A City rekordja, az Arsenal harca, Klopp búcsúja, kozmetikázó Chelsea és MU

A történelemírók

Soha az angol klubfutball históriájában nem fordult még elő, hogy egy csapat zsinórban négy bajnoki címet szerezzen, immár azonban ezt a bravúrt is kipipálta a Manchester City. Josep Guardiola csapata a West Ham United 3–1-es legyőzésével biztosította be elsőségét, cseppnyi esélyt sem hagyva a kalapácsosoknak, illetve a kékek botlásában reménykedő Arsenalnak: a City 28 kapura lövéssel próbálkozott, szemben a WHU három kísérletével (12–2 volt a kaput eltaláló labdák száma), 54-szer ért hozzá a labdához az ellenfél tizenhatosán belül (a West Ham csak hétszer), kilencszer védett Alphonse Areola, míg a manchesteri Stefan Ortega csak egyszer.

De hát ez van, amikor a Citynek győznie kell: olyan elképesztő koncentrációval, tudatossággal, a feladatra fókuszálva indul csatába, hogy nincs ellenszer, pláne egy olyan együttestől, amelyiknek teljesen mindegy a meccs kimenetele. Maguknak teremtették meg az esélyt a kékek, hogy az utolsó fordulóban „csak” győzniük kelljen, elsősorban azzal, hogy december 6. óta nem kaptak ki a Premier League-ben. Az utolsó kilenc körben pedig hibátlannak bizonyultak, 33 gólt hintve, hat gólt kapva.

A City szerezte a szezonban a legtöbb gólt (96-ot), és ha Erling Haaland egy kicsit is pontosabb a végén, simán megrúgja a 100-at. A norvég így is hazavitte a gólkirályi címet (27 találattal), Phil Foden a szezon legjobb játékosának járó díjat (duplával igazolta vasárnap, mennyire nem érdemtelenül, 27 szezonbeli gólja pedig önmagáért beszél), miközben megismertük Josko Gvardiol góllövőképességét; meggyőződhettünk arról, hogy Kyle Walker 32 évesen is a világ egyik legjobb és feltétlenül a leggyorsabb védője; hogy Rodri továbbra is nélkülözhetetlen ebből a csapatból (a City három idei bajnoki veresége egyikén sem lehetett a gyepen); hogy Kevin De Bruyne még mindig pazar.

„Ugyanolyan hihetetlen érzés, mint amikor először nyertünk” – mondta a lefújás után a belga klasszis. – „Nekem személy szerint ez a bajnoki címem a legkedvesebb, mert nagyon nehéz éven vagyok túl. Hat hónapot kellett kihagynom, és hogy visszatérve mindjárt a csapat segítségére lehettem, különleges érzés.”

Az kerítette magába a sikerkovács Guardiolát is. Csak hogy nyomatékosítsuk: a katalán mester nyolc manchesteri szezonjából hatszor megnyerte a Premier League-et, zsinórban négyszer. Meg is kérdezték tőle, ez hajtotta-e.

„A szezon elején még nem gondolkodtunk történelemírásban, januárban, februárban azért már elkezdtem mondogatni, hogy senki nem ért el még hasonlót, miért ne próbáljuk meg. Korábban is csak úgy két hónappal a szezon vége előtt kezdtünk el a bajnoki címre gondolni. Nem jó, ha már novemberben azon jár az eszed. Hogy mi a titkunk? Nem tudom. A sok munka. A megfelelő munkamorál. Légy szerény, alázatos. Mindig csak a soron következő meccsre koncentrálj. A játékosok stílusához is tudni kell alkalmazkodni, Erlinggel a csapatban nem játszhatunk hamis kilencessel. Hogy meddig csinálom? A realitás az, hogy egyre közelebb vagyok a búcsúhoz, egyelőre azonban maradni akarok. A következő szezonban is én vezetem a csapatot, és az idény közben eldöntjük, lehet-e folytatás.”

Vannak olyan vélemények, amelyek szerint amíg Guardiola irányítja a Cityt, képtelenség letaszítani a trónról – bár azért van egy csapat, amelyik közel járt hozzá.

A lemaradók

Két ponton, ha úgy tetszik, az Aston Villa elleni áprilisi hazai vereségen múlt az Arsenal 20 éve vágyott bajnoki címe. Azt az egy vereséget szenvedte el a naptári évben, azaz szemben az előző szezonnal, amikor a hajrára összecsuklott a legjobb védőjét, William Salibát elveszítő csapat, idén nem pukkadt ki a menetelésben. Dicséretes fejlődés, ami elsősorban az átjátszhatatlanságban, a csapatvédekezésben mutatkozott meg.

Az Arsenal kapta messze a legkevesebb gólt (29-et), vele szemben tudtak a legkevésbé ígéretes helyzetbe kerülni az ellenfelek (27,8-as engedett xG), szóval elképesztően stabilan és magas szinten védekezett, kapott góljai egy jelentős részét is egyéni hiba vagy figyelmetlenség okozta. A visszatámadása remekül működött, a nagyobb kontrollal azonban, amit Mikel Arteta igyekezett megteremteni, illetve egy vérbeli gólvágó hiányában kevésbé bizonyult kapura veszélyesnek. A negyedik legmagasabb xG-t hozta össze, és ez a hiányosság mutatkozott meg a BL-ben is (az FC Porto és a Bayern München ellen). Vagyis még ez az amúgy mértani pontossággal összeillesztgetett csapat is fejlődhet, erről beszélt Arteta is:

„Meg kell találnunk a módját, miben javulhatunk még. Ez a világ legkompetitívebb bajnoksága, minden évben egyre jobbnak kell lennünk. Még bátrabbnak, még elszántabbnak, még ambiciózusabbnak. Mindent megtettünk idén is, mindenki láthatta, mennyire akartuk a sikert. Amikor megérkeztem az Arsenalba, az volt az egyik legnagyobb álmom, hogy megteremtsem a megfelelő kapcsolatot a klub és a szurkolók közt, hogy együvé tartozónak érezzük magunkat, ezt az utat járjuk. Azért is vagyok szomorú, mert nagyon szerettem volna hazahozni a serleget, mert tudom, hogy a világot jelentette volna a drukkereinknek. De egyre közelebb kerülünk hozzá, ez nem is lehet vitás.”

Valóban nem: 89 pontot gyűjtöttek fiai, ennél többet a PL-érában csak a 2004-ben veretlenül bajnok Wenger-csapatnak sikerült (90-et). Nem véletlenül mondta Guardiola:

„Korábban a Liverpool késztetett minket elképesztő erőbedobásra, az utóbbi két idényben az Arsenal. Mikel fiatal edző, hatalmas tehetséggel, a csapat ugyancsak az, üzentek is nekünk, hogy nagyon résen kell lennünk a következő években.”

Last dance – a búcsúzó

Immár a jövőbe tekintenek Liverpoolban is, az utolsó forduló azonban még a közelmúltról szólt, az elmúlt kilenc évről, egész pontosan a korszak legemblematikusbb alakjáról, Jürgen Kloppról, és az ő megünnepléséről.

A német mester mindent megadott a vörösök híveinek, amiről csak álmodhattak, a két legrangosabb trófeából azért „csak” egyet-egyet, mert egyrészt elkerülte a szerencséje (elsősorban a BL-döntőkben), másrészt épp ebben a majd tíz évben akadt össze Guardiolával (no és az Emírségek feneketlen pénztárcájával). Klopp persze nem az a siránkozó típus, futballszakmai-taktikai felkészültsége mellett a magával ragadó személyisége, elképesztő karizmája, optimizmusa, lankadatlan munkakedve, a jövőbe vetett hite, egészséges önbizalma repítette addig elképzelhetetlen magasságokba a Liverpoolt. Nem mintha nem járt volna elégszer a klub a futball Parnasszusán – dehogynem –, mielőtt azonban átvette volna a csapatot, és a kétkedőket hívőkké transzformálta volna (doubters to believers), elég mélyen volt. De hála a németnek a Premier League legfélelmetesebb alakulatává vált, amelyik a Klopp-éra 491 mérkőzéséből 299-et megnyert, az Anfielden megvívott 167 bajnokijából pedig csak 12-t veszített el, jelentős részét a koronavírus-járvány miatti zárt kapus időszakban.

Idén egészen áprilisig, az Old Traffordon vívott ütközetig úgy tűnt, révbe érhet a Liverpool, a manchesteri pontvesztés, valamint az azt követő, Crystal Palace elleni vereség azonban megpecsételte a sorsát. Az előző szezon, az alaposan átalakított középpálya alapján, valamint a gyakori sérülések ismeretében a harmadik hely is remek, erről beszélt Jürgen Klopp is a Wolverhampton elleni győzelem után.

„Előrébb járunk, mint terveztük. Az egyértelmű, hogy nincs szükség nagy átalakításra. Megmutattuk az erőnket, én pedig megbékéltem a szereplésünkkel. Imádom ezt a csapatot, nagyon nagy lehetőségek rejlenek benne. Egy olyan világban élünk, amelyikben sokaknak csak az eredmény számít. Idén megtanultuk, hogy nem mindig lehet minden a tiéd, és ez így van jól. Ez egy nagy lecke nekünk. Nem minden az eredmény, legalább olyan lényeges a megtett út és az egység, amit teremtettünk. Nem lehet mindig minden tökéletes. Más klub nyert, amelyikben a legjobb edző dolgozik, a legtöbb pénz van. Nem nekünk volt a legjobb edzőnk, a legjobb csapatunk, de egy jó ideig mi játszottuk a legjobb focit, és én ezt nagyon imádom.”

De talán mindennél többet elárul Kloppról, hogy amikor az Anfielden megvívott utolsó meccse végén a kezdőkörben a pódiumra szólították, hogy rajongóihoz szóljon, amellett, hogy szokás szerint buzdítani kezdte őket – „Ez nem valaminek a vége, sokkal inkább a kezdete. Egy olyan csapatot láttam ma, amelyik tele van tehetséggel, fiatalsággal, kreativitással, sikeréhséggel, győzelmi vággyal. Mi döntünk arról, aggódunk vagy izgatottak vagyunk, bízunk bennük, vagy sem.” –, bámulatos emberi nagyságról tanúskodva, a saját búcsúztatóján az utód éltetésébe kezdett. Mint elmondta, hallotta a dalt, amit Arne Slotnak énekelhetnek majd a drukkerek, úgyhogy rázendített. 50 000-en követték példáját. A vezér így köszönt el, méltóképp önmagához és művéhez.

A bizonytalanok

Két másik nagycsapatnál viszont egyelőre kétkedőből találni többet – habár a Chelsea és trénere, Mauricio Pochettino az utolsó hat fordulóban mutatott teljesítményével jócskán javított a megítélésén. Az Aston Villa elleni döntetlen (ott is inkább győzelmet érdemelt volna a londoni egylet) után ötször győzött, valójában azonban a szezon eredmények szempontjából siralmasabb időszakában is produkált jó meccseket (a helyzetek minősége alapján várható gólszámban, azaz az xG-ben kettővel maradt csak el az Arsenaltól), csak épp a góllövéssel rendre meggyűlt a baja.

Az év felfedezettje, a mindvégig szenzációsan játszó Cole Palmer azonban rendre kisegítette, a Manchester Citytől ma már aprópénznek tűnő 40 millió fontért szerződtetett támadó 22 bajnoki gólt szerezve zárt Haaland mögött, 11 asszisztjával pedig a gólpasszlistán is második lett (Ollie Watkins mögött). Az ő remeklése is kellett ahhoz, hogy a karácsonykor még szinte elképzelhetetlennek tűnő, vagyis hogy a Chelsea az európai kupaszereplést érő hatodik helyen zárjon, megvalósuljon.

Pochettino szisztematikus munkája, a fiatal játékosok egyre nagyobb PL-tapasztalata, a győzelmekkel megjelenő önbizalom azonban igen sokat segített, és immár a narratíva is más a Chelsea kapcsán: a kudarcok idején még egy összevissza vásárolgató, a piacon túlfizető klubról és annak érthetetlen projektjéről szólt a diskurzus, azóta viszont azoknak is kezd kirajzolódni a koncepció, akik álomvilágban élőknek gondolták a kékek vezetőit. Ettől még nyilván elkélne egy-két tapasztaltabb klasszis a csapatba, de valami kétségtelenül alakul, kérdés, hagyják-e az argentint tovább dolgozni.

„Nem tudom, ezt a kérdést a tulajdonosoknak és a sportigazgatónak kell feltenni”

– szögezte le Pochettino a Bournemouth elleni 2–1-es győzelem után (amelyen Moisés Caicedo a félpályáról lőtt gólt), bár az egyik tulajdonossal, Todd Boehlyvel péntek este együtt vacsorázott. Maga a tréner sem tudta eldönteni, jót vagy rosszat jelent a meghívás, furcsa lenne mindenesetre, ha egy felszálló ágban lévő csapat éléről elküldenék az edzőt. Pláne, hogy olyan nagyon sok jobbat nem látni a horizonton.

Annál inkább kérdéses Erik ten Hag jövője. A Manchester United brightoni győzelemmel zárt ugyan (Diogo Dalot és Rasmus Höjlund góljaival), a PL-éra leggyatrább helyezését produkálta: 1990 óta nem végzett ilyen pocsék helyen (nyolcadikként).

„Ez bizony nem elég jó. Tisztában vagyunk az okaival, de nem ez a megfelelő időpont ebbe mélyebben belemenni” – értékelt a holland. – „Van még egy jó esélyünk, az FA-kupa-döntő, és ha már ott járunk, megpróbáljuk megnyerni. A fináléban csak az számít.”

A United 60 szerzett pontja sem sok, a kapujára zúduló 660 lövés annál inkább (csak a Sheffield Unitednek kellett ennél többet elszenvednie), de a mínusz egyes gólkülönbség az, ami méltatlan a klubhoz. Akkor is, ha Ten Hagnak szinte az egész évben nélkülöznie kellett védőit. A Brighton ellen éppenséggel visszatért a kezdőbe Lisandro Martínez, a kispadon foglalhatott helyet Raphael Varane – ez azért bizakodásra adhat okot a Manchester City elleni kupadöntő előtt. Ten Hag amúgy is bizakodó, a Brighton elleni zárómeccs előtt megjegyezte:

„Minden problémánk ellenére mindvégig jó volt a csapatszellem, a küzdőszellem, megvolt a dinamikánk, akadtak jó meccseink akkor is, amikor a legjobbjaink hiányoztak.”

Hogy aztán Ten Hag öndicsérete elég lesz-e ahhoz, hogy megmentse állását, kérdéses, egy biztos: ha nem győz a United a hétvégén a Wembley-ben, a következő szezonban európai kupaszereplés nélkül marad. És alighanem új edzőt foglalkoztat. 

Kiemelt kép: Alamy Stock Photo