A csatárjáték evolúciója – a hamis kilences

Mielőtt sorra venném a formabontó támadójáték, illetve manapság gyakran csatár nélküli futball főbb ismérveit elsőként említést érdemel, hogy milyen játékost is tartunk klasszikus centernek, melyek a főbb ismérvei. A klasszikus center tulajdonképpen a tradicionális angol labdarúgás egyik legfontosabb szereplője. A fizikai erőre, illetve felívelésekre építő játékba tökéletesen beleillett egy magas, erős testalkatú csatár, aki az ellenfél tizenhatosára letáborozva várta a fel- és a beívelt labdákat, innen ered a bójacenter elnevezés is. Alapvető feladata volt a védők lekötése, illetve kihasználni a fejjátékát. A hangsúly leginkább az első érintésekre helyeződött, hiszen természetesen ezek a csatárok nem bírtak túl gyors futótempóval és finom technikai képességekkel. Viszont az idők folyamán a védők egyre jobban alkalmazkodtak hozzájuk, egyre kevesebb teret adtak a centernek a tizenhatoson belül, jellemzően kullancsként tapadtak az ellenfélre.

Egyre inkább idejét múlttá vált tehát az angol felfogás, miszerint a csatárnak az ellenfél hibáiból kell tőkét kovácsolnia, ehelyett a 20. század közepe táján már egyértelműen a közép-európai felfogás dominált, amelyben a csatár technikailag és taktikailag és képzett, csapata legfőbb vezére a pályán.

Történeti áttekintés

Az 1930-s években Matthias Sindelar formabontó, virtuóz csatárjátékával az osztrák Wundermannschaft vezéregyénisége és ikonja volt. Ő volt az első olyan középcsatár a futballtörténelemben, aki technikai képességeivel emelkedett ki a mezőnyből. Folyamatos visszalépéseit a korabeli védők nem tudták lekövetni, az ő vezetésével az osztrák válogatott egy olyan hatékony passzjátékot tett magáévá, amit Dunai Örvénynek neveztek el. Ebből a fogalomból is látszik tehát, hogy a modern futball legtöbb taktikai vívmánya a Duna menti iskolának köszönhető. Sindelarnak és a Wundermannschaftnak viszont végül nem sikerült beteljesítenie küldetését, hiszen az 1930-as években kibontakozó fasizmus kíméletlenül söpörte el az osztrák csapatot, illetve azt a kávéházi kultúrát, amelynek keretében a legtöbb korszakos újítás született.

Az osztrák Wundermannschaft után a szovjet Viktor Maszlov „megkomponált káosza” és Konsztantyin Beszkov csatárjátéka bizonyította hatványozottan, hogy már új idők járnak a labdarúgásban. A hamis kilences szerepkörének következő fő képviselője a magyar Aranycsapat volt, amely Sebes Gusztáv vezetésével 1954-ben szintén nem járt messze küldetése beteljesítésétől. Bár ez a válogatott Puskás Ferenc vezetésével túlnyomórészt a Budapest Honvédra épült, nagyrészt az MTK-iskola elemei voltak felfedezhetők játékában, köszönhetően Bukovi Márton edzői éleslátásának, aki 1949-ben Palotás Péterrel majd Hidegkutival pótolta a Lazióhoz távozó klasszikus centerét, a román Norberto Höflinget. Hidegkuti később így emlékezett meg Bukovi húzásáról:

„A középcsatár számára egyre nagyobb nehézséget okozott, hogy egy védő folyton a nyakán lógott, ezért találta ki, hogy a kilences játsszon mélyebben, ahol nagyobb a szabad terület.”

(Forrás: Jonathan Wilson: A magyar futball aranykora)

A hamis kilences szerepköre tökéletesen illett az MTK, illetve az Aranycsapat kombinatív játékához. Ugyan a csapat sztárja kétségtelenül Puskás volt ahhoz, hogy az ő játéka ilyen mértékben kibontakozhatott, Hidegkuti visszalépései és előkészítései elengedhetetlenek voltak. Nem véletlen, hogy 1953 novemberében, amikor a Wembley-ben játszott korszakos mérkőzésen a magyar csapat 6-3-ra verte a még mindig a tradicionális játékhoz ragaszkodó angolokat, leginkább Hidegkuti szerepét emelték ki, akivel az angolok középhátvédje, Harry Johnston egyáltalán nem tudta tartani a lépést, teljesen összezavarodott a magyar csatár folyamatos visszalépéseitől. Az Aranycsapat győzelme egyúttal a WM-rendszer alkonyát is jelentette, hiszen az 1960-as években a futballt uraló brazil válogatott már egy 4-2-4-es alapfelállással lépett pályára.

Ebből a 4-2-4-es felállásból pedig megszületett a mai napig népszerű 4-3-3, amely az 1970-as években a világ élvonalába törő holland totális futballt jellemezte, amelynek kétségtelenül Johan Cruyff volt a vezéralakja. A holland stílus legfontosabb ismérvei a folyamatos pozícióváltások, amelyek során a játékosok kölcsönösen elfoglalják egymás pozícióit, ezzel zavarva össze az ellenfelet.

Ebből következően senki sem játszott izoláltan, még a kapust is bevonták az összjátékba, de a visszavont csatár szerepkörének is jó táptalajt nyújtott ez a felfogás. A totális futball hatalomátvételének az 1972-es BEK-döntő számít, ahol a temesvári születésű Kovács István vezette Ajax 2-0-ra győzte le az Internazionálét. A folyamatos pozícióváltásokkal sikerült áttörni az Inter legendás catenaccióját, majd a későbbiekben Rinus Michels tökéletesítette tovább a rendszert. Az akkori Ajaxban, illetve a holland válogatottban emellett még az volt igazán formabontó, hogy már a támadóknak is védekezniük kellett, ez pedig összefügg a holland futball másik fő ismertetőjegyével, méghozzá a letámadással, ezt támasztja alá Cruyff alábbi megnyilvánulása is: „Szeretem a feje tetejére állítani a tradicionális gondolkodást, például úgy, hogy azt mondom a csatárnak, hogy ő az első védő.” (Forrás: Michael Cox: Stílusok csatája)

A holland legenda később edzőként is hitelesen képviselte ezen elveket és az 1980–1990-es évek fordulóján az FC Barcelonánál például Michael Laudrup testesítette meg az ő korábbi szerepkörét folyamatos visszalépésekkel. Ennek folyományaként aztán az 1990-es években jellemzővé vált, hogy a kilences tulajdonképpen feláldozta magát a tízesért, illetve a szélsőkért, akik befutottak az általa kiürített területekbe. Ezt nevezzük árnyékék szerepkörnek, amit manapság például Thomas Müller tölt be magas színvonalon.

A hamis kilences, mint fogalom végérvényes elterjedése a közvéleményben a Josep Guardiola-féle Barcelonának és Lionel Messinek köszönhető. Az argentin eleinte a szélen játszott a katalánoknál ott viszont nem érezte magát olyan komfortosan.

Guardiolánál már középen kaphatott szerepet, ami a 4-3-3-as alapfelállásban a csatárposzton valósult meg. 2009-ben már látszódott, hogy ez egy kiváló húzás. Azóta is sokat emlegetett az a mérkőzés, amikor a Barca 6-2-re verte a Realt, hiszen Messi azon a találkozón mutatta meg először, hogy milyen elképesztő potenciál rejlik benne ezen a poszton. A Guardiola vezette Barca csúcspontja azonban kétségkívül a 2011-es Bajnokok Ligája-döntő volt, amikor a Manchester Unitednek semmi esélyt sem hagyott. Az ihletett formában játszó Messi tarthatatlanak bizonyult, belépett a vonalak közé, majd cselsorozataival őrjítette meg a védőket, végül pedig többször is rá jöttek ki a befejezések, tehát többszörösen rajta keresztül futottak az akciók.

Erről a BL-döntőről kiemelt szituációban Messi (10) a félpályánál vette fel a labdát. A visszalépése következtében megzavarodó Nemanja Vidics (5) kitámadott rá, viszont az argentin simán elfektette egy csellel és nyargalhatott a hiányos védősorra, a középpályáról Michael Carrick (16) reménytelenül próbált vele visszafutni. Messi a tizenhatoshoz érve David Villának (10) tette ki a labdát, viszont ekkor sem állt meg és befutott a kapu elé, ahol csak centiméterekkel maradt le a centerezésről.

Az evolúció nem ismer határokat

A legérdekesebb megoldásokat gyakran a kényszer szüli, ez pedig tökéletes igaz Luciano Spalletti edzőre és az általa irányított 2006–2007-es AS Romára. Miután a csatárok eligazoltak a csapatból Spalletti a helyi legendát, Francesco Tottit tolta fel a csatár posztjára, viszont Totti tulajdonképpen itt is ugyanazt játszotta, mint korábban. Igazi trequartistaként osztogatta a labdákat, nem egyszer akár mélyen a saját térfelére visszalépve, miközben a középpályás sor mélységből futott be.

2007-ben az Olympique Lyon elleni nyolcaddöntő visszavágóján Totti (10) játéka meghatározó volt a továbbjutás kiharcolásában. A fenti helyzetben látható, hogy a pálya centrumában közvetlenül a védőktől kérte el a labdát, majd egyből kiforgatott a felfutó szélsővédőnek, Marco Cassettinek (77).

Messi és a Barcelona természetesen a spanyol válogatottra is nagy hatással volt, amely 2008 és 2012 között sorozatban nyerte a címeket (két Európa- és egy világbajnoki aranyérem). Viszont a válogatottnak nyilván nem volt Messije, ezért Vicente del Bosque szövetségi kapitány igazi támadó nélkül küldte pályára csapatát, a védők gyűrűjében David Silva és Francesc Fabregas váltogatták egymást folyamatosan. A 2012-es Eb-n rá is voltak erre kényszerülve a spanyolok, hiszen klasszikus csatáraik különböző okokból nem voltak tökéletes állapotban. Ennek következtében aztán tele lett középpályásokkal a csapat, ami egy egészen kivételes mezőnyfölényt hozott magával. Mindig akadt passzopció a középpályán, a La Roja tulajdonképpen labdabirtoklással védekezett. Sokan ki is kezdték a torna folyamán a csapatot, mondván unalmas már a tiki-taka, viszont a döntőben Olaszország 4-0-s legyőzése bebizonyította az elképzelés hatékonyságát.

A 2012-es Eb-döntőben a spanyolok vezető találatát is egy hosszabb labdajáratás előzte meg. Érdemes megnézni, hogy a középpályát mennyire uralták Xaviék, eközben pedig az olasz védőknek folyamatos pozíciócserékkel kellett szembenézniük. Végül Andrés Iniesta (6) törte meg az adogatást és egy kiváló passzal indította be a jobb félterületbe kilépő Fabregast (10), akinek a passzát Silva (21) váltotta gólra a végtelenül megkavart védők gyűrűjében.

Az igazi befejező nélküli felállást a Julian Nagelsmann által irányított RB Leipzignél láthattuk legutóbb az előző szezonban. A 2020 nyarán a Chelsea-be távozó Timo Wernert nem sikerült pótolni, így megint előtérbe kerülhetett Nagelsmann kreativitása, aki előszeretettel küldte pályára csapatát Emil Forsberggel vagy akár az irányítóval, Dani Olmóval a center helyén. Tulajdonképpen ez az elképzelés annak a folyamatnak volt a végállomása, amely során Nagelsmann a Leipzig játékát az intenzív Red Bull-stílusról egy labdabirtokláson alapulóvá formálta. Ennek következtében került a háttérbe például az addig gyakrabban játszó dán csatár, Yussuf Poulsen. Nagyrészt ennek a variabilitásnak köszönhetően Nagelsmann csapata ott tudott maradni a német Bundesliga élmezőnyében, sokat elmond a gólok eloszlásáról, hogy az őszi idény végén a bal oldali szárnyvédő, Angelino volt a házi gólkirály.

2020-ban a Paris Saint-Germain elleni hazai BL-csoportmeccsen is csatár nélkül lépett fel a Leipzig. A szaggatott vonalak a futásirányokat jelzik, amelyekből leszűrhető, hogy mennyire megosztották a párizsi védők figyelmét a mélységi beindulások. A visszalépő Forsberg (10) a felfutó szárnyvédőnek, Nordi Mukielének (22) tette ki a labdát, akinek a beadása pontosan találta meg a kapu elé felérő középső középpályást, Amadou Haidarát (8), majd a kipattanó után Angelino (3) próbálkozhatott. Csupán Keylor Navas (1) két egymást követő bravúrja mentette meg itt a PSG-t a kapott góltól.

Ebben a cikkben mindenképp megemlítendő még természetesen a Liverpool FC mágikus hármasa is, ezúttal Roberto Firminóval a középpontban. A brazil nem elég, hogy visszalépéseivel elengedhetetlen szerepet vállal Mohamed Szalahék góljaiból, hanem emellett védekezésből is kiveszi a részét. A Jürgen Klopp-féle letámadás elképzelhetetlen nélküle.

2018 januárjában a Manchester City sem tudott mit kezdeni a liverpooli letámadással. A fenti helyzetben Roberto Firmino (9) egy középre érkező labdára csapott le, miután sikeresen szerelte Fernandinhót (25), így kivitelezve egy ellenfél kapujához közeli labdaszerzést.

Ha már azokról a centerekről beszélünk, akik védekezésben is kitesznek magukért, akkor Edinson Cavani neve is idekívánkozik. Az uruguayi válogatott például már többször is profitált fáradhatatlan visszazárásaiból, mint például 2018-ban a Portugália elleni vb-nyolcaddöntőn, ahol az ő duplája jelentette a továbbjutást, emellett pedig kitartóan loholt vissza a saját térfeléig is.

Alkalmazkodó klasszikus centerek

Annak ellenére, hogy a hamis kilences és különböző verziói ilyen széles körben elterjedtek, tévedés lenne azt gondolni, hogy a klasszikus centerek korának befellegzett. Nyilván tradicionálisan a csatártól várjuk a gólt, és ha ezekkel tartósan, egyenletes szinten nem szolgál, akkor hajlamos őt a közvélemény lebecsülni. Pedig, ha alaposabban vizsgáljuk a szerepkörét, akkor kiderülhet, hogy bizonyos esetekben kulcsfontosságú. Manapság az ilyen, alulértékelt center eklatáns példája Olivier Giroud. Nem az a kifejezett gólvágó, mégis fontos szerepet tölt be a játékban. Giroud korábban az Arsenal, majd a Chelsea cserecsatára volt. Amikor bajban volt csapata utolsó mentsvárként mindig fel lehetett küldeni, hátha egy kósza szögletet vagy beívelést értékesíteni tud. Emellett pedig a francia válogatottban korábban hatékony párost alkotott Antoine Griezmann-nal. Mélyen visszazáró csapatok ellen a felívelések ideális célpontjának bizonyult, ezek az úgynevezett falpasszok (wall pass). Ilyenkor Giroud képes volt egymaga akár mindkét középső védőt lekötni, eközben fedezte a labdát, vagy lefejelte a mélységből érkező társnak, rendszerint ez volt Griezmann.

A 2016-os Európa-bajnokságon Írország mélyen visszazárva, kitartóan őrizte előnyét Franciaország ellen, viszont a második félidőre felőrölte a francia nyomás, amiben Giroud (9) kulcsszerepet játszott. A vezető gól előtt Adil Rami (4) ívelt fel rá. Látható, hogy Giroud két ír védőt is lekötött a középen így keletkező légüres térbe pedig Griezmann (9) futott be és magabiztosan értékesítette Giroud lefejelt labdáját.

A mai követelményekhez alkalmazkodó csatárok legjobb példája valószínűleg Robert Lewandowski. A lengyel manapság egymás után dönti meg a gólrekordokat úgy, hogy eközben az összjátékból is kiveszi a részét. Sokszor lép hátra labdákért vagy fut ki a szélre, ha a helyzet úgy kívánja, miközben a futótempója is kiváló, amint a védők mögött kapja meg a labdát, rendszerint megállíthatatlan. Ilyen alkalmazkodó centerként lehet megemlíteni Karim Benzemát is, aki Cristiano Ronaldo 2018-as távozása után képes volt hátára venni a Real Madridot. Folyamatosan megtalálja az üres területeket a védők között, igyekszik megjátszhatóvá tenni magát.

Aki követi a Bundesligát az manapság szemtanúja lehet a klasszikus centerek reneszánszának. Ott van például – az egyelőre még – Borussia Dortmundban játszó Erling Haaland, akinek legfőbb fegyvere lekövethetetlen induló tempója, ezzel egy igazi kontracsatár.

Az előző szezonban a VfL Wolfsburg menetelésében 20 góljával kulcsszerepet játszó Wout Weghorst, illetve az idén a Bayer Leverkusen gólvágójává előlépő, a tavalyi Eb társgólkirálya, Patrik Schick egyaránt közel két méteres magassággal rendelkezik, így levegőben szinte verhetetlenek. Emellett pedig az ő futósebességük is meglepően jó, mélységből is képesek a kapu elé érni.

Összegzés

Összefoglalva tehát egy hamis kilencesnek kiemelkedő játékolvasási képességekkel kell rendelkeznie, hiszen visszalépve tulajdonképpen egy plusz középpályásként funkcionál, emellett a technikai képzettség és a gyorsaság sem utolsó szempont, ha mélységből érkezésekről van szó. Viszont emellett a klasszikus csatárok is őrzik a helyüket, még ha egy kicsit megváltozott szerepkörrel is. Emellett fő erényük a hatékonyabb helyzetkihasználás, szemben az igazi csatár nélkül felálló csapatokkal, ahol ugyan a dominancia megvan, de a befejezésekbe gyakran hiba csúszik. Jó példa lehet erre a tavalyi Leipzig, amelyben Dani Olmo helyzetkihasználása hagyott kívánnivalót maga után és így az egyébként magabiztosan uralt mérkőzéseket is csak nehézkesen tudta behúzni a csapat.

Kiemelt fotó: AJ Tracey - False 9