„A brazilok ellen? Egyáltalán nem majréztunk” – interjú Madar Csabával

– Ha Madar Csaba, akkor a braziloknak fejelt atlantai gól. Azt pedig ugye kevesen mondhatják el magukról, hogy betaláltak a Ronaldóval, Rivaldóval, Roberto Carlosszal, Bebetóval felvonuló selecao kapujába, még ha történetesen olimpiai csapatnak hívták is azt az együttest.

– Rég volt, szép volt, de már csak emlék, bár kétségtelenül szép emlék. Nem szokott eszembe jutni, persze ha emlékeztetnek rá, szívesen idézem fel.

– Nem is szoktad visszanézni? Én minden nap kétszer lejátszanám.

– Nem szoktam.

– A selecao elleni atlantai meccs, illetve az a gól karriered legfantasztikusabb élménye, vagy felülírja valamelyik bajnoki cím?

– A legszebb emlékek között szerepel, de az első bajnoki cím a DVSC-vel mindent visz. Azzal a csapattal, abban a közegben lettünk elsők, amelyben felnőttünk, amelyben megtanultuk a játék alapjait. Nekem nem az volt az első bajnoki aranyérmem, mert addigra az MTK-val kétszer is elhódítottuk a serleget, ám hogy a Debrecennek vissza tudtam adni valamit abból a sok jóból, amit kaptam, nagyon boldoggá tett. 

– Egy pillanatra lapozzunk még vissza 1996-ba, a brazilok elleni meccsig. Éreztél magatokon bármiféle megilletődöttséget, vagy miután ők is fiatalok voltak – kivéve a jócskán túlkoros Aldairt és Bebetót –, egyáltalán nem majréztatok?

– Nem volt az egy majrés brigád… Sőt, mindenki meg akarta mutatni, mit tud, égtünk a bizonyítási vágytól, válogatott mezben amúgy is a legjobbadat igyekszel nyújtani, ellenféltől függetlenül.

Akkoriban nem különösebben követtem a külföldi labdarúgást, ha például tudtam is, kicsoda Roberto Carlos, azt nem, hogy azelőtt nem sokkal igazolt az Interből a Real Madridba.

A pályán amúgy sem azzal foglalkozol, épp melyik sztárklubban szerepel a rivális. 

– Pedig mennyire sokáig élt idehaza a vélekedés, hogy mi már az öltözőfolyosón elveszítjük a mérkőzéseket.

– Arra az olimpia csapatra egyáltalán nem volt ez jellemző. Karakán srácok alkották a keretet, mindenki a győzelembe vetett hittel küzdött. Az sem véletlen azért, hogy abból a társaságból majdnem mindenki sikeres karriert futott be.

– Emlékszel, milyen ukázzal küldött ki benneteket a pályára Dunai Antal?

– Anti bá kiváló közösségteremtő képességgel és erővel bírt, tűzbe mentünk volna érte. Azzal, amilyen jó hangulatot teremtett, mindjárt a terhet is levette a vállunkról. Odafigyelt arra, hogy taktikailag precízen felkészítsen bennünket, mégis felszabadultan futballozhattunk.

– A tudáskülönbséget azért érzékeltétek?

– Valamelyest igen. A gólommal egyenlítettünk, aztán kisvártatva ismét ők vezettek, majd jött Sebők Vilmos kiállítása, és hát a brazilok ellen emberhátrányban játszani különösképp nehéz. Tisztes helytállás volt, sajnos vereséggel.

– Előfordult rácsodálkozós pillanat, hogy hú, a mindenit, mit művel ez a gyerek labdával?

– Meccs közben nem. Visszanézve lehet, hogy felhördülnék, de a kilencven percben azzal foglalkozol, hogy visszaszerezd a labdát, jól játszd meg, gólt szerezz.

– Mitől lehetett az az olimpiai válogatott olyan sikeres?

– Elsősorban a csapatszellem miatt. Attól, amilyen közeget Anti bá teremtett. Minden meccsre az ide nekem az oroszlánt is attitűddel mentünk ki, mindemellett pedig egy tehetséges, jó szellemiségű korosztály gyűlt össze, amelyet Magyar Zoltán vezérletével igen jól menedzseltek. 

A 1996-os brazil-magyar olimpiai meccs góljai

– Nagyon szerettek titeket az emberek, mindenki azt remélte, húsz évvel az utolsó vb-szereplés után felnőtt szinten is lehet újra eredményes magyar válogatott, mégsem lett. Miért nem?

– Sokan vélték úgy, ezt a csapatot kellene továbbvinni, persze az alapos szakmai vitára okot adó téma, szabad-e egyszerre ennyi fiatalt bedobni a felnőtt válogatottba. Azért többen odakerültek, én is játszhattam néhány meccsen, több-kevesebb sikerrel. De valóban nem tudtuk beváltani a hozzánk fűzött reményeket. Azt látom egyébként, hogy a jelenlegi felnőtt válogatott sokban hasonlít a mi olimpai csapatunkra, ugyanaz az együtt gondolkodás jellemzi, képesek küzdeni, szenvedni az eredményért.  

– Ami a személyes karrieredet illeti, az azért felettébb eredményes. Keveseknek adatik meg öt bajnoki cím.

– Lehet, de nem verem a mellem miatta. Mindenki a játék szeretetéért kezd el futballozni, s én még mindig azért focizom, de egymagam nagyon kevés lettem volna ahhoz, hogy bármit is elérjek.

– Jó időben voltál jó helyen?

– Ezek szerint igen. Illetve rendre jól döntöttem.

– Fontos elhatározásnak bizonyult, amikor 1997-ben igent mondtál az MTK ajánlatára. Hajdúsági gyerekként nehéz döntés volt a fővárosba igazolni? 

– Eléggé… Itthagyni a csapattársakat, akikkel már az utánpótlásban is együtt játszottam, akikkel kivívtuk a feljutást a másodosztályból, elhagyni ezt a remek csapatszellemben működő klubot igencsak nehéz volt, de úgy gondoltam, ha az akkori magyar topcsapat hív, tele válogatott, illetve külföldet megjárt labdarúgóval, mennem kell. Mert ha abban a közegben is megállom a helyem, valamire vihetem ebben a sportágban. Azt gondoltam, a játékom elismerése, ha topkategóriás hazai együttesben folytathatom, tudtam, velük készülve rengeteget fejlődhetek. Ha pedig egy-két év alatt urambocsá’ bebizonyosodik, nekem ez a szint magas, továbbállok, és megkeresem azt a közeget, amelyik nekem való. Nagyon motivált ugyanakkor, hogy ne bőgjek le.

A belső motivációm szerencsére mindig magasra szökött, ha az nincs meg, nem is lehet ezt a sportágat magas szinten űzni.

Mindig a lehető legjobb akartam lenni, miközben persze tisztában voltam a képességeimmel. De eltökélt célom volt, hogy azt a játékot, amit elvárnak tőlem, rendre hozzam. Mindig koncentráltan futballoztam, anélkül nem lehetsz sikeres. Amikor pedig nem ment úgy, ahogy szerettem volna, csúsztam-másztam, hogy legalább így segítsem a csapatomat. 

– Az utánpótlásban dolgozva tapasztalsz ma hasonló hozzáállást?

– Mindig elmondom a gyerekeknek, csak így lehet, s ha fel is fogják, hogy ez az egyetlen út, azt tapasztalom, egyre kevesebb az igazán kitartó gyerek, aki minden körülmények közt beleáll a munkába, aki minden egyes helyzetben meg akarja mutatni. Sokan sajnos a könnyebb utat választják.

– Generációs probléma?

– Valószínűleg, mert más csapatoknál is ezzel küzdenek, korántsem debreceni jelenség. Sokkal inkább társadalmi probléma.

– Említetted, hogy fejlődni akartál, tanulni, nos, a hazai nívón elképesztően erős MTK-ban Illés Béla, Halmai Gábor, Lőrincz Emil, Kenesei Krisztián, Orosz Ferenc társaként, és akkor tényleg csak néhány nevet említettünk, alighanem lehetett is.

– Az egy dolog, hogy a többségükkel ellenfélként azelőtt is találkoztam már, amikor azonban csapattársa lettem a külföldi tapasztalattal felvértezett, illetve válogatott futballistáknak, a korábban említett megilletődöttség bizony elfogott. A brazilok ellen nem, az MTK-ba igazolva igen. De a pályán remélhetőleg akkor sem látszódott rajtam, mert a gyepre lépve mindig mindent hátrahagytam, csak az érdekelt, hogy a legjobbamat nyújtsam. Rengeteget tanultam az MTK-ban, taktikai és technikai értelmében egyaránt, leginkább azonban mentálisan erősödtem.

– Hat év, két bajnoki cím a kék-fehérekkel. De ki volt köztük a legjobb? 

– Nehéz, mert csupa jó játékossal találkoztam, és tényleg mindenkitől el tudtam valamit lesni. Illés, Halmai, Lőrincz, szinte valamennyi nevet felsorolhatnám. Emil a hozzáállásával mutatott példát, nem is tudom, vele vagy ellene volt-e jobb futballozni az edzéseken. Ha vele voltam, űzött-hajtott, egy pillanatra sem kapcsolhattál ki, de így fejlődtél. Ha viszont ellene játszottam, a keménységével, határozott belépőivel gyűlt meg a bajom.

– Mi terelt vissza Debrecenbe?

– Lejárt a szerződésem, az MTK pedig elkezdett a fiatalokra építeni. Túl voltunk a botrányos kimenetelű Fradi–DVSC szezonzárón, ami után Várszegi Gábor kihátrált az FTC mögül, de az MTK-ben sem hosszabbítottak az idősebb játékosokkal. Egy év ráadás az esetemben azért benne volt a pakliban, végül nem ajánlottak szerződést. A Debrecen igen. Sándor Tomi és Dombi Tibi is újra a Lokiban játszott már akkor, így aztán hiába csábított egy másik fővárosi egylet, nem volt kérdés, hova igazolok.

– Három bajnoki cím lett a helyes döntés jutalma. A Loki hét aranyából azt a hármat ünnepelték meg a legőrültebben, nem?

– Főként az elsőt. Az tényleg felejthetetlen élmény. Nyitott tetejű busszal mentünk fel a főtérre, mindenki mámoros hangulatban, a szivar is előkerült, élveztük a helyzetet, no de az a látvány, ami akkor fogadott, amikor a Nagytemplom mögül ráfordultunk a főtérre, örökre velem marad. A Puskás Arénát simán megtöltötte volna az a tömeg, ami előttünk vöröslött, ma is kiráz a hideg, ha rágondolok. Ez az a kép, ami leginkább megmaradt bennem, soha azelőtt nem volt részünk ilyen ünneplésben. Magasra tettük a lécet. 

None

– De újra és újra átvittétek, hanem mintha az emberek túlságosan is hozzászoktak volna a jóhoz, az állandó sikerhez: az ötödik vagy hatodik cím mintha nem hatott volna ugyanazzal az elementáris erővel.

– Ez valahol természetes emberi reakció lehet, kétségtelen, hogy a hatodik nem okozott ugyanolyan eufóriát, mint az első. De talán már a második sem. Ettől még nekünk, játékosoknak minden sikerért meg kellett küzdeni, tudtuk, anélkül nincs esélyed, s mi ugyanúgy örültünk minden elsőségnek. Ahogyan a törzsszurkolóink is.

A drukkerek ugyanúgy a segítségünkre voltak mindahány címben, csak épp amikor az ünneplésre került a sor, néhányakban bizonyára megfogalmazódott: „voltunk tavaly is, érdemes vajon idén is ott lenni?”

Az első történelmi tett volt, mindenki akart egy szeletet belőle, aztán viszont megszokottá lett. A törzsközönség azonban mindegyik aranyéremnél megjelent, és ez a lényeg. 

– No de te nem csak az NB I-ben lettél bajnok, a megye III-tól felfelé minden egyes osztályban. A megye III-at „öregségedre” gyűjtötted be tavaly a Bestrong csapatával. Nem mintha kéne, de képtelen vagy abbahagyni?

– A játék szeretete még mindig a pályára parancsol. A megye kettőben játszom, a megye egy a cél. Ha majd azt érzem, nem tudom már felvenni a versenyt mezőnnyel, marad a hobbifoci, egyelőre azonban nincs erről szó. 

– A játék szeretetén túl mi hajt még?

– A tagdíj, amit befizetek.

– Nem is az ezek szerint nem létező fizetségre gondoltam, hanem hogy megszólal-e benned egy belső hang: „Csak megmutatom ennek a huszonöt évesnek, hogy még mindig én vagyok a jobb”.

– Hogyne. Nem akarom, hogy bárki is elmenjen mellettem, olyankor azért odateszem magam, persze csak ésszel, őrült sprintekbe már ritkán bocsátkozom. De ilyenkor ér sokat a rutin, a helyezkedés.

– Azt, hogy a három fiad egyike sem lett élvonalbeli labdarúgó, bánod?

– Egyáltalán nem. Mindig arra neveltük őket, hogy bármit is űznek, azt száz százalékos odaadással tegyék. A legnagyobb, Máté Budapesten él és a megyei bajnokságban futballozik, az ikrek kosaraznak. 

– Igen, erről olvastam, és előre is bocsánat a megjegyzésért, de Dávid Kornéllal azért sosem lehetett volna téged összekeverni, ehhez képest kosárlabdáznak…

– Focizni kezdtek ők is, de tízéves korukban az egyik barátjuk unszolására némi különbséggel elkezdtek kosarazni is, sokáig együtt művelték a kettőt. Ha a hétvégi meccs egy napra esett, ők maguk eldöntötték, kosarazni vagy focizni mennek, ha szombatra esett az egyik, vasárnapra a másik, mentek mindkettőre. A legnagyobb fiam huszonhárom, az ikrek tizennyolcak lesznek, a lényeg, hogy amíg lehet, sportoljanak.

– Nem csak neveled a gyerekeket, edzed is, a debreceni U13-as együttessel legutóbb például bronzérmet szereztetek, nem mintha a helyezés lenne az utánpótlásban a legfontosabb. Mennyire foglal el központi helyet az életedben az edzősködés?

– Abszolút. Az edzésekre alaposan fel kell készülni, jó gyakorlatokat összeállítani, hogy elérje célját a tréning, de ugyancsak lényeges, hogy jó hangulatban teljenek. A pályán megszűnik a külvilág, nem csak futballistaként, edzőként szintén. Játszani persze sokkal könnyebb. A gyerekeket nem mindig egyszerű meggyőzni afelől, miért jó nekik, amit csinálunk, hogy az a fejlődésüket szolgálja, de úgy érzem, többnyire sikerül.

– Szeretnél feljebb lépni a ranglétrán?

– Vannak ambícióim, igen, ahogy futballistaként is azok hajtottak. Képezem magam, autodidakta módon és tanfolyamokon is, de kopogtatni sosem fogok. 

– Mi amúgy a legfőbb különbség a mai magyar futball, illetve a kilencvenes évek végi közt?

– Nem megsértve senkit: amíg a kilencvenes években minden csapatból fel lehetett sorolni négy-öt olyan játékost, aki el tudott dönteni egy-egy meccset, ma ezt igen nehéz volna. De én is azért dolgozom, hogy ez változzon. 

Kiemelt fotó: DVSC.hu