„A célom, hogy egyszer egy BL-meccsen szerepeljek edzőként” – interjú Varga Balázzsal

– Van, aki bravúrosnak gondolja, hogy az osztály nem épp legerősebb játékosállományával is tapad a Dunaújváros a Kozármislenyre az NB III Közép-csoportjában, és küzd a feljutásért.

– Az ideálisnál valóban szűkebb játékoskerettel vágtunk neki a szezonnak, a télen azonban jól erősítettünk. Az ősszel, amikor sérülések, betegségek, vagy épp eltiltások nehezítették a munkát, a felforgatott együttessel fontos pontokat vesztettünk, a bővebb kerettel immár nincsenek hasonló problémáink: legutóbb a Cegléd ellen két labdarúgónk is megsérült, de semmivel sem lettünk rosszabbak a cserékkel, és meg tudtuk nyerni a bajnokit.

– Kijelenthető, hogy a másodosztályba kerülés a cél?

- Igen, szeretnénk előzni. Minden adott Dunaújvárosban az NB II-höz.

– Úgy fest, az edző is, aki fiatal kora ellenére letett már egy s mást az asztalra. Hogy pontosan mit, arról még esik szó, hanem azt nyilatkoztad egyszer, hogy már tizennégy-tizenöt évesen, az U-válogatott tagjaként feljegyzéseket készítettél, hogy azzal is segítsd az utánpótlás-trénerként dolgozó édesapádat. Ő volt az inspiráció? Miatta készültél edzőnek?

– Igen, egyfelől miatta. Másfelől pedig nagyon szerettem a számítógépes menedzserjátékot, az ugyancsak ösztönzött. Úgy gondoltam, ha nem sikerül játékosként profivá válnom, ezt az utat választom.

– Miért nem jött össze a veretesebb futballkarrier? 

– Valahogy a sors mindig közbeszólt, miközben persze én is lehettem volna erősebb mentálisan. Tizenhat és fél évesen a PMFC első csapatával készülhettem, tizennyolc-tizenkilenc évesen az NB III-at megnyerő együttes tagja lehettem, ám amikor feljebb léphettem volna, valami mindig közbejött: vagy megsérültem, vagy az új idényre nem maradt a helyén az edző, aki vitt volna magával. Pedig még huszonkét évesen is produkáltam egy igazán jó idényt az NB III-ban, amikor huszonöt gólt szereztem, mégsem léptem szintet. Nyilvánvalóan hiányzott belőlem az elszántság, de az előrejutáshoz sokszor szükséges szerencsefaktor is.

– Lehet, azért sem égett benned annyira a tűz, mert tudat alatt már akkor is az edzői pályával kokettáltál.

– Előfordulhat. Világéletemben roppant mód érdekelt az edzői hivatás, a videózásokat, a taktikai értekezleteket rendkívüli érdeklődéssel figyeltem, magamban elemezve, mi az, ami működőképes, és mi az, ami nem, közben magamat analizálva végiggondoltam, élvezem-e a tréningeket és a meetingeket, elég érthető-e a taktika.

– Mi vonzott ennyire az edzői szakmában?

– Vezetni egy csapatot, a saját elképzeléseidet megvalósítani, valahogy ez mindig érdekelt. Tudtam, hogy bitang nehéz hivatás, mert a végén a játékos dönt, elvégre ő van ott a gyepen, de nagyon foglalkoztatott, sikerül-e egyben tartanom egy társaságot, egy irányba terelni, vezetni. Sokat segített, hogy fél évig az NB I-es PMFC-nél dolgozhattam az ellenfelet feltérképezve, számos meccselemzést készítettem, azt hiszem, tudott belőlük profitálni a klub. Amiatt is szerencsésnek érzem magam, hogy szinte valamennyi korosztályt bejártam: kilencéveseket kezdtem el edzeni, aztán tizenkét-tizenhárom, majd tizenhét-tizenkilenc éveseket, szinte az összes korosztály sajátosságait megismerhettem. Megtanultam, hogyan kell a legkisebbeket képezni, miközben azért mindig a nagyobb korosztályok felé húztam, ott, valamint a felnőtt futballban képzeltem el magam, s e felé is orientálódtam.

– Unásig ismételt kérdés, de te, aki azért beleláttál a különböző korosztályok felkészítésébe, mit gondolsz, mi a hazai utánpótlás általános problémája? Miért vagyunk képtelenek minőségi futballistákat nevelni?

– Összetett kérdés. Nekem az olasz futball a kedvencem, és nagyon fáj, amikor albán, koszovói, ukrán, szlovák, román futballistákat látok topcsapatokban szerepelni, magyart meg egyet sem. Legfeljebb csak a Bundesligában vagyunk jelen. Hogy mik volnának az okai? Elsősorban a mentalitásban érzek lemaradást, akarati tényezőkben; a mieinkből hiányzik a mindenáron való győzni akarás.

A magyar fiatalok többsége nem követ el mindent azért, hogy futballista legyen, de ez a fajta hozzáállásbeli probléma társadalmi jelenség. Szokás azzal védekezni, hogy a maiakat elviszi a modern világ, az iPad meg az ilyen-olyan kütyük, de hát ez külföldön sincs másképp, mégis egyre-másra kerülnek ki az utánpótlás-rendszerekből a jobbnál jobb futballisták.

Azt tapasztalom sajnos, hogy az iskola, szülő, edző/klub háromszöge sokszor nem szuperál. Vannak szerencsére kivételek, de országos szinten nem működik a dolog. A gyerek sokszor azt hallja, „úgysem lesz belőled semmi”, ami nyilván nem segít, a gyerek sem tesz meg mindent ugyanakkor azért, hogy a lehető legjobbá váljon. Pécsi vagyok, mi az edzés és a leckeírás után egyből lementünk focizni a ketrecbe. Rúgtuk a labdát a tréningek után is, azok előtt meg lábteniszeztünk. Nem látom, hogy a maiak ugyanennyi időt töltenének el a futballal.

– Azaz nincs meg az a támogatói közeg sem, amelyik inspirálná a gyerekeket?

– Sokszor nincs meg. Vagy él az elv, hogy futball helyett tanulj. De hát a kettőt együtt is lehet, jó példa erre Dibusz Dénes. Minden akarat és hozzáállás kérdése. Nem érzem a küzdelmet, vagy hogy plusz munkát akarnának beletenni. És ha ilyen a közeg, abból nehéz kitörni. Vegyük az ukrán Malinovszkij esetét Bergamóból: az első szezonjában viszonylag kevésszer kezdett az Atalantában, de mindent megtett azért, hogy bekerüljön a kezdőcsapatba, és azóta sokkal stabilabban tagja. Nálunk meg a kilencven százalék hazajön az első nehézség után. Hozzáállásbeli problémákra vezetem ezt vissza, nem elsősorban a tudáshiány az oka. A magyar válogatott elképesztő elszántsággal futballozott a tavalyi Eb-n, ami roppant dicséretes, de az év minden napján ilyen hozzáállást kellene mutatni, amit viszont nem érzékelek. 

– Visszakanyarodva az igen korán elinduló edzői karrieredhez, már huszonhét évesen felnőtt csapatot edzettél Szászváron. Hogyan fogadja az öltöző az ilyen tejfelesszájú trénert? 

– Nagyon fontos az első néhány nap, illetve hét. Konkrét szabályokat, az alapelveket lefektetve kell az öltözőbe belépni, de ugyanilyen tudatosan kell elültetni a játékosokban a legfontosabb taktikai elemeket, mindjárt az első naptól. Nagyon világos edzői elképzelésekre van szükség, meg kell mutatni, hogy elég karakteres vagy. Ugyancsak éreztetni kell a játékosokkal, hogy velük vagyunk, hogy közösen dolgozva igyekszünk eredményesek lenni. Fontos, hogy a vezetőkkel azonosan gondolkodj, Dunaújvárosban ez a helyzet. Mindenkinek azzal kell kelnie és feküdnie, hogy minden meccset meg akarunk nyerni. Ez egyfajta nyomás persze, de el kell tudni viselni. A középmezőnyben tanyázva, amikor nem fenyeget a kiesés veszélye, de a feljutást sem hajtod, könnyű felszabadultan futballozni, kérdés, mit tudsz, amikor nagy a tét. De a szűken vett szakmai feladatokon túl is van bőven dolga az edzőnek.

– Melyikben vagy erősebb, a szakmai vagy a lelki felkészítésben?

– Mindkettőben muszáj jónak lenni: technikai-taktikai szempontból erősnek vélem magam és a stábom, rendre jól felkészülünk az ellenfélből, de hasonlóan lényeges az emberi oldal, főként, ha hét-nyolc, a kispadra szoruló játékost kell tűzben tartani. Mindig lehet persze fejlődni, nekem is szükségem van még sok-sok tapasztalatra, miközben a mai labdarúgásban kulcskérdés, hogy szinte hónapról hónapra meg tudj újulni, mert annyira gyors, sokszor annyira gyorsan változó játék. Minden részletre kiterjedően kell tevékenykedni. Én például amiatt is szerencsésnek vallhatom magam, hogy a stáb tagja a hetvenkét esztendős kapusedzőnk, Pálinkás András. Megjárta az NB I-et, rengeteg pluszt jelent ő nekem személy szerint is: sokat segít a hatalmas tapasztalatával, tudásával.

– De olyat lehet, ő sem élt meg, mint te Szászváron: hiába arattatok harminc bajnokin huszonöt győzelmet, nem jutottatok fel.

– A Magyar Kupával együtt a harmincnyolc meccsünkből harminchármat megnyertünk, ám mert a Szentlőrinc jobb gólkülönbséggel zárt, másodikak lettünk. Nehéz volt megemészteni. Utólag persze nagy dolognak gondolom, hogy az azóta az NB II-ig menetelő klubbal versenyt futottunk.

– Nem sokkal utána, huszonnyolc évesen megnyerted viszont a megye I-et a Komlóval… 

– Nagyon örültünk. Játékosként sikerült bajnokságot nyernem, edzőként az volt az első. Szerencsére sikerült egyben tartani a csapatot, sőt fiatalokkal megerősíteni, csakhogy az utánpótlásunkban adódott gondok miatt – előfordult, hogy nem állt ki valamelyik korosztályunk – levontak tőlünk pontokat, s az annyira megviselte a csapatot, hogy csak a középmezőnyben zártunk, jóllehet simán dobogón végeztünk volna. 

– Jobb helyeken azért felfigyelnek a bravúrokat bemutató ifjú trénerre, te nem kaptál egyetlen ajánlatot sem?

– Akadt néhány, és utólag azt mondom, lehet, nem döntöttem jól. NB I-es klub tartalékcsapatától, valamint az NB II-ből kerestek a bajnoki cím után, lehet, azok közül kellett volna választanom. Azután, hogy elváltak útjaink Komlón, Dunaújvárosba hívott Dobos Barna, segítettem neki az első csapatnál, illetve vittem az utánpótlást. Dolgoztam a kaposvári akadémián is, miközben a felnőttek munkáját is segítettem, ezek ugyancsak remek tapasztalásokkal szolgáltak. Újvárosba visszatérve előbb kineveztek az utánpótlás élére, majd a felnőtt bajnokság utolsó hat fordulójára felkértek a rosszul szereplő első csapat vezetésére. Bennmaradtunk, úgy, hogy megvertük a bajnok Iváncsát és a Honvéd második csapatát is. Elég jó hat meccset produkáltunk.

– Idén pedig a feljutásra pályáztok. Aligha leszel te már utánpótlásedző… 

– Nem ez a terv, de sosem lehet tudni. Szeretek gyerekekkel foglalkozni, de a felnőtt futball áll hozzám közelebb. Nagyon szeretek felkészülni az ellenfelekből. Az utánpótlás a képzésről szól, a felnőtt csapat irányítása a felkészítésről, a versenyzésről, hogy miképpen tudsz kontrollálni egy csapatot. Merőben más a kettő.

– Nyilvánvalóan nem hozzá akarlak hasonlítani, csak a példa kedvéért: lehet, nálunk egy Julian Nagelsmann is elveszne? Vagy megkapná idehaza az esélyt?

– Érdekes kérdés ez. Az A licencet huszonhét évesen végeztem el, Schindler Szabolccsal, Boér Gáborral többek közt, és csak azért említem az ő nevüket, mert mindketten magasabb szinten dolgozhatnak azóta. Az én nevem nem cseng azonban olyan jól, nincs mögöttem jelentős futballistamúlt, ami alighanem hátrány. A hendikep ellenére igyekszem a rátermettségemet bizonyítani, mára azt is megtanultam, az érvényesüléshez elkél egy jó ügynök.

– Neked van?

– Tárgyalunk. Ha nincs menedzsered, ugyancsak hendikeppel indulsz, pedig szerintem sok itthon a fiatal, tehetséges edző.

– Csak épp zárt világ az élvonalbeli edzői kar, ahova nehéz beférkőzni?

– Úgy látom, egyelőre igen, e tekintetben is kellene egy kis változás. Az NB II-ben hála az égnek vannak már új arcok, lehet, máshol is szükség lenne változásra. Münchenben a világhírű klub irányítását is rá merték bízni egy fiatal trénerre, lehet, itthon is érdemes volna bátrabbnak lenni.

– Azt is nyilatkoztad korábban, folyamatosan képzed magad, sokaktól tanulsz, miközben igyekszel kialakítani a saját játékstílusodat. Ez mindjárt két kérdést is felvet. Egyrészt azt, milyen a Varga Balázs féle futball? Mik az alapkövei?

– Először is, muszáj folyamatosan tanulni. Fizikai, illetve technikai-taktikai szempontból is ismerni és követni kell a nemzetközi trendet. Ezért aztán rengeteg meccset nézek és elemzek, a rögzített játékhelyzeteket, a csapatvédekezést és a játék felépítését is alaposan kivesézem. A futball ezen része mindig nagyon vonzott. Ami a saját felfogásomat illeti, inkább támadó típusú edző vagyok, szeretem, ha mi irányítjuk a mérkőzést, ha nálunk van többet a labda, úgy eleve kevesebbet kell törődni a védekezéssel. Szeretem, ha az első perctől jelentős nyomást helyezünk az ellenfélre, ha minél gyorsabban labdát szerzünk. A labdabirtoklásra is igaz, hogy minél előbb igyekszünk helyzetet kialakítani, eljutni a támadózónába. Minél többet próbálunk az ellenfél kapuja előtt lenni, kontrollálni a mérkőzést.

– A másik kérdés, amit felvet az önképzésre való dicséretes hajlamod, hogy vajon megvan-e edzőinkben az alapos tudás, még inkább a tudásvágy?

– Nehéz ezt nekem megítélni, nem látom, ki, hogyan végzi a munkáját, azt viszont érzékelem, hogy a harmadosztály is rengeteget fejlődött. Komlón dolgozva sokkal könnyebben felkészültem a riválisokból, ma már mindenki videózik, minket is felkészült csapatok fogadnak, nincsenek könnyű meccsek, ez azért az edzőket dicséri. Szerintem megvan idehaza a tudásvágy. Azokon, akikkel beszélgetek az NB III-ban, azt érzem, felkészültek, tanulnak és akarnak is jobbá válni, legutóbb a Cegléd trénerével diskurálva is ez volt a benyomásom. Érdemes a harmadosztályú szakemberekre is odafigyelni, és ezt véletlenül sem magam miatt mondom.

– De miért nem tudunk olyan tehetséges, legfeljebb a negyvenes évei elején járó magyar trénert felmutatni, akiről egyöntetű a vélemény, dirigálhatna NB I-es csapatot is?

– Nem tudom. Azt igen, hogy a magas szintű játékosmúlt nem kellene, hogy kitétel legyen. Az fontos, hogy legyen valamiféle tapasztalata futballistaként, de nem feltétlenül kell egykori válogatottnak lenni. Mások mellett Maurizio Sarri a jó példa, de Luciano Spalletti sem volt nagy futballista, mégis, mindig remek futballt alkot. Találni bőven példát arra is, hogy kiváló futballistából kimagasló képességű edző válik, az olaszoknál maradva Roberto Mancinit érdemes megemlíteni.

– A példaképeid közt Pep Guardiolát, Paulo Sousát és Csertői Aurélt nevezted meg néhány éve. Széles a spektrum…

– Mert akkoriban azt láttam, a Paks csak magyarokkal is eredményes tud lenni, Csertői Aurél irányításával. Azóta is nagyszerűen építik be az utánpótlás-válogatottat megjáró fiatalokat, illetve azokat a bizonyítani akaró labdarúgókat, akikről máshol lemondtak. Csertői jól egybegyúrta őket, rendszerben játszottak, tudatosan futballoztak. Lehet, hogy nem tudják a legjobbakat megszerezni, mégis eredményesek, ehhez kell a jó szakmai munka, ami ma is megvan. Amúgy José Mourinhónak is megvan a maga varázsa a defenzívebb futball ellenére, de az utóbbi időben Spalletti, Sarri és Mancini hagyott bennem mély nyomot, ők sokat tettek azért, hogy az olasz futballról alkotott kép megváltozzon. Guardiola pedig mindig megújul, mindig, mindenhol bizonyít, persze a lehetősége is megvan rá.

– Hova szeretnél egy nap edzőként eljutni?

– Kinevetik az embert, ha túl merész célokat tűz ki, pedig a legmagasabb szintben kell gondolkodni, gyerekként is így voltam vele. A célom, hogy egyszer egy BL-meccsen szerepeljek, akár vezetőedzőként, akár stábtagként. Azt a minimum célként tűztem ki, hogy az NB I-ben dolgozzak. Ezért mindent meg is teszek, mindenekelőtt jelentkezem majd a Pro licencre. Ha a Dunaújvárossal feljutnánk az NB II-be, nyilván nagyobb esélyem lenne a képzésre bekerülni.

Képek forrása: Dunaújváros PASE facebook oldala