te vagy az ellenség. Ezeket meg kell tanulni kezelni. Az egyedüllét ugyancsak lehet nyomasztó, hogy amíg a helyiek hazaruccannak a hétvégi szabadnapjukra, én nem, mert mire hazamennék, jöhetek is vissza.

És hát ott van mindenekelőtt maga a játék, a futball, előbb meg kell érteni, mire van kint szükség, hogy mit várnak el tőled, aztán tudatosítani magadban, hogy jobbnak kell lenned, mint a helyi, hogy több melót kell beletenned, különben ő játszik. 

– Az a típus vagy, illetve voltál, akit nagyon is szűk pórázon kell tartani, figyelve arra, hogy ne csináljon hülyeséget, vagy kellő önfegyelemről tanúskodva mindig tudtad, meddig mehetsz el. 

– Szerintem száz emberből kilencven csinál fiatalon hülyeséget, én sem vagyok kivétel, nem egyet, nem kettőt elkövettem, de mindegyikből tanultam. Pedig mindig megmondták előre, hogy ebből baj lesz, én persze nem hallgattam senkire, azt csináltam, amit jónak láttam, aztán baj lett belőle.

– Elárulod az egyiket? 

– Előfordult, hogy azt hittem, okosabb vagyok az edzőmnél. Marco Rosénál történt a Salzburgban, hogy elaludtam, elkéstem az edzésről, de nem mertem bevallani, és azt füllentettem, fáj a hasam. A dokihoz irányítottak, ő mondta, semmi bajom, én persze kötöttem az ebet a karóhoz, hogy márpedig fáj. A baj az volt, hogy épp egy tornára készültünk, közölték velem, hogy akkor maradjak otthon, fájós hassal nem utazhatok. Na, mindjárt nem fájt annyira, mert a meccsről persze nem akartam lemaradni. De ez is egy olyan eset volt, amikor magamat hoztam nehéz helyzetbe.

– Korábban is elmondtad, épp Marco Rose, a jelenlegi lipcsei trénered tett helyre Salzburgban.

– Tizennégy éves korom óta ismer, ő volt a leghosszabb ideig az edzőm, bár Jesse Marsch-sal is elég sokat dolgoztam együtt. Marco győzött meg afelől, az a munka, amit addig elvégeztem, nem elég, hogy annál sokkal több kell, noszogatott, mert tudta, mennyi minden van még bennem.

Marco Rose (balra) noszogatta Szoboszlait, mert tudta több van benne (Forrás: sportal.hu)

– Hajlamos voltál elszállni magadtól?

– Nem, hanem amikor tizenhét évesen az első csapathoz kerültem, azt hittem, elég annyit dolgozni, mint a Salzburg második csapatában. Ott ugye mindig játszottam, gólokat szereztem, gólpasszokat adtam, azt gondoltam, ugyanennyi munka elég lesz eggyel feljebb is. Kiderült, az oda vajmi kevés. Marco sikeresen belém verte, hogy minden nap több kell.

– Említetted a nyelvtudást, illetve annak korai hiányát. Ma már jobban beszélsz németül, mint magyarul?

– Dehogy. Nem jártam német iskolába, nem német nyelvterületen éltem a gyerekkoromat, amikor még könnyen ragadt volna rám a nyelv. Németórára persze jártam egy évig, aztán a csapattársaktól, barátoktól felszedtem, amit tudtam. Folyékonyan beszélek németül, de magyarul azért még jobban.

– Akcentussal?

– Azt mondják, nincs akcentusom. Nem mondanák meg legalábbis, hogy külföldi vagyok.

– Ezerszer nehezebb dolgod lett volna eljutni a futball ezen szintjére, ha nincs melletted az édesapád? Ha nem egy futballal megfertőzött családba születsz bele? 

– Valószínűleg igen. Nem azt mondom, hogy lehetetlen, de biztos nem edzettem volna ennyit, és ha nem figyelt volna rám oda ennyire apa, nem edzett volna velem ennyit, nagyobb hátrányból indulok. 

– Nem csak te, Csoboth Kevin és Bolla Bendegúz is az édesapád alapította Főnix-Goldból került ki, és azóta is számos tehetség választja a Szoboszlai teamet. De miben más az ott zajló munka? Mik a leghangsúlyosabb képzési elvek?

– Már nagyon kis kortól a technikai képzésre fekszenek rá. A taktikai, erőnléti edzéseket sokáig nem erőltetik, tizenkét éves kor előtt nem esik szó taktikáról, fontosabb, hogy át tudd venni a labdát, mint hogy hová passzolod. Mert ha nem tudod levenni, passzolni sem fogsz.

Szóval a technika a leghangsúlyosabb, de nem tudom más klubokkal összehasonlítani, mert fél évet töltöttem el mindössze az MTK akadémiáján, akkor is csak meccset játszottam. Úgy tűnik azonban, apuék valamit nagyon jól csinálnak, mert nem egy, nem két játékos került ki a Főnixből.

– A Bundesligát a már említett Musiala-féle München ellen folytatjátok. Egy Bayern elleni meccsnek azért másképpen feszülsz neki, mint egy Bochum elleninek?  

– Nem, és nem csak azért nem, mert a Bochum történetesen négy egyre megverte a Bayernt. Minden mérkőzésre ugyanúgy készülök, annyiban más a kettő, hogy a Bochum ellen lehet, nincs teltház, amúgy ugyanaz az elszántság jellemez engem és a csapatot is. 

– De a játékoskijáróban ugyanolyan mértékben tolul fel az adrenalin?

– Van egy kis különbség, de inkább csak amiatt, hogy hat pontra van tőlünk a Bayern, és ha nyerünk, háromra lesz csak.

– A BL-indulás kivívása kötelező feladat?

– Az elmúlt hat évben mindig az volt, most sincs másként.

– A sztárkultusz nyilván Lipcsében is él, de ha itthon vagy, mennyire csüngnek rajtad a rajongók? És hogy viseled?

– Sosem mondtam nemet, ha valaki közös képet kért, nem is fogok. Már csak azért sem, mert nekem is volt példaképem, én is voltam gyerek, tudom, mennyit jelent, ha valaki találkozhat azzal, akit szeret, vagy példaképének tekint. 

– De arra a fajta rajongásra, ami egy Ronaldo-, vagy majdhogynem Ronaldo-kaliberű világklasszist övez, vágysz?

– Ha az az ára a világklasszissá válásnak, hogy három és fél órán át osztogatom az autogramokat, örömmel.

Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu