A Chelsea és Pochettino: az ígéretes frigy – vélemény

Elsősorban azért, mert Mauricio Pochettino piszok jó edző. Ezt tökéletesen bizonyította a Tottenhamnél, amelyet az első, ismerkedő szezonja után (a korántsem lebecsülendő ötödik helyen zárt) a 2015-2016-os, illetve a 2016-2017-es idényben a bajnoki címért harcoló együttessé gyúrt. Többségükben tehetséges, de korántsem a legmagasabb polcról válogatott fiatal futballistákból. A második szezonjában – amikor pechjére a Leicester City ihletett állapotban masírozott végig a mezőnyön – 20 (Dele Alli), 22 (Harry Kane, Eric Dier), 23 (Szon Hung Min), 24 éves (Christian Eriksen, Erik Lamela) fiatalokkal, és néhány tapasztaltabb labdarúgóval (Hugo Lloris, Toby Alderweireld, Jan Vertonghen, Mousa Dembélé) produkált olyan (támadó)futballt, amellyel a teljes PL-mezőnyt lenyűgözte. Mármost ha valaki az évszámok, az offenzív, magasan letámadó futballstílus, valamint az aranyéremért folytatott harc apropóján némi analógiát vél felfedezni az akkori Spurs, illetve az idei Arsenal közt, nem téved. Ha más taktikai megoldásokkal, más típusú játékkal is, de számos hasonló erényt felvonultatva küzd a PL-elsőségért idén Mikel Arteta együttese, és meglehet, a hasonlóképp fiatal társaság hasonlóképp nem bírja el a terhet, mint 2016-ban a Spurs, amelyik egy Stamford Bridge-i, majdhogynem össznépi hirigbe forduló döntetlennel veszítette el matematikai esélyét is a bajnoki aranyra. (A 36. fordulóbeli összecsapáson 2–0-s előnyét adta le a második félidőben Eden Hazard-ékkal szemben, a forgatókönyv ugyancsak ismerősnek tűnhet az észak-londoni szomszédoknál).

Hamar kiderült azonban, Pochettino imád fiatalokkal dolgozni, képes rájuk hatni, a teljesítményüket javítani és az önbizalmukat az egekig emelni – hát mi másra lenne most szükség a Stamford Bridge-en? Nyilván alapos futballszakmai munkára, de annak a mentális aspektusai legalább annyira fontosak, mint az, hogy labdabirtoklásnál hol helyezkedjen a jobbhátvéd, mikor induljon be vagy lépjen vissza a balszélső. Az elmúlt két átigazolási ablakban számos fiatalt (Carney Chukwuemeka, Omari Hutchinson, Wesley Fofana, Benoit Badiashile, David Fofana, Andrey Santos, Mihajlo Mudrik, Noni Madueke, Malo Gusto, Enzo Fernández) szerződtető Chelsea talentumainak épp egy Pochettino típusú vezérre van szükségük, egy karizmatikus menedzserre, aki irányt mutat, aki felemeli őket, akiben hihetnek, s akiért idővel átmennek majd a falon is. Nem feltétlenül lesz nála olyan kifinomult a támadójáték, mint a Pep Guardiola-féle Manchester Cityben, de az az iszonyatos presszing és gegenpressing, amivel az első pillanattól az utolsóig igyekszik majd nyomás alá helyezni ellenfeleit a Pochettino-féle Chelsea, az ellenfelek döntő többségének leküzdhetetlen akadályt jelent majd. Kérdés, a City, Arsenal, Brighton szintű csapatoknak is meggyűlik-e majd vele a bajuk, ám mert a Chelsea futballistái a hamar elsajátítható agresszív letámadás mellett rendkívül technikásak, ráadásul kellő kreativitással bírnak – meg kell pusztán teremteni a feltételeit annak, hogy szabad utat engedhessenek a bennük lévő tudásnak –, aligha csak a fizikalitás fegyverével élnek.

Némi időre bizonyosan szüksége lesz majd ahhoz az argentinnak, hogy megfelelően elültesse elképzeléseit, a módszerei mindenesetre tudnak sajátosak lenni. És nem feltétlenül csak a szigorúan futballszakmai metódusok, hanem a számára oly fontos mentális felkészítés. 

„A futballban kulcskérdés, hogyan trenírozod az agyad, hogy mennyire vagy ezáltal fókuszált. És bátor. Proaktív”

– mondta még 2019-ben, a Spursszel a madridi Bajnokok Ligája-döntőre készülve, azután, hogy valóban sajátos módszerekkel igyekezett játékosaiban javítani a koncentrációt, illetve elhessegetni a félelem érzését. Az edzőtáborban az egyik gyakorlat szerint izzó parázson és tüzes széndarabokon kellett a labdarúgóinak mezítláb végigmenniük – a módszert már a Southampton edzőjeként is bevetette –, amely feladatot egy barcelonai motivációs tréner barátja, Xesco Espar készítette elő és mutatta be. De akadt egy még félelmetesebbnek tűnő küldetés is: egy íj nyilát kellett minden egyes játékosának a torkához szegezve kettétörni, amúgy azt a feladatot is Pochettino végezte el először.

„Ha ránézel a nyílra, arra gondolsz, lehetetlen. Hogyan tudnám ezt a torkommal eltörni?” – magyarázta Poch. – „De odateszed, koncentrálsz, és eltöröd. A legfontosabb dolog, hogy megtanuld felkészíteni az agyadat. Hogy koncentrált légy.”

Lehet, az efféle hozzáállás is segített meggyőzni a Chelsea tulajdonospárosát, Todd Boehlyt és Behdad Eghbalit afelől, hogy Pochettino az ő emberük, az első találkozások után mindenesetre első számú jelöltté avanzsált. Hogy Julian Nagelsmann pontosan miért visszakozott, nem tudni, egyes vélemények szerint a többkörös megméretés nem tetszett neki, hogy nem egyértelműen mellette tették le a garast. Pochettino mellett szól mindenesetre a vaskos Premier League-tapasztalata, hogy nem csak hogy mindkét csapatával eredményesen dolgozott (Soton, Spurs), hanem klubkultúrát teremtett, valamint hogy a párizsi szerepvállalásával azt is megtanulta, milyen valódi, már-már kezelhetetlen sztárokkal együtt dolgozni. A bajnoki címet pedig csak behúzta a PSG-vel, azaz immár az a bélyeg sem süthető rá, hogy képtelen nyerni. Hogy aztán ő mennyi türelmet kap a Stamford Bridge-en, nagy kérdés, de talán az amerikaiak is rájöttek, némi időt harmadik trénerüknek muszáj lesz már hagyni.

Nem először akarja egyébként a Chelsea, de Pochettino szempontjából mindkét korábbi megbízatás darázsfészket jelentett volna. (A Chelsea persze most is az, de másképp.) Az első alkalommal, 2021 januárjában ugyanis a klublegenda Frank Lampardot kellett volna váltania – ő azonban addigra elígérkezett Párizsba –, márpedig, ha mint a gyűlölt Tottenham legendássá nemesedő trénere ül le a fiatal csapatával korántsem rosszul, bár a Chelsea brutál magas igényeinek kevéssé megfelelve dolgozó klubikon helyére, az egy igen hendikepes rajtott jelentett volna. (Thomas Tuchel ezt BL-győzelemmel oldotta meg, az azonban keveseknek sikerült volna.)

Másodjára Tuchel elküldésekor vetődött fel a neve, de hát az legalább annyira kényes helyzetet szült volna: a BL-győztes, nagy tiszteletnek örvendő német edzőt váltotta volna valaki, akinek a neve egybeforrt a fővárosi riváliséval. Az sem egy ideális szitu. Tuchel menesztése óta eltelt azonban nyolc turbulens, borzasztó játékkal és annál is aggasztóbb eredményekkel tarkított hónap, így aztán az, hogy a Tottenhamnél közönségkedvenccé váló tréner veheti át a Chelsea-t, mindjárt nem akkora szentségtörés. Vagy legalábbis úgy fest, tüntetéssorozat nem kíséri majd Pochettino bejelentését. Amire valamennyit még várni kell, elvégre megegyezés sincs még, de a felek már a játékoskeretről is egyeztettek, és ha csak nem fúrja meg a frigyet az utolsó pillanatban a Real Madrid vagy a Spurs – előbbi tán maga sem tudja még, mitévő legyen edzőfronton, utóbbi pedig a felmelegített káposzta helyett (pedig az még úgy is tud nagyon finom lenni…) egyértelműen Nagelsmann felé fordult –, a Chelsea a német és az angol után argentin vonalon folytatja. Alighanem helyesen. 

Van persze még egy vetülete a küszöbön álló kinevezésnek: hogy szabad-e Pochettinónak, aki nem győzte hangsúlyozni, mennyire a szívébe zárta a Tottenhamet, elfogadni a nagy rivális ajánlatát? Neki, aki valóban szívember. A válasz egyértelmű: szabad. Elsősorban azért, mert a Spursnek több alkalma is adódott volna már „hazavinnie” 2019-ben – amúgy hibásan – elküldött trénerét, felvirágoztatóját, mégsem tette. Várjon Poch élete végéig Daniel Levy telefonjára? Ugyan már! Azt sem feledhetjük, a Chelsea mégsem az Arsenal, az ágyús címer viselése nyilván gyógyíthatatlan sebet ejtene a Spurs-drukkerek lelkén, a Chelsea-é nem fog. Bár ezt sem lesz könnyű feldolgozniuk…