A Crystal Palace és Roy Hodgson: a mennyben köttetett frigy?

Azt persze nehéz lenne teljes meggyőződéssel kijelenteni, hogy egyedül Roy Hodgsonon múlt a Crystal Palace szezonvégi feltámadása, elvégre a dél-londoni klubvezetés azután elégelte meg Patrick Vieira munkáját, hogy a szerencsétlen francia letudta a csapat összes nehéz meccsét, de hogy jótékonyan hatott visszatérése a mély gödörben lévő együttesre, az aligha kérdéses.

Ettől még iszonyatosan durva széria után köszönték meg francia elődje munkáját: a Palace januártól sorrendben a Tottenham Hotspur (0–4), a Chelsea (0–1), az Mancheser United (1–1), a Newcastle (0–0), újra az MU (1–2), a Brighton & Hove Albion (1–1), a Brentford (1–1), a Liverpool (0–0), az Aston Villa (0–1), a Manchester City (0–1) és megint a Brighton (0–1) ellen mérkőzött meg, csupa top- vagy topformában lévő csapattal, ettől még igaz, a 11 bajnokin egy győzelmet valahogy csak illett volna összekaparni.

Vieirával nem sikerült, noha az öt döntetlen többsége is valahol bravúr. Az utolsó, Brighton elleni derbit ráadásul Vicente Guaita és Sam Johnstone nélkül, a 19-et alig betöltő, abszolút rutintalan Joe Whitworth-szel a kapuban kellett megvívnia, azaz az ág is húzta szegény franciát, bár kétségtelen, az új évben játékban is elmaradt a remélttől a Palace. És mert a majd tucatnyi nyeretlen meccsel megjelent a horizonton a kiesés réme, amelynek hatására a PL tulajai reflexből nyomják meg a vészcsengőt, a másfél évvel korábban nagy reményekkel érkezett Vieirának mennie kellett (egy pénteki napon telefonon értesítették edzésre menet, a rossz hír közlésének nem a legelegánsabb módját választva).

Ami azt illeti, egy évvel korábban, 2022 februárjában is megfordult már a Steve Parish nevével fémjelzett tulajdonosi kör fejében Vieira elküldése, amikor 14 bajnokin kétszer nyert mindössze, az azt követő öt meccsen azonban begyűjtött 11 pontot, s maradhatott. Furcsa lett volna persze, ha mindjárt élete első PL-szezonjában menesztik, de hát a Premier League kegyetlen világ, a Crystal Palace meg furcsa egy klub: egyrészről az újító szándékot (Frank de Boer egykor, nemrégiben Vieira) az első buktatónál sutba vágva vedlik vissza tutistává, másrészről nem mindig látszik a határozott irányvonal.

Mi lehetett a megfogalmazott a cél? A korosodó keret fiatalítása feltétlenül, valamint, hogy a csapat annál azért attraktívabb focit produkáljon, mint ami az utolsó, ultradefenzív Hodgson-évadot jellemezte. De ha ez volt az elképzelés, hogy kerülhetett képbe a szintén szuper óvatos Nuno? A fiatalítás jegyében érkezett mindenesetre Marc Guéhi, Joachim Andersen, Michael Olise, Odsonne Édouard, kölcsönben Conor Gallagher, a Palace pedig elkezdett látványosabban, bátrabban, dinamikusabban futballozni, mígnem eljött a már említett negatív széria, és inogni kezdett a kispad. De kilábalt belőle edző és csapata, és a piros-kékek a 12. helyen, addig nem tapasztalt pozitív gólkülönbséggel, a PL-érában a legkevesebb kapott góllal és vereséggel, a második legtöbb szerzett góllal, a második legtöbb győzelemmel és ugyancsak a második legmagasabb pontszámmal zártak. Innen csak felfelé vezethet az út, gondolták a Selhurst Parkban, ehhez képest hatott sokkolóan, hogy az elmúlt idényben 27 fordulót követően három pont választotta el mindössze a Palace-t a kieséstől. A szigorú francia ki is esett a pixisből.

Nem csak rajta múlt persze a visszaesés: a támadójátékot kifogyhatatlan energiájával segítő Gallaghert nem sikerült pótolni, s amúgy sem igazolt valami bátran a klub (Christian Benteke is ment például a nyáron, de nem érkezett helyette senki); a francia edző segítőjét, Osian Robertset nem igazán fogadták el a játékosok, inkább tartották elméleti szakembernek, semmint velük bánni tudó trénernek, Vieira és labdarúgói kapcsolatát viszont szinte az utolsó pillanatig a kölcsönös tisztelet jellemezte. Játékosai őszinte, alázatos, könnyen megközelíthető edzőnek ismerték meg.

Felrótták azonban neki, hogy (Roberts sugallatára) nem mindenkit játszatott a posztján, vagy nem mindenkinek adott elég esélyt – ott van például Eberechi Eze, aki a Vieirát váltó Hodgsonnál megtáltosodott –, illetve hogy a Spurs elleni súlyos vereséget követően túlságosan is védekezőre váltott, ennek lett az egyik következménye, hogy a Palace a tavasszal három egymást követő bajnokin sem volt képes kaput eltaláló lövést felmutatni; de leginkább azt vetették a szemére, hogy a sokak szerint a PL-éra legtehetségesebb Palace-keretéből (Andersen, Guéhi, Tyrick Mitchell, Cheikh Doucouré, Eze, Olise, Wilfried Zaha és Édouard egyaránt pöpec futballista) csak ennyit tudott kihozni.

A 75 esztendős angolnak először is el kellett hitetnie az önbizalmát vesztett társasággal, hogy sokkal jobb annál, mint amit a 12 meccses nyeretlenségi sorozat sugall, másrészt pedig megmutatnia a publikumnak, nem az a velejéig védekező tréner, akire utolsó Palace-időszakából emlékezhettünk. Mi tagadás, mindkettőt sikerült bizonyítania.

Hogy aztán az újbóli kinevezése, vagy a munkája gyümölcsének nevezhető bámulatos formajavulás tekinthető-e nagyobb meglepetésnek, nehezen megfejthető, a Selhurst Parkba való visszatérése mindenesetre újkori tündérmese. Akkor is, ha nem győzzük hangsúlyozni, az ő meccslistája sokkal kedvezőbb képet festett, mint Vieiráé. De érdekes mód sokkal inkább eltalálta, játékosainak mire van szükségük: visszaadta a hitüket, több szabadságot hagyott nekik a gyepen, visszaállította az angol futballban egykor szokásosnak nevezhető vasárnapi és szerdai szabadnapot (meccsnaptól függően persze), a hazai mérkőzések előtti kötelező közös étkezés opcionális lett, és el lehetett azt otthon is fogyasztani családi körben, az időnkénti napi két edzést hanyagolva pedig csak egy tréninget tartott. És a Crystal Palace magára talált.

Olyannyira, hogy az eredetileg csak az idény végéig szerződtetett Hodgson első számú edzőjelöltté vált. Még egy évre legalábbis. Konkurenciája akadt így is: Paulo Fonseca, aki a Lille OSC-t Európa-ligát érő ötödik helyre vezette, de túl drága lett volna kivásárolni; a fiatalokat nagyszerű érzékkel nevelő, U17-es világbajnokságot nyerő, a Nottinghamet bravúrral benntartó Steve Cooper, akit azonban úgysem engedett volna el a Forest; a Feyenoorddal bajnoki címet nyerő Arne Slot, aki viszont ha elhagyta volna Rotterdamot, a Tottenham kedvéért teszi; Graham Potter, bár a Chelsea-vel megégő, amúgy kiváló tréner ki tudja, mikor óhajt ismét leülni egy kispadra; Brendan Rodgers, a Leicester Citytől elküldött FA-kupa-győztes edző azonban a Celticet választotta.

A négyfős tulajdonosi kör (Parish, Josh Harris, David Blitzer, John Textor) szakmailag legbefolyásosabb tagja, az elnök Parish azonban igyekszik biztosra menni, és a korábbi, kevésbé sikeres innovatív kísérletezések (Frank de Boer, Vieira) után leginkább ő támogatta Hodgson újbóli kinevezését. Július elején hivatalossá is vált, hogy a 75 éves szakember még egy évig irányítja a Palace-t. Azután vajh jöhet majd egy energikus fiatal tréner? Alighanem igen.

Hodgson mindenesetre feljebb tolta a lécet, és célul tűzte ki, hogy a tabella első felében zárjon a szerinte is elég tehetséges társaság. Az Internazionale, a Blackburn Rovers, a Fulham, a Liverpool, Svájc és Finnország válogatottjának a kispadján is megfordult, több mint 45 éves edzői tapasztalattal bíró mesternek nem lesz azonban könnyű dolga. A legjobb hat csapaton túl a Newcastle United, a Brighton, az Aston Villa és a Brentford szinte garantáltan a Palace előtt végez majd, azaz legjobb esetben is a 11. hely a reális, feltéve, hogy sikerül jól alakítgatni a keretet.

A veterán harcosok, James McArthur és Luka Milivojevics elköszöntek, s kérdés, Wilfried Zaha elfogadja-e a heti 200 000 fontot garantáló szerződésajánlatot, vagy szabadügynökként továbbáll. Ha igen, kell egy balszélső, ahogyan egy csatár is. Jean-Philippe Mateta egyáltalán nem győzte meg a tulajdonosokat afelől, bármikor is a klub gólvágójává érhet, ahogy az ígéretesen debütált Odsonne Édouard sem. Megfelelő ajánlat esetén mindketten távozhatnak, úgy pedig egy centerre égető szükség lesz. A középpályán egy érkezővel már számolhat a klub, a bournemouth-i szerződése lejárta után a londoniakat választó Jefferson Lerma a nyártól a piros-kékek játékosa.

A Crystal Palace 2020 nyarán 17 millió fontot, egy évvel később 63 milliót, tavaly nyáron 28 milliót költött, a 2021-es nagybevásárlás a korosodó keret lecserélése miatt vált elodázhatatlanná. Parish és társai igyekeznek azonban észszerűen, a nadrágszíjat meghúzva működtetni a klubot, így különösebben nagyot annak hívei sem mernek álmodni. Habár, az 1980-as, 1990-es, 2000-es évek másodvonalbeli szezonjainak tükrében épp eléggé álomszerű, hogy a Crystal Palace zsinórban a 11. idényét kezdheti meg a Premier League-ben.

Kiemelt kép: Premier League