A Covid teljesíti be a Premier League hegemóniáját?
Hajrájukhoz érkeznek az európai kupasorozatok és hosszú csúszás után a Deloitte is kiadta legújabb jelentését a legnagyobb bevételeket elkönyvelő labdarúgóklubokról, így érdemes rápillantani, hogyan módosultak az európai labdarúgásban tapasztalható tendenciák a koronavírus-járvány ideje alatt. Az eredményesség és a pénzügyi háttér talán minden korábbinál szorosabb kapcsolatban áll, Anglia egyre nyomasztóbb anyagi fölényét most már érezhetően az európai kupaporondon is érvényesíteni tudja, és a legtehetősebb nyugat-európai futballhatalmak közül az Európa Konferencia-liga bevezetésének köszönhetően Hollandia is felzárkózott az élvonalra, olyannyira, hogy a következő évet már az UEFA-ranglista hatodik helyéről kezdi meg Portugália előtt.
null
A múlt héten kialakult a Bajnokok Ligája negyeddöntőjének mezőnye, mely olyannyira nem hozott különösebb újdonságot, hogy öt csapat már tavaly is ott volt a sorozat ezen szakaszában: a címvédő Chelsea mellett a finálé másik résztvevője, a Manchester City, a Liverpool, a Bayern München és a Real Madrid is. Amúgy persze az is könnyen lehet, hogy a Paris Saint-Germain is csak azért nem lépett idén ebbe a körbe, mert a sorsolás épp a tavalyi elődöntős Real Madridot hozta szembe vele, míg a most sikeres Atlético Madridot ha az előző évben nem is, de például két éve már láthattuk a BL-negyeddöntőben. Így tehát némi változatosságot a csak legjobb nyolc közé 6 év szünet után visszatérő SL Benfica és a 13 év után újra idáig jutó Villarreal felbukkanása jelenti idén.
Ugyanakkor ez is csak fenntartásokkal nevezhető változatosságnak, hiszen egy újabb spanyol és portugál klub tér vissza a legjobb nyolc közé, ez pedig cseppet sem jelent újdonságot az európai futballban. Sőt mi több, az európai ranglista első hat helyezettjén kívül álló országból az elmúlt 9 évben egyetlen egyszer jutott idáig egy csapat, mégpedig az Ajax Amsterdam. Aligha véletlen, hogy ezen hosszú idő alatt éppen az a hét ország képviseltette kizárólag magát a BL-negyeddöntőkben, melynek klubjai annak idején a G14-nek is alapítói voltak, és melyeknek aztán az ellenérzések leszerelése érdekében a csoportosulás névleges megszüntetése után hogy, hogy nem a Michel Platini vezette UEFA szinte minden döntése kedvezett.
A Bosman-szabályozások után szélesre nyitott átigazolási piac, a BL-ben indítható csapatok számának és a selejtezők nélküli főtáblás helyek körének növelése is (az ezekkel járó garantált busás bevételekkel és a ranglistán automatikusan ajándékozott bónuszpontokkal) már hozzájárultak az európai mezőny kettészakadásához, melyet végül a pénzügyi „fair play” pecsételt meg, hiszen gyorsan eltüntetett minden más országot a kontinentális elit közeléből. A korábban sokkal szebb napokat megélő, és már-már a nyugati dominanciát fenyegető törökországi, oroszországi, ukrajnai, csehországi és romániai klubfutball évek óta tartó látványos hanyatlására már legutóbbi koefficiens-mustránk során is kitértünk, melyben az ide irányuló befektetéseket ellehetetlenítő pénzügyi szabályozásnak megkerülhetetlen szerepe volt.
A pénzügyi fair play végeredményben tehát eltüntette a „hét topliga” útjából a kelet-európai konkurenciát, idén pedig érdekes módon a harmadik számú kupasorozat, az Európa Konferencia-liga látszik felgyorsítani Hollandia visszatérését a bebetonozott hetedik helyre (sőt mivel jövőre kiesik egy nagyon gyenge évük az ötéves összesítésből, a hatodik helyen állva kezdik majd meg a szezont). Annak ellenére, hogy sem a Bajnokok Ligájában, sem az Európa-ligában nem sikerült jól a holland csapatok szereplése, mégis ők szerezték ebben a szezonban az UEFA ranglistáján a legtöbb pontot, mégpedig úgy, hogy a 17,4 koefficiensükből 10,7-et az új kupasorozatban gyűjtöttek. Pedig az AZ Alkmaar gyorsan elvérzett az EL-selejtezőkön, és a PSV Eindhoven is előbb a BL-selejtezőkben, majd az Európa-liga csoportkörében is könnyűnek találtatott, hogy aztán a Konferencia-ligában gyengébb ellenfelekkel szemben arassanak.
Az, hogy a BL legjobb nyolc csapata közé már lassan egy évtizede nem kerül egyetlen ország csapata sem a G14-eket alapító hetesen kívül, olyannyira nem tekinthető természetes folyamatnak, hanem az európai labdarúgás irányításában tapasztalható extrém erős lobbitevékenységüknek, hogy más kontinensek hasonló kupasorozataiban merőben különböző folyamatok figyelhetőek meg.
Afrikában például ugyanezen idő alatt nem kevesebb, mint 17 ország képviselői szerepeltek a legjobb nyolc között az Afrikai Labdarúgó Szövetség 56 tagja közül (30%), Ázsiában 10 ország csapatai jutottak a negyeddöntőkbe, és még a dél-amerikai Conmebol tíz tagországa közül is 9 szerepelhetett a Libertadores-kupa végső szakaszában (és még a korábban vendégként meghívott Mexikó indulói is). Az európai heteshez hasonlóan beszűkült kör csak az észak-amerikai BL-ben tapasztalható, ott azonban a CONCACAF alig 35, javarészt meglehetősen elmaradott infrastruktúrával rendelkező tagországa indul versenybe, míg Európában 55 tagország közül 48, sok területen igen fejlett nemzete elől (87%) van elzárva a klubfutball legkiváltságosabb színpada.
Ráadásul pillanatnyilag az európai futballdiskurzust sokkal inkább uralja az elit további elszakításának ideológiája, mint bármely erőkiegyenlítést célzó terv. Az időnként felbukkanó Szuperliga legitimitása azonban erősen kérdéses lenne a futballpiramis alsóbb és szélesebb körű szintjeinek támogatása nélkül. A nyugati hetek kivételezett helyzete közben most is eléggé bebetonozottnak látszik, és még inkább igaz lesz ez majd a 2024-től kibővített, új formátumban rendezett Bajnokok Ligájában is.
Ugyanakkor az említett elit is meglehetősen széttagolt lett az utóbbi években, Anglia és Spanyolország jóval eredményesebb a nemzetközi porondon, mint a Bundesliga és a Serie A képviselői, ráadásul Olaszország idén sorozatban másodszor nem képviselteti magát a BL-negyeddöntőben, amire húsz éve nem volt példa.
Ezzel együtt is az UEFA-ranglistán a top 4 és a top 7 távolsága is biztonságos az őket követőktől, melyre nem futballhagyományaik, sokkal inkább pénzügyi fölényük ad magyarázatot, hiszen azt a szereplésüktől függetlenül is garantálja a szponzorok tevékenysége (és talán éppen ezen keresztül az UEFA kupasorozatainak kiírása is), mely elszipkáz minden máshol felbukkanó innovációt, tehetséget és a pénzügyi fair play által még a befektetések lehetőségét is.
Ugyanakkor a belső szakadozottság és a saját maguk által keltett eredménykényszer a pénzügyi válság ellenére olyan költekezésre sarkalt több hagyományos élklubot, mellyel már maguk sem tudták tartani az általuk kieszközölt pénzügyi fair play előírásait. Különösen súlyossá a Covid-időszak alatt vált a helyzet, amikor a magasra belőtt kiadások mellett alaposan megcsappantak a bevételek.
Erről ad pontosabb képet a Deloitte legújabb kimutatása a világ leggazdagabb klubjairól, melyet a hagyományos januári kiadás helyett most két hónap csúszással hozott nyilvánosságra a könyvvizsgáló cég. A 2020-21-es szezon bevételi adatai arról is tanúskodnak, mitől válhatott hosszú ideje tartó gazdasági fölénye ellenére már nem csak a leggazdagabb, de most már valóban a legerősebb ligájává is az angol Premier League a nemzetközi eredményekben és az UEFA-ranglistáján is.
A koronavírus-járvány alatt zárt kapuk mögött rendezett meccsek miatt ugyanis az eddig is meglehetősen háttérbe szoruló meccsbevételek szinte teljesen megszűntek, így a televíziós közvetítési jogdíjak és még inkább a globális marketingerő által jól determinált szponzori bevételek jelentősége emelkedett meg még kirívóbban, mint ahogy azt a korábbi években láthattuk.
A 120 millió feletti meccsnapi bevételeket elkönyvelő Barcelona le is csúszott a Deloitte ranglistáján az elsőről a negyedik helyre, de például a Real Madrid, a Juventus valamint az utóbbi években már amúgy is százmilliós deficiteket halmozó milánói klubok is alaposan megérezték a kieső jegy- és bérletárakat. Emiatt aztán komoly lépéshátrányba kerültek a vetélytársakkal szemben még akkor is, ha a járvány lecsengésével vissza is tértek a szurkolók a lelátókra (nem véletlen, hogy éppen ezen egyesületek a leghangosabb szószólói az újabb bevételekkel kecsegtető Szuperliga-tervezeteknek).
Mindeközben a Premier League egészen kimagasló televíziós bevételei által gerjesztett pénzügyi fölény jelentősebben érvényesül, mint korábban bármikor. Azt az UEFA éves kimutatásaiból tudhatjuk, hogy az angol bajnokság évente 3,5 milliárd eurót hozó közvetítési jogai magasan felülmúlják a spanyol liga két milliárd körül mozgó bevételeit is, nem is beszélve a 1,5 alatt maradó Bundesligáról és Serie A-ról, miközben a francia Ligue 1 bebukott MediaPro-szerződése után ennek is csak a felével kalkulálhat a következő években.
Az angol nyelvi hegemónia és a több évszázados kulturális befolyás eredményezte voltaképpen már azt is, hogy jelenleg a „brit” labdarúgás tekinthető a világ legelterjedtebb sportágának, mint ahogy azt is, hogy a Premier League világméretű elburjánzása révén mára gyakorlatilag globális ligaként működik a világ minden tájáról bevonzott tőkével, a megvásárolt szakmai stábokkal és sztárokkal, illetve az ezek alapján busásan megtérülő befektetésekből kiépített infrastruktúrával.
A Covid még jobban kidomborította ezt a gazdasági fölényt, így a Deloitte húszas listájának először több mint a felét, tizenegy tagját angliai csapatok teszik ki, de további három egyesület is megtalálható a harminc legtekintélyesebb bevételt elkönyvelő egyesület között.
A közvetítési jogokból a hazai bajnoki címmel a legnagyobb tortaszeletet bezsebelő és a BL-döntővel is komoly bevételeket kaszáló Manchester City a Deloitte-lista története során először át is vette a vezetést. Az első tízbe pedig az angliai egyesületek mellett csak a két privilegizált spanyol klub és a kiemelkedő német, francia és olasz egyesület kap helyet, de igazából a leggazdagabb 14 egyesület közelébe hat éve nem tud férkőzni senki. Mindez ráadásul nem függ igazán az eredményességüktől, hiszen a tv-s pénzek mellett javarészt a tehetős szponzoraik tartják őket a mezőny fölött, melyek gyengébb periódusokban is biztosítják a gazdasági fölényt és a visszatérést a sikerekhez. A hátrébb lévő csapatok pénzügyi helyzete nagyban függ a BL-szerepléstől, hiszen az akár évi 50-80 millió euróval is megtolhatja a büdzséjüket, miközben kicsit haloványabban szereplő periódusokban pedig visszacsúsznak a ranglistán.
Különösen igaz ez a csillagászati tv-közvetítések nélkül maradó ligákra, melyek szép lassan el is tűntek a Deloitte listájáról. Úgy tűnik ugyanis, hogy a legszélesebb futballközönség és ezáltal a szponzorok figyelme korlátozott, négy-öt ligán és 10-15 csapaton túl már csak visszafogottabb módon koncentrálódik. Ehhez alighanem az elit által egyre nagyobb mértékben leuralt sajtó és azon keresztül a korábban nem tapasztalt igencsak kirekesztő kommunikáció is hozzájárul.
Ha viszont egy Szuperliga keretein belül ezen elit leválasztódna a labdarúgópiramis most kiépített rendszeréről, meg kéne oldani a sikerességi mítosz fenntartását, hiszen népszerűségük most is a nagyszámú győzelemre alapozódik, enélkül súlyosan csorbulna alighanem a marketingértékük is. Ráadásul valahogy a felsőbbségi státuszt is biztosítani kellene, hiszen a labdarúgásban egyes mérkőzéseken könnyen előfordulnak meglepetések, így a mesterséges szeparálódás szuperioritása is könnyen megkérdőjeleződhetne.
Voltaképpen nehéz olyan rendszert elképzelni, mely a jelenlegi Bajnokok Ligája lebonyolításánál sokkal kedvezőbb lenne az elitklubok számára, a jelenlegi tendenciák alapján talán csak az angol klubok számának megnövelése, no meg a többi UEFA-tagországnak járó részesedés kiküszöbölése lehetne az elitklubok racionális célkitűzése.
Melyik együttes nyeri a 2022-es Bajnokok Ligáját?
Ezt a fogadási lehetőséget a Sportfogadás/Labdarúgás/Bajnokok Ligája/Végső fogadások útvonalon keresztül találhatod meg.