A bűntudatra született futballista

Enke 1977-ben született Jénában. Már egészen fiatal korától a város csapataiban pallérozódott, előbb az SV Jena Pharm, majd a nagyobbik testvér, a Carl Zeiss Jena színeiben, és itt is mutatkozott be a profik között, a Bundesliga 2.-ben, mindössze tizennyolc évesen. A tehetségére korán felfigyeltek a nagyobb klubok, és mindössze öt felnőtt mérkőzéssel a háta mögött szerződtette őt a Borussia Mönchengladbach. Itt sokáig a jövő embereként számítottak rá, az 1998-99-es idényt végigvédte, csapata viszont sereghajtóként búcsúzott az élvonaltól. Teljesítménye elismeréseként meghívót kapott a német válogatott keretébe, ott volt az 1999-es Konföderációs Kupán, de játéklehetőséget nem kapott.

A kapus képességeiről sokat elárul, hogy a csapata mélyrepülése ellenére azon a nyáron szerződtette őt a portugál SL Benfica. A váltás nehéz volt a német kapus számára, főleg azért, mert akkoriban még kevés német játékos szerepelt külföldön, a legjobbak a Bundesligában próbáltak helytállni hétről-hétre. Ezzel a szerződéssel pedig egy jobb csapatba, de egy gyengébb bajnokságba került, és ez egymásnak ellentmondó érzelmeket generált benne. Kezdetben nem érezte jól magát külföldön, hirtelen távol került tőle a nagy célja, a német válogatott, ráadásul a lisszaboni óriásklub soha nem látott problémákkal nézett szembe. Anyagi nehézségek miatt állandó vezetői és szakmai válság volt az együttesnél, egymásnak adták a kilincset a vezetőedzők, a játékosok pedig ritkán kapták meg időben a járandóságaikat. A 2000-2001-es szezont csak a hatodik helyen zárta az együttes, ami mélypont a klub egyetemes történelmében.

A fiatal Robert Enke a Mönchengladbach kapusaként tett szert országos ismertségre (Forrás: Getty Images)

Enke minden nehézség ellenére a szurkolók egyik kedvence lett Lisszabonban, sőt amellett, hogy első számú kapus volt, csapatkapitánya is lett a szenvedő együttesnek. Idővel megszerette a várost, az országot, voltak olyan tervei, hogy pályafutása során majd ott is telepedik le, vásárolt egy házat, amit később sem adott el, sőt, gyakran járt oda kikapcsolódni, ha a szoros versenynaptár engedte. 2002 nyarán lejárt a szerződése és bár közönségkedvenccé vált Portugáliában, európai topklubok sora jelentkezett be érte a Manchester Unitedtől az Atlético Madridon keresztül egészen az olasz Internazionaléig.

Végül a katalán óriás, az FC Barcelona ajánlatát fogadta el, amelyet ekkoriban a holland legenda, Louis van Gaal irányított. Enkét első számú kapusnak igazolták a gránátvörös-kékek, de a nyári felkészülés során alulmaradt a versenyben az argentin Roberto Bonanóval szemben. A németet itt is gyötörte a honvágy, de úgy gondolta, hogy ha a kontinens egyik legjobb csapatában bizonyít, akkor az utat nyithat számára a Nationalelf felé. Nem is sejtette, hogy élete egyik legrosszabb döntését hozta.

2002 szeptemberében a harmadosztályú Novelda elleni kupameccsen végre bemutatkozhatott a Barca kapujában, de sok köszönet nem volt benne. A kiscsapat Antonio Jesus Madrigal triplájával hátrányból fordítva 3–2-re legyőzte és kiejtette a katalán óriást, ráadásul az ellenfél győztes találatában Enke alaposan benne volt. A helyi sajtó rászállt, és a kritikák kereszttüzében szép lassan elveszítette a bizalmat a szurkolók és a szakmai stáb szemében is. Fájlalta, hogy nem kap elég lehetőséget és azt is, hogy ennél fogva nem tudja bizonyítani rátermettségét, alkalmasságát, hogy a Barcelona kapuját őrizze. A szezon során elvétve kapott csak játéklehetőséget, végül a fiatal Victor Valdés is elé került a kapusok házi rangsorában.

A szerződése még további két évre szólt, de Enke menekülni akart a barcelonai pokolból, ahol az sem segített neki, hogy Frank Rijkaard érkezésével új időszámítás vette kezdetét. Szerencséjére Christoph Daum, a török Fenerbahce frissen kinevezett vezetőedzője emlékezett rá Németországból és egyéves kölcsönszerződés keretében mentőövet dobott neki. A kapus joggal bízhatott abban, hogy ebben az egy évben visszanyeri a formáját, az önbizalmát, és közben sikeres is lesz, mert a Fener célja a trófeák megszerzése volt akkor is.

2003. augusztus 10-én egy Istanbulspor elleni hazai bajnokin mutatkozott be az új csapatában, de a 0–3-as vereséget követően a szurkolók különféle szidalmakat és kisebb használati tárgyakat vágtak hozzá, szinte kizárólag az ő felelősségét firtatva a váratlan bukásban. Ez annyira megviselte a német portást, hogy felbontotta a kölcsönszerződését és még a nyár folyamán visszatért Barcelonába, ahol viszont már nem számítottak rá. Saját bevallása szerint ekkoriban a visszavonulás gondolata is foglakoztatta, pedig még csak huszonhat esztendős volt.

Enke a Barcelona mezében: inkább fájt ez a házasság mindkét félnek (Forrás: marca.com)

A télen minden jogi lehetőség adott volt ahhoz, hogy ismét csapatot váltson, és nem derogált neki a másodosztályú Teneriféhez szerződnie, ahol végül kilenc mérkőzésen kapott lehetőséget. Ez néggyel több, mint ami Barcelonában az ezt megelőző másfél évben megadatott neki.

Aztán a nyáron az egyik nagy vágya teljesült azzal, hogy elfogadta a Hannover megkeresését és hazatért a Bundesligába, ráadásul a magánélete is kiegyenesedni látszott, miután a korábbi német válogatott öttusázó Teresa Reimtől megszületett a kislánya, Lara. A hazájában már szinte leírt kapus új életet tudott lehelni a karrierjébe és ismét letette a névjegyét Németországban, stabilan játszott a Hannoverben, sőt idővel csapata egyik legjobbja lett. Sokan a 2006-os, hazai rendezésű világbajnokságon is a keretbe várták őt, de Oliver Kahn és Jens Lehmann mögött végül Timo Hildebrand vett még részt kapusként a seregszemlén.

A két évvel korábban még a spanyol másodosztályban szereplő játékos a 2005-2006-os idényben az év kapusa lett a Bundesligában a mérvadó Kicker magazinnál, ám szakmai sikereit ismét magánéleti nehézség árnyékolta be, miután 2006 őszén, kétévesen elveszítette a kislányát, aki a születése óta szívelégtelenségben szenvedett. Az edzéseket és a mérkőzéseket becsületesen végigdolgozta, de szinte senki sem tudta, hogy ekkoriban minden szabadidejét a kórházban töltötte a gyermeke mellett. Egy alkalommal olyan kimerülten érkezett meg az edzés után, hogy elaludt a kórházi ágy mellett és arra sem ébredt fel, ahogy a nővérek kétségbeesetten küzdöttek Lara életéért, akinek az állapota hirtelen rosszabbra fordult.

Az erőfeszítéseik nem jártak sikerrel, Enke pedig soha nem bocsátotta meg magának, hogy a lánya utolsó perceit átaludta. Hat nappal a történtek után csapatkapitányként vezette ki együttesét a Bayer Leverkusen elleni bajnoki összecsapáson és a tőle megszokott, magas színvonalon teljesített (1–1).

Másnap a Kicker magazin „Németország csodálja Robert Enkét” feliratú címlappal jelent meg és utólag visszanézve ekkor végérvényesen világossá vált, hogy a pályán lévő és a magánéletben helytálló férfi két különböző ember. Ahogy elhagyta a stadionok és az edzőpályák kíméletlen világát a futballban nagy felelősséget is gondtalanul cipelő, valódi vezéregyéniség, egy elveszett, összezavarodott férfi vált belőle. A sportpályák ünnepelt példaképe a magánéletben egy önmagát bántó és vádoló kisfiú volt, aki soha nem nyert feloldozást vélt bűnei alól.

Hannoverben másodszor is nevet szerzett magának a Bundesligában (Forrás: eurosport.com)

2007-ben eljött a pillanat, bemutatkozott a német válogatottban, és mivel remek formában volt, részt vett a 2008-as Európa-bajnokságon is, ám ott végül nem vetették be az ezüstérmet szerző csapatban. Jens Lehmann visszavonulását követően René Adlerrel csatázott a Nationalelf egyes számú mezéért, és nagyon úgy tűnt, a 2010-es dél-afrikai világbajnokságon majd ő viselheti azt.

A feleségével később örökbe fogadtak egy kislányt, Leilát, de állandó bűntudata és önromboló tévképzetei miatt nem tudott a magánéletben kiteljesedni. A barcelonai számkivetettség és elsőszülött gyermeke elvesztése után ezúttal az álmok beteljesülésének lehetősége okozott kihívást neki. Furcsán hangozhat, de a lehetőség, hogy esetleg ő védheti a világbajnokságon Joachim Löw csapatának kapuját, szintén olyan gátakat emelt benne, amelyekkel képtelen volt megküzdeni. Mintha lefagyott volna. Ekkor 2009-et írtunk, a pályája csúcsán járt, de barátai és közeli hozzátartozói nagyon aggódtak érte, mert képtelen volt bármit is élvezni, ráadásul olyan egyszerű, hétköznapi dolgokban nem tudott döntést hozni, minthogy milyen legyen a lánya születésnapi tortája. Tudta, hogy ez az állapot nem tartható, de senkinek nem beszélt a problémáiról a klubjában, mert attól rettegett, hogy ha a depressziója széles körben ismertté válik, a hatóságok elvehetik tőle Leilát is.

Édesapja, Dirk, aki pszichoterapeuta volt, belátva, hogy nem tud egyedül szembeszállni fia démonaival, hosszas győzködés után rávette Robertet, hogy látogasson el egy Bad Zwischenahnban található klinikára. Az intézmény egy farmszerű, kellemes hely volt egy csendes kis tóparton, minden nyugalmat és kényelmet megadott az odalátogatóknak. Miután az orvosok kivizsgálták, azt javasolták, Enke feküdjön be néhány hétre, mert a panaszai csak radikális életmód- és viselkedésterápiával kezelhetők. Válasza többet mondott, mint elsőre értenénk:

„Nem fekhetek be egy klinikára, a német válogatott kapusa vagyok!”

A német válogatottban végül kilenc fellépésig jutott (Forrás: deutschewelle.com)

Enkének részben igaza volt. A német futballtörténet legendás kapusai jobbára igazi keményvonalas, maszkulin karakterek voltak. Sepp Maier, Harald Schumacher, Oliver Kahn, csak három valódi ikon, akiket maga Enke is csodált. Igazi vadállatok, erősek, akiket a mindenáron való győzni akarás hajtott. Hősünk tudta, hogy Németország egy hasonló karaktert vár el attól, aki a válogatott kapuját védi, de azzal is tisztában volt, hogy ő nem ilyen. Ez a felismerés örökös összeférhetetlenséget szült benne, még akkor is, amikor már javában védett a nemzeti együttesben.

A 2008-2009-es szezonban ismét a Bundesliga legjobb kapusának választották és bár sok nagynevű érdeklődője akadt, minden megkeresést elutasított, hogy a válogatottra koncentrálhasson. 2009 november 8-án még ő védett a Hamburg elleni 2–2-es bajnokin, majd két nappal később azt állítva, hogy edzésre megy, elment otthonról. Egy, Hannovertől alig néhány kilométerre lévő kis faluba, Himmelreichbe hajtott, hogy ott a sínekre lépve szembenézzen a menetrend szerint közlekedő brémai gyorsvonattal. Az idegenkezűséget hamar kizárták az üggyel foglalkozó rendőrök, miután búcsúlevelet is találtak, amelyben a kapus elnézést kér a családjától minden fájdalomért, amit életében okozott nekik.

Halála megrázta a teljes német társadalmat, sokan bírálták a labdarúgás világát, hogy miként titkolhatta a problémáit még a saját csapattársai előtt is egy olyan reflektorfényben élő sportember, mint ő. Hogyan történhetett meg, hogy a klub vezetői, elöljárói sem tudtak semmit? Klubja, a Hannover 96 a Német Labdarúgó Szövetséggel (DFB) közösen létrehozta a Robert Enke Alapítványt, amely a mentális zavarokkal küzdő labdarúgóknak kíván segítséget nyújtani és a mai napig működik, ezen kívül pedig utcát neveztek el róla Hannover belvárosában.

A kapus emlékét utca őrzi utolsó klubjának városában, Hannoverben (forrás: weser-kurier.de)

A 32 éves korában elhunyt kapust végül kislánya, Lara mellett helyezték örök nyugalomra, így végre ismét együtt lehetett vele, ahogyan arra egész életében vágyott.

(Az írás Juan Villoro Gólöröm című könyve nyomán készült.)

Kiemelt kép: Getty Images